Nézem, ahogy legördül egy szökevény kávécsepp a csésze pereméről. Először nagy bátran nekiindul, aztán egyre tétovábban halad lefelé. A körúton ülünk, kávézó, terasz, tudod. Oldalra billentem a bokám a kis körömcipőben miközben rád nézek, éppen lapozol egyet a könyvben, nem is itt vagy, valahol messze. Nézem a szemöldököd, ahogyan ível kicsit felfelé, éppen szépen, éppen jól, egészen a halántékodig. Odanyúlnék az ujjbegyemmel, épphogy csak hozzád érnék, de nem akarlak megzavarni. Sorra végigjárom minden apró ráncod, a kis heget a felső ajkadon. Összehúzod a szemöldököd, megrándul a kezed az enyém mellett, hozzám érsz.

Akkor már tudom. Azóta tudom. Ahogyan hozzám érsz, a bőrünknek azon a kis mikromilliméternyi részén érzem, hogy nincs más. Mintha valami lehetetlen, vékony kis idegszálak kúsznának oda-vissza, végigvágtázva minden porcikámon feltöltenének, és azután nincs más. Valami láthatatlan burok vesz körbe téged és engem, körülbélel puhán, biztonságban vagyok. Nincs mitől félnem, hagyom, hogy vigyen magával, tegye, ami épp jól esik. Nem akarok már más lenni, csak ami vagyok, ami én magam vagyok, ami veled lehetek.

Tudod, mit szeretnék? Azt a kis kapcsolót, itt, most, rögtön, nincs türelmem várni! Emlékszel? Biztos emlékszel, épp kötöttem a cipőm, amikor

odaültél elém a padlóra, és csillogott a szembogarad, ahogy mesélted ezt a kapcsolót. Hogy kellene egy ilyen. Csak kattintanál rajta... és a világ megállna egy egész napra. Minden. Csak mi nem.

Megáll a villamos valahol a Blahán, a postás épp dobná be a levelet, megáll a Mekis srác, miközben csomagolja a sajtburgert, megállnak a futók a szigeten nyújtás közben egy padnál, csak mi nem. Abba az egy napba belezsúfolnánk mindent. Visszagyűrnénk a lehetetlent egy hőálló, időálló kapszulába, és a hídról ejtenénk a Dunába. Aztán csak szaladnánk le a hídról az esőben épp úgy, ahogy akkor. Cipő nélkül, mezítláb. Kapkodva szedtük le a szandált a lábunkról futás közben, fröccsent fel a sár a combunkig, sírásig nevettünk hangosan, arcunkon keveredett a könny és az eső. Mire vége lesz a napnak, fáradtan rogyunk le a fotelba... és már semmi kétség nem marad bennem.

Ami tegnap még semmi nem volt, mára bizonyossá lesz, otthonosan biztonságos ölelés. Fél perc alatt söpröm félre az összes kétséget, nincs több monoton, semmibe bámuló ücsörgés a buszon, nincs hiába megnézett film, nincs olyan, hogy mesélném a véletlen találkozást, de nincs kinek. Sem izzadt hajnali ébredés egy rémálom után, rémálom sem többé, se fásultan bámulás a városra, miközben fáradtan kavarom a kávémat. Nem nézem unottan a tükörben fogmosás közben a karikákat a szemem alatt fásult, fáradt közönnyel, nincs fáradt közöny, karika sincs, ha mégis, csak azért, mert miután kiszöktünk a klubból, végigszaladtuk a várost éjjel, húztál magaddal, aztán felkaptál és felemeltél, és onnan, magasról bámultuk, ahogy téblábolnak a többiek, akik kívül rekedtek a burkon.

Én csak magunkat látom, ahogyan most itt elbújunk, és magunkat látom, ahogy valamikor nagyon soká ugyanígy kávézunk valahol, aztán elindulunk a rakparton... és egy kisfiút, ahogy fogod a kezét.

Én újra tudnám építeni a kínai nagy falat ebből a szeretésből, minden téglájába giccses hieroglifákat vésnék, aztán pink ecsettel átszínezném, amitől a normális emberek, mint amilyen tegnap még én is voltam, kínjukban sírva fakadnának, és térdre rogyva csapkodnák a földet. Ugye, hihetetlen, tegnap még unottan zakatolt a fejemben ez a pár soros vers Tóth Árpádtól:

Magam vagyok.

Nagyon.

Kicsordul a könnyem.

Hagyom.

Viaszos vászon az asztalomon,

Faricskálok lomhán egy dalon,

Vézna, szánalmas figura, én.

Én, én.

S magam vagyok a föld kerekén.

Ma pedig én vagyok. És te vagy. Nem látok túl magunkon, nem is akarok. Önzésem leeresztem, hadd fusson, nincs rá többé szükségem.

És akkor megint kicsit megbillentem a bokámat. A kávézó teraszán ülve megigazítom a cipőm pántját, és elengedem a kezed, de már nem változik a kép bennem, megmaradsz ugyanúgy itt benn. Amikor felállok arról a lehetetlenül alacsony padról, látom azt a kisfiút elszaladni mellettem. Talán csak képzelem. Ahogy rám néz, a vonásai téged idéznek, a kis heg is a felső ajkán... és én megnyugszom.

Bán Mona

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/imtmphoto