Kérdeztem tőle, hogy reggel hét óra negyvenöt perckor mégis, miért érzi sürgetőnek a könyvespolc átrendezését, és miért nem tartja fontosabbnak, hogy felöltözzön, reggelizzen és esetleg ne késsünk el az iskolából. (Természetesen nagyon türelmesen, kimérten érdeklődtem, hangomban a sürgetés legapróbb jelét sem fedezhette fel utódom.) Azonnali magyarázatot kaptam: könyvtárosat játszanak az osztályban, de ehhez mindenekelőtt fel kell szerelni a könyvtárat.

Egyrészt megnyugodtam, hogy nem bankrablósat játszanak, vagyis nem ahhoz kell kellékeket szolgáltatnom, másrészt próbáltam megmenteni a családot a széthullástól: vagyis villámtempóban pakoltam vissza a szőnyegen hanyagul kiterülő képregényeket, amelyek a férjem évtizedes gyűjtőmunkájának (számára) értékes darabjai.

Talán minden szülőnek megvan az a kép, ami távolról nézve mulatságos, közelről viszont egyértelműen bosszantó szélmalomharc: a gyerek lepakol, anya pedig vissza. Ebben a szoros küzdelemben az ellenfelek sokáig fej-fej mellett haladnak, de végül mindig a gyerek kerekedik felül.

Mivel már rutinos vagyok, viszonylag hamar meglengettem a fehér zászlót, és meggyőztem a lányomat, hogy annyi könyvet vihet be, amennyit akar, csak hadd válasszam ki én, mely darabokat áldozzuk fel a könyvtárjáték-oltárán.

Mivel az általam írt könyvekből van otthon dögivel – na, nem azért mert nem állati népszerűek, hanem… van otthon néhány tucat és kész… mit magyarázkodom… – szóval adtam neki néhány kötetet ezekből, gondoltam, ha gyerekkezek martalékává is válnak, akkor is van utánpótlás. A lányom megnyugodott, és hóna alatt egy rakás eredeti Kormos-kötettel ment aznap iskolába.

Azt hittem, ezzel letudtam a dolgot, de tévedtem. A lányom olyan boldogan érkezett haza aznap az iskolából, mint talán még soha. Felvetődött bennem, hogy esetleg ötöst kapott. Valamiből. Netalántán. De megint tévedtem. Az is eszembe jutott, hogy talán valamelyik neki tetsző fiú meghúzta a copfját. De ezzel is mellé lőttem. Tudjátok, minek örült? A könyvemnek. Nem tudom, hogy érte el, nem tudom mennyit sündörgött és susmusolt, de kiharcolta, hogy a tanár néni felolvassa az egyik novellámat az osztálynak. És hogy, hogy nem, ez a novella pont róla szólt, és annyira vicces volt (szerintem nem, de ki vagyok én, hogy vitatkozzak a kiváló ízlésű olvasóval), hogy az egész osztály nevetett. A tanárnéni még azt is megjegyezte, milyen szépen fejezem ki magam. (Persze ötöst azért nem kaptam.)

Lényeg, a lényeg, a lányom dicsekszik velem! Ilyen csodásan furcsát még nem is éreztem. Mert még sosem dicsekedett velem.

Vagyis… egyszer… az okmányirodában kivette a pénztárcámból a bátyám gyerekkori fotóját, és az ügyintéző elé csapta azzal a szöveggel: nézd, ő itt anyukám gyerekkorában! Ez is dicsekvés volt, tudom. De mégsem olyan émelyítően jóleső mint ez, ez a könyves. Annyira lelkes volt, hogy másnap további könyveket követelt. Ezzel persze zavarba hozott, mert így, hogy tudtam: akár fel is olvashatják az írásaimat, komoly öncenzúrát kellett alkalmaznom. Válogattam, átlapoztam, hogy témában és szóhasználatban is kompatibilis legyek a nyolcévesek ízlésével… újabb kötetet adtam, pici útmutatással és egy alig látható szamárfüllel jelezve, mit ajánl a szerző.

Délután jobban vártam haza az iskolából a lányomat, mint eddig bármikor. Négyre kell érte mennem, de fél négykor már az iskola előtt toporogtam. És mikor végre megjelent, fürkésztem az arcát; vajon most is olyan boldog, most is úgy ragyog mint tegnap?

De csalódnom kellett. A tanárnéni újra felolvasott egy Kormost, de ezen nem nevetett az osztály. A lányom azt mondta, nem találták viccesnek. Pedig az volt.

Legközelebb, azt hiszem beküldöm a lányommal a bátyám gyerekkori fotóját, hátha…

 

A kép illusztráció -Forrás: Shutterstock/Nataliya Turpitko