Nézem az arcom a tükörben. Bámulom ezt a kerek harminc esztendőt... és arra gondolok, hogy bármit megadnék még egyszer ugyanennyiért. Mennyi minden történt velem, mennyi csodálatos, szomorú, szép, hátborzongató emlék van az én arcom mögött, mennyi könnycsepp és mennyi bolondság.

Várom, hogy előjöjjenek a szarkalábak. A sima fehér bőrömön most csak apró barázdák vannak, kicsit fakó vagyok még a kemótól, a sugár is kellőképpen megtette a hatását, és hát a legutóbbi nyarakon kevesebbet napoztam. Más dolgom volt. A túlélés. Eltűnt tehát a barna, pozsgás arc és az őrült tekintet, helyette itt van ez sima és fehér valami, egy lenyugodott és kitisztult tükörkép, egy új vászon, ami alig várja, hogy megfessék.

Arra gondolok, be kéne vetni ezt a sima és fehér földet. Behinteni még ezernyi nevetés-maggal, terhelni rá gondolat-barázdákat és száz mosoly-barlangot fedezni fel benne. Akarom, hogy a szerelem még egyszer, utoljára elvegye az eszem, de örökre vegye el, és – az arcom minden kis zugán örömünnepet ülve – életem végéig hagyja itt a nyomát a felhőtlen boldogságnak. Szeretném, hogy a majdani gyerekeim rakjanak rá további aggodalom-gödröket, az unokáim pedig felhőtlen kacagás-ráncokat karcoljanak bele csupán azzal, hogy léteznek, az ölembe ülnek, és én mesét olvashatok nekik.

Adjátok ide a ráncaimat! Mindet kérem, tudni akarom, milyen az öregség, és ha az első szarkaláb előbukkan, őrült dervistáncot lejtek majd, hisz

nincs nagyobb ünnep az öregedésnél, mert az azt jelenti, élek. És én élni akarok!

Meg felfedezni az egész világot, felfedezni az embert, és bebarangolni magamat, a gondolataimat. Mindent megmutatni, átélni azt, amit a képzeletem enged. Jóelőre szólok, hogy ez egy nagyon szivárványos képzelet. Sok minden belefér, beleférsz te is, belefér a világ, beleférek én.

Panaszkodni viszont nem akarok többé, és fájni sem szeretnék már. Olyan ráncok egyáltalán ne legyenek rajtam, melyek ezektől keletkeznek.

Adjátok ide a ráncaimat,

te, szerelemem a boldogságot,

te, anyukám a nyugalmat,

te, gyerekem az aggodalmat,

te, kisunokám a nevetést!

Ti pedig adjátok meg nekem azt, hogy egy ráncos és boldog vénasszony legyek!

Szentesi Éva

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Unsplash/Christopher Ott