Este tizenegy után értem haza. Már a kocsiban is éreztem, hogy baj lesz. Aztán a lépcsőn fölfelé olyan csillapíthatatlan köhögés jött rám, hogy azt hittem, megfulladok. Az ajtóban összecsuklottam, szinte a hányásig köhögtem, drága, inszomniás alsó szomszédom, Zsuzsa néni már jött is föl. „Úristen, Fiona... azonnal mentő!" Miközben zörögtem a zárral, azt mondtam neki: „Megyek én a Jánosba magamtól is, csak bedobom a táskámba a TAJ-kártyámat és egy fogkefét." Zsuzsa néni elment. A tükörben láttam, hogy a szemem is bevérzett, eddig csak rajzfilmben látott igazi vérerek, dagadó nyaki vénák, fuldokló köhögés. Kocsiba be, János kórháznál ki... és akkor itt elkezdődött az az egy óra és negyven perc, amit – ha nem velem történik – nem hiszek el.

1. jelenet

Megyek be a kapun, köhögök, görnyedve, lázasan. Ekkor hajt ki a sötét udvar egyik szegletéből egy furgon. Lámpa nélkül száguld felém. A végén félrerántja a kormányt, én elugrom előle. Ahogy elhajt, látom ráírva: „Temetkezés." Nem túl vidám ómen. Elindulok a pislákoló fényforrás felé: Belgyógyászati ambulancia. Bemegyek.

2. jelenet

Az állapotokat nem kell jellemeznem, kihalt, lepattant, sivár, büdös, sötét. Köhögésemtől visszhangzik folyosó, de egy lelket se találok. Magam vagyok. Aztán egy résnyire nyitva hagyott ajtón bambán, félve bekopogok. Kijön a nővér, arcán ott gyűrődik a külvárosi hajsza, a pénztelen reménytelenség és persze a méla undor. Mondom, köhögöm, hogy meghalok, segítsen. Kérdő mosoly a válasz, hogy hát ő, hogyan? Miként? Amikor neki is kín az éj, hát hagyjam már! Elmondom még egyszer, hogy baj van. Érzem. Ja, hát, ha akarom, szólhat az orvosnak... Telefon, monoton, barátságtalan, kagyló lecsap, várok. Szemben ülök a lépcsővel, hallom és látom is, ahogy lejön az orvos. Elfeküdt, göndör haj, csálé szemüveg, még fonendoszkópot se hozott. Köszönök, köhögök, ordít: „Hát magát ki a fene küldte ide? Ki irányította ide?"  Mondanám, hogy a haláltusa rémülete, de szólni nem tudok, csak köhögni. „Menjen el! Ez fül-orr-gége osztályhoz tartozik. Menjen, mindenkit felébreszt itt!" Én meg menekülőre fogom. Ő sarkon fordul és már battyog is fel a lépcsőn. Ahogy vánszorgok kifelé, a nővér megszán, utánam szól, elmondja, hol találom a fül-orr-gége ügyeletet.

3. jelenet

A csengőnél hangsúlyosan, félkövér betűkkel szedve felirat, hogy türelemmel legyen a kedves beteg, mert a nővér a másodikról, igen kérem, egészen a második emeletről jön, szóval eltart egy darabig. Csöngetek, és közben már azon tűnődöm, meg fogok-e itt fázni hajnalig, mire tán leér a kedves. Végül jön a rekedt, goromba jel a kapu recsegő hangszórójából: „Tessék, fül-orr-gége." Minden erőmmel visszatartom a köhögést, mondom, honnan jöttem, hova tartok, és remélem, a tüdőzaj beszél helyettem... De nem, a hölgy a másodikon nem ismer kegyelmet, elküld, elzavar, nem enged be, mondom, nem enged be! „Balra le, legelöl, na ott az egyes belosztály, oda menjen!"

4. jelenet

Ahogy elhaladok az ezredik jelöletlen, vészjóslóan kietlen épület előtt, megkérdezem egy hátsó bejárat mellett bagózó fehér ruhás embertől, hogy ez-e az egyes belosztály épülete. A kérdésemre azt kapom válaszul, hogy „ha nem jössz közelebb, baszdmeg, nem hallom, amit mondasz." Már meg sem kottyan a segítőkészség ereje, botladozom tovább.

5. jelenet

Teherlift. Azon van a csöngő. Csöngetek. Lift zaja hallik, a kopott fémajtó üvegén át látom, hogy közeledik. Már rutinból sorolom: honnan jöttem, hová tartok... és segítséget is csak úgy szőrmentén kérek, mert meghalni úgyis meg kell egyszer, ugye. A nő cirka 200 kilós, foltos, fehér póló alatt dülledő emlőkkel. Brutális a kisugárzása, nyomorultul érzem magam, szeretnék a lift sarkába kuporodni. A teherlift elindul velünk, félek... Ahogy kiszállunk egy valamilyen osztály folyosóján (eddigre már fogalmam sincs, hol vagyok), szembe jön az éj szimbóluma: két beteghordó cipel egy kopott, alig záródó alumínium halottszállító-dobozt. A szűk folyosón útban vagyok, nem férnek el mellettem. Felriadok a látvány súlyától, észlelem, hogy jobb, ha megyek innen. Dobozt leteszik, liftet hívják. Óriásnő az ügyeletesért slattyog, a fiúk, a halott és én állunk (vagyis egyikünk fekszik). Várjuk a liftet és azt, hogy a következő pillanat megmentse az előbbit. Itt a lift, szűk a folyosó, ketten bemennek a liftbe, mert valamit át kell állítani, különböző gombokat nyomogatnak, és akkor tisztán hallom a kérést, kétszer is megismétlik: bocsássak meg, de emeljem be a dobozt a liftbe. Igen, én, igen, a halottszállító-dobozt, és bocs, de ez a fránya lift, és igen, ez az, úgy, köszi. Egyszerre emelem és köhögök. Nehéz, alig halott test, ez itt a fejrész, nő vagy férfi, öreg, tán pucér, mindegy, isten vele, emelem. Köhögés közben megfordul a fejemben, hogy jaj, csak fel ne ébresszem szegényt... aztán rájövök, mekkora marhaság ez, és kínos röhögés társul a köhögéshez. Hát mi a jóisten van itt ma?! Hol vagyok?! Szinte keresem a kamerát.

6. jelenet:

Lift lemegy, én maradok. Jön az ügyeletes. Papucs, gombás köröm, büdös száj. Cigarettaszagú. Rutinból mondom el, mi bajom, de már hadarnám is tovább, hogy nincs gáz, ne aggódjon, már itt se vagyok, csak a liftre várok, mire utasít, hogy meghallgat, vetkőzzek le... Piros fehérneműben állok, csorog az izzadság a gerincem mellett, a mellem közt, éget a fonendoszkópja, éget bűzös szuszogása. És elöl is. Rámered a mellemre, nézi a hasamat, mély levegőt, igen, ez az... mire vége lesz, felkapkodom a ruháimat, tépném fel az ajtót, de személyit kér, pötyög, hosszú a körme. Várok. Hol elfojtom a köhögést, hol kiszakad, ő csóválja a fejét, majd a kezembe nyom egy negatív leletet. Nővér kikísér, a liftben már vonyítani akarok.

Otthon alig tudtam elaludni. Minden gyógyszert bevettem, amit csak találtam. Azóta tudom (mert a TB mellett a magánellátást is fizetem), hogy tüdőgyulladásom volt. Nem is veszélytelen.

De ez a Jánosban senkit nem érdekelt. Talán csak a doboz lakóját, de ő meg már nem jutott szóhoz...

Fiona