Jaaa, hát ha lehet ilyen babázós-cukizósat és nincs még tele a hócipőtők a különböző tündibündi gyerekezős írásokkal – márpedig látva „Jóapa” sikerét, nincs – akkor hadd álljak már be a sorba én is…

Két lányom van. Két állatira eltérő természetű és habitusú lányom. Mindez nem lenne baj, ha lenne két eltérő természetű, habitusú anyjuk is, akik közül az egyik balra menne az egyikkel, a másik meg jobbra a másikkal. Mivel azonban csak egy anyjuk van, aki – bár néha próbálom elsumákolni – én vagyok, mi hárman kénytelenek vagyunk ugyanabba az irányba menni, függetlenül attól, hogy ez kinek tetszik és kinek nem. Természetesen az egymáshoz való alkalmazkodás nem mindig zökkenőmentes, így olykor kissé meghajlítjuk a teret és az időt, ott ahol megjelenünk.

Amikor a lányok négy–ötévesek lettek, arra gondoltam, hogy a torna nem lehet haszontalan mulatság… mármint nekik. Állatira nem vagyok az az aktív, programokat kitaláló anyuka, aki boldogtalan ha a mondókaszakkörről nem egyenesen a babaúszásra megy, mielőtt beesne a táncháztalálkozóra. De

látva, hogy utódaim a kanapét trambulinnak használják, úgy gondoltam, ez a torna dolog mindenkinek csak hasznára válhat. Vagy ha nem is mindenkinek, a bútorainknak biztosan.

Először elvittem őket csak úgy látogatóba, hadd nézzék meg, hova fognak majd járni hetente kétszer. Nem mondom, hogy azonnal kiugrottak a mackónadrágjukból lelkesedésükben, de azért kiugrottak. Igaz, ehhez az kellett, hogy a tornatanár odaadja nekik az aprócska tornadresszeket, hogy próbálják föl őket. A tornadressznek egyébként olyan nagy sikere volt, hogy a gyerekek egész este abban ugráltak… mármint a kanapén. Meg másnap este is. És tudom, azt hiszitek, hogy harmadnap este is, de tévedtek, mert harmadnap már ott voltunk tornán.

Állítólag – legalábbis úgy tartja a közhiedelem – a négy–ötéves gyerekek többsége már képes egyedül felöltözni/átöltözni. De közben meg sok közülük ebben a korban még nem teljesen szobatiszta, úgyhogy én akkoriban megelégedtem az arany középúttal: be nem pisilt egyik se, csak én majdnem, mire a nyári 32 fokban belegyömködtem izzadt kis fasírtgombóctestüket a cuppanós-műszálas tornadresszbe. Aztán következett a hajfonás... Szűk negyven perc készülődés után olyan csatakvizesen léptük ki az öltözőből, mintha mégiscsak babaúszásról érkeztünk volna. De –gondoltam – megéri. Amíg ezek tornáznak, én kiülök a padra, olvasok, vagy megírom, amit meg kell, vagy megszárítom a hajam, vagy… de persze nem latolgathattam hosszasan, miként fogom eltölteni a felszabadult időt, mert amint beértünk a tornaterembe, utódaim apró ujjacskái satuként szorították össze a kezemet: ugye, itt maradsz?

„Hát, hogy a picsába ne" – mondtam volna legszívesebben, de mivel egy anya nem picsázik, meg hát mégiscsak ez volt az első bemutatkozásunk, későbbre is kell hagyni valamit, annyit mondtam: hát, hogyne.

És ott maradtam. Megbeszéltük, hogy csak az első néhány alkalommal lesz ez így, hiszen más szülők sincsenek bent a teremben. Ők meg bólogattak nagy szorgalmasan, és tudtam, hogy ez a bólogatás pont olyan, mint ahogy én szoktam bólogatni a férjemnek, mikor megkérdezi, hogy voltam-e a postán és befizettem-e a csekkeket.

Leültem a vastag szivacsra, a két lányom pedig beállt a sorba. Az első feladat: körben futás. A nagyobbik lányom úgy gondolta, fejben oldja meg a feladatot, és leült oldalra az egyik gerendára, onnan integetett nekem. Én eleinte visszaintegettem, de aztán a tornatanár dorgáló pillantására fegyelmeztem magam, és nem viszonoztam utódom köszöntését. Nem voltam elégedetlen, végül is ez az első alkalom, és a két gyerekemből az egyik azt csinálja, amit kell. És végül is a másik se rossz, csak ő a futás helyett az ülést gyakorolja. Ekkor azonban az ülő gyermekem úgy döntött, feldobja a produkciót, és a kiskarácsonyt kezdte fennhangon énekelni. Én a szám elé tettem a mutató ujjamat, jelezve, hogy szerintem nem ez a megfelelő alkalom, de ő megbosszulva korábbi közönyös reakciómat a pápázására, nem vett tudomást a csitító jelzésemről. A tornatanár ekkor kézbe vette a nevelést és csendre intette. Megkönnyebbültem sóhajtottam, hogy ez is megoldódott, ám ekkor a kisebbik lányomban is kicsírázott a valóságshow-hős, és vetkőzni kezdett. A tornadressz két pántját leakasztotta keskeny kis válláról, és felszabadultan szaladgált körbe-körbe… azt már csak mellékesen jegyzem meg, hogy a többiekkel ellenkező irányban. Az, ahogy Piedone halomra szórta az ellenséges erőket, semmi ahhoz a gyerekkupachoz képest, amit kisebbik lányom hozott létre ezzel a rendhagyó irányválasztással.

Nos, amikor az edzés végén megkérdeztem a tornatanárt a fizetésről, hogy akkor most előre vagy utólag és részletben vagy egészben, akkor bár

nagyon diplomatikusan és kedvesen, de tudomásomra hozta, hogy van az a pénz, amiért a gyerekeimet legközelebb is hozhatom, de szerinte nincs annyim.

És mivel tényleg nem volt, próbáltam azzal vigasztalni magam, hogy ha a kanapénknak annyi is, legalább van két tornadresszünk.

Kormos Anett

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Alena Ozerova