Kézenállni jó. Hogy mi lehet ebben a két szóban, ami arra vitt, hogy egy óvatlan mozdulattal ráklikkeljek a kézenállás-tanfolyamot hirdető FB posztra? Őszintén szólva, fogalmam sincs. Csak fogtam magam, és klikkeltem. Utána pedig átkoztam magam, mert leesett, hogy a cseles FB közzéteszi, ha egy eseményen jelzem a részvételi szándékomat, és sorra lájkolgatták az ismerőseim az óvatlan kinyilatkoztatást.

Kézenállás-tanfolyam????????

A férjem kisvártatva fel is hívott:

Juditkám, mi ez a kézenállás-tanfolyam?

Mi lenne? Láthatod, megtanulok kézen állni.

Hát, én eddig nem tudtam, hogy ez a vágyad. Hogy kézen állj.

Pedig ez.

Azért micsoda hülyeségeket találnak ki. Én másodikban tanultam kézenállni Gyula bácsitól az iskolában, és tíz percig tartott az egész. De Juditkám, ha ezt szeretnéd, nem akadályozlak meg benne.

Akkor jó.

Így zajlott a férjemmel a párbeszéd, azután még nagyjából öt másik majdnem hasonlóan, a közös elem az volt, hogy először mindenki röhögni kezdett. „Hogy micsoda, kézenállás-tanfolyam???? Hahahahahahahaha.”

Na, jó röhögjetek csak! – gondoltam, és igyekeztem meggyőzni magam, hogy márpedig én tényleg szeretnék megtanulni kézenállni.

A kezdésig volt egy hetem, hogy kitaláljam, miért is van szükségem arra, hogy tótágast álljak macskanadrágban minden csütörtök este egészen decemberig... egy cirkusziskolában.

Szerepelek egy Fellini-filmben!

Különösebb meggyőződés nélkül, nagyszájúan érkezem az első alkalomra, abban a hitben, hogy jót fog tenni a kézenállás.

Hatalmas belmagasságú terembe lépek, és egyből szembejön velem egy stüszikalapos fickó atlétában, kitetovált karokkal, egy másik vagy tucatnyi labdát egyensúlyoz a levegőben, három lány pedig a plafonról lógó bandázsokon tekereg két méter magasban. Egy Fellini-filmbe csöppentem, nem vitás, a kérdés csak az, hogy én kit alakítok?

Közben megjön a többi résztvevő, egytől egyig fiatalok, rugalmasak, és ránézésre is edzettebbek nálam. Az edző pedig... egy külön bekezdés... lenne. De a szerkesztőm, Fiala Borcsa úgyis meghúzná, nem az edzőt, a bekezdést. (Az edzőt is, hahaha! – a szerk.)

Gergő bácsi, az edző
Gergő bácsi, az edző

Eleve az a rémes helyzet, hogy akinek gyereke van, tudja, az edzőket mindig bácsinak szokás szólítani, így az én fejemben a kézenállás-tanfolyam oktatója nem tud simán Gergő maradni, egyből bácsi lesz belőle.

Gergő „bácsi” már az első percben nagyon-nagyon jófej. Azután végig az marad, én pedig a leggyengébb láncszem vagyok, a „béna" a csoportban. Amit nevetgéléssel és viccelődéssel igyekszem szalonképessé tenni, de egyértelmű a helyzet, van hova fejlődnöm. Az első alkalom végére mégis történik valami a látszólagos kudarc ellenére. Elhatározom, hogy ennél jobb leszek, valahogy nem tetszik a „bénázó nagyszájú" szerepe.

Kárpáti Judit, a lelkes tanítvány

Amikor leesik a tantusz, és már nem viccelődöm

Annyira nincs kedvem elmenni a második alkalomra... nem is tudom, hogy kerülök végül oda. Zuhog az eső, inkább dolgoznék, és különben is, minek ez a hülyéskedés, eddig is megvoltam kézenállás nélkül.

Amikor belépek Gergő „bácsi” ezzel kezdi, valószínűleg a fejembe lát. Nagyjából leírja az összes gondolatot, ami idefelé a fejemben járt, majd közli, hogy a kézenállás csak a csali volt, másról szól ez az egész, és az, hogy eljöttem, már önmagában nagy dolog. Két perc alatt gyúl fény a fejemben, hirtelen tisztán látom, mit keresek itt.

Ha volt valaki, aki gúnyos kacajjal legyintett az olyan mondatokra, mint a „feszegessük a határainkat”, hát... én voltam az. Nekem senki ne mondja, mit feszegessek, feszeget az élet magától is.

Minek kerestem volna magamnak kihívásokat, ha egyszer volt alkalmam a sorozatos nehézségek megoldásával fejlődni? Azonban most, hogy évek kemény munkájával a megfelelő vágányra tereltem az életem, mégiscsak előkerülhet a testem is. Hogy ő mit bír.

Hogy tényleg minden annyira rendben van-e... vagy azért akad még a felszín alatt pár dolog, amit nem ártana rendbe hozni.

A hirtelen felismerés örömére elkezdek dolgozni az órán, és mindenki megrökönyödésére sikerül négy másodpercig kézenállva maradnom.

Korántsem vagyok aznap béna, sőt: valami új lendület hajt, és hazafelé rájövök, másfél órán át semmi másra nem gondoltam, csak jelen voltam. December elsején, amikor a tanfolyam véget ér, negyvenhárom éves leszek, és talán megtanulok valamit.

Lehet, hogy kézenállni is.

Kárpáti Judit