–

Kézenállni jó. Hogy mi lehet ebben a két szóban, ami arra vitt, hogy egy óvatlan mozdulattal ráklikkeljek a kézenállás-tanfolyamot hirdető FB posztra? Őszintén szólva, fogalmam sincs. Csak fogtam magam, és klikkeltem. Utána pedig átkoztam magam, mert leesett, hogy a cseles FB közzéteszi, ha egy eseményen jelzem a részvételi szándékomat, és sorra lájkolgatták az ismerőseim az óvatlan kinyilatkoztatást.

Kézenállás-tanfolyam????????

A férjem kisvártatva fel is hívott:

– Juditkám, mi ez a kézenállás-tanfolyam?

– Mi lenne? Láthatod, megtanulok kézen állni.

– Hát, én eddig nem tudtam, hogy ez a vágyad. Hogy kézen állj.

– Pedig ez.

– Azért micsoda hülyeségeket találnak ki. Én másodikban tanultam kézenállni Gyula bácsitól az iskolában, és tíz percig tartott az egész. De Juditkám, ha ezt szeretnéd, nem akadályozlak meg benne.

– Akkor jó.

Így zajlott a férjemmel a párbeszéd, azután még nagyjából öt másik majdnem hasonlóan, a közös elem az volt, hogy először mindenki röhögni kezdett. „Hogy micsoda, kézenállás-tanfolyam???? Hahahahahahahaha.”

Na, jó röhögjetek csak! – gondoltam, és igyekeztem meggyőzni magam, hogy márpedig én tényleg szeretnék megtanulni kézenállni.

A kezdésig volt egy hetem, hogy kitaláljam, miért is van szükségem arra, hogy tótágast álljak macskanadrágban minden csütörtök este egészen decemberig... egy cirkusziskolában.

Szerepelek egy Fellini-filmben!

Különösebb meggyőződés nélkül, nagyszájúan érkezem az első alkalomra, abban a hitben, hogy jót fog tenni a kézenállás.

Hatalmas belmagasságú terembe lépek, és egyből szembejön velem egy stüszikalapos fickó atlétában, kitetovált karokkal, egy másik vagy tucatnyi labdát egyensúlyoz a levegőben, három lány pedig a plafonról lógó bandázsokon tekereg két méter magasban. Egy Fellini-filmbe csöppentem, nem vitás, a kérdés csak az, hogy én kit alakítok?

Közben megjön a többi résztvevő, egytől egyig fiatalok, rugalmasak, és ránézésre is edzettebbek nálam. Az edző pedig... egy külön bekezdés... lenne. De a szerkesztőm, Fiala Borcsa úgyis meghúzná, nem az edzőt, a bekezdést. (Az edzőt is, hahaha! – a szerk.)

Eleve az a rémes helyzet, hogy akinek gyereke van, tudja, az edzőket mindig bácsinak szokás szólítani, így az én fejemben a kézenállás-tanfolyam oktatója nem tud simán Gergő maradni, egyből bácsi lesz belőle.

Gergő „bácsi” már az első percben nagyon-nagyon jófej. Azután végig az marad, én pedig a leggyengébb láncszem vagyok, a „béna" a csoportban. Amit nevetgéléssel és viccelődéssel igyekszem szalonképessé tenni, de egyértelmű a helyzet, van hova fejlődnöm. Az első alkalom végére mégis történik valami a látszólagos kudarc ellenére. Elhatározom, hogy ennél jobb leszek, valahogy nem tetszik a „bénázó nagyszájú" szerepe.

Kárpáti Judit, a lelkes tanítvány
A kép a szerző tulajdonában van

Amikor leesik a tantusz, és már nem viccelődöm

Annyira nincs kedvem elmenni a második alkalomra... nem is tudom, hogy kerülök végül oda. Zuhog az eső, inkább dolgoznék, és különben is, minek ez a hülyéskedés, eddig is megvoltam kézenállás nélkül.

Amikor belépek Gergő „bácsi” ezzel kezdi, valószínűleg a fejembe lát. Nagyjából leírja az összes gondolatot, ami idefelé a fejemben járt, majd közli, hogy a kézenállás csak a csali volt, másról szól ez az egész, és az, hogy eljöttem, már önmagában nagy dolog. Két perc alatt gyúl fény a fejemben, hirtelen tisztán látom, mit keresek itt.

Ha volt valaki, aki gúnyos kacajjal legyintett az olyan mondatokra, mint a „feszegessük a határainkat”, hát... én voltam az. Nekem senki ne mondja, mit feszegessek, feszeget az élet magától is.

Minek kerestem volna magamnak kihívásokat, ha egyszer volt alkalmam a sorozatos nehézségek megoldásával fejlődni? Azonban most, hogy évek kemény munkájával a megfelelő vágányra tereltem az életem, mégiscsak előkerülhet a testem is. Hogy ő mit bír.

Hogy tényleg minden annyira rendben van-e... vagy azért akad még a felszín alatt pár dolog, amit nem ártana rendbe hozni.

A hirtelen felismerés örömére elkezdek dolgozni az órán, és mindenki megrökönyödésére sikerül négy másodpercig kézenállva maradnom.

Korántsem vagyok aznap béna, sőt: valami új lendület hajt, és hazafelé rájövök, másfél órán át semmi másra nem gondoltam, csak jelen voltam. December elsején, amikor a tanfolyam véget ér, negyvenhárom éves leszek, és talán megtanulok valamit.

Lehet, hogy kézenállni is.

Kárpáti Judit

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Unsplash/ Thimo van Leeuwen