A szülésfelkészítő tanfolyamokon, megbeszéléseken a nők mindent megtudhatnak a szülés folyamatáról. Tudatosságra biztatják őket, „vedd kezedbe a szülésed, irányíts!" – tanácsolják nekik. Ez számomra szakemberként sokszor megkérdőjelezhető (no, nem a jó szándék, hanem a túlzott tudatosság). Én sokkal fontosabbnak tartanám arra is felkészíteni a kismamákat, hogy mi történik azután, ha megszületik a baba.

Leginkább azt kellene tudatosítani bennük, hogy ami a szülés után jön, az nem hasonlít a filmekben látott rózsaszínű történetekre. Fontos volna beszélgetni velük a lehetséges várt eseményekről, elmondani nekik azt, hogy tulajdonképpen semmi sem úgy történik majd, ahogy eltervezték. És emiatt még nem dől össze a világ. Mert mindig van alternatíva, csak észre kell venni. Nem szégyen valódi, kompetens szakembertől segítséget kérni!

Meg kell tanulni elengedni bizonyos elvárásokat! Sok kismama már amiatt is komoly kudarcélménnyel, önváddal küzd, amiért nem természetes úton szülte meg a gyerekét. Aztán ezt követi csőstül minden más, szépen egymásra rakódva: a problémás szoptatás, a sírás, a hasfájás, az alvás helyetti éjszakázás... És az elszigeteltség érzése. Hiszen legtöbbször nincs olyan személy a közelben, aki levegye a váratlan és ismeretlen terheket az anyukák válláról.

A szülés utáni harmadik–ötödik napon bekövetkező óriási hormonális változás leginkább a kedélyállapot ingadozásában mutatkozik meg, a kismama hol túlcsorduló szeretettel bámulja kisbabáját és úgy érzi a világot is elbírja a vállán, a másik pillanatban heves sírás és kétségbeesés uralkodik el rajta. Mindezek a tünetek gyakoriak és rendjén valók, ha nem tartanak tovább egy-két hétnél.

Sajnos a kismama környezetében élők hetekig, (nemritkán hónapokig) észre sem veszik, hogy mekkora a baj.  Szélsőséges esetben a depressziós anya hozzá sem mer nyúlni a babához. A szépen fejlődő csecsemő mellett az anya testileg-lelkileg tönkremegy, csak árnyéka önmagának, boldogtalan.

Ez az állapot egyáltalán nem természetes velejárója a szülésnek. Komoly pszichés probléma, ami éppolyan intenzív kezelésre szorul, mint bármilyen súlyos betegség.

Annál is inkább, mert az első év rendkívül fontos a baba-mama kapcsolatban. A depressziós mamák gyermekei több negatív érzelmet mutatnak, nyűgösebbek, nehezebb őket megnyugtatni. Fontos lenne a korai felismerés, hogy a kismama minél rövidebb ideig maradjon ki abból az óriási élményből, amit csecsemőjének gondozása és fejlődése jelent. Az egész család stabilitása múlhat azon, hogy az anyuka minél előbb megerősödjön az anyai szerepben.

Azzal segítesz a legtöbbet, ha figyelsz magadra vagy a barátnődre, és komolyan veszed a jeleket! Ha az alábbi tünetek közül valamelyik (vagy több is) két hétnél tovább tart, akkor kérj segítséget, mert szükség van rá:

– erős hangulati ingadozás vagy kifejezetten depresszív hangulat

– ingerlékenység (egy ártatlan szóra is felcsattan a kismama)

– bűntudat (rossz anyának érzi magát, képtelen ellátni a babáját)

– indokolatlanul sírós hangulat, minden nehézségre könnyekkel reagál

– elszigetelődés, bezárkózás (nem szívesen megy el otthonról)

– étvágytalanság (észre sem veszi az éhséget) vagy épp fokozott késztetés az evésre

– úgy érzi, hogy a környezete ellenséges vele (mindenki őt kritizálja, semmit sem csinál jól)

– alvászavar, állandó fáradtság érzése

– átadja a családtagoknak a kisbaba körüli teendőket

– kényszergondolatok, amelyek a gyermeke ellen irányulnak

– súlyosabb esetben öngyilkossági gondolatok

Egy kis figyelemmel megelőzhetjük a nagyobb bajt. Ez az állapot hamar legyőzhető, ne szégyelljünk segítséget kérni!

Szalánczi Kriszta

klinikai szakpszichológus

Szalánczi Kriszta szívesen válaszol a ti kérdéseitekre is a témában! Írjátok meg itt, a cikk alatt hozzászólásban, vagy az [email protected] email címre, hogy mire vagytok kíváncsiak, és a jövő héten a pszichológus követező cikkében válaszol. Várjuk a kérdéseket!