-

Zsömi ötéves, középtermetű, keverék szuka. Már egy éve vár szerető gazdira, eredeti tulajdonosai rendszeresen lapáttal verték, moslékkal etették, láncon tartották, kötelező oltásait nem adatták be, nem ivartalanították, kölykeit elpusztították. Ugyanitt molesztált gyerek és eltört karú asszony ingyen elvihető. Kötelező oltásaikról nincs tudomásunk, de nem bolhásak, nem férgesek, és kevéssel is beérik.

Felháborodtál?

Akkor gyere, böngészd velem az állatkínzásról szóló online cikkek kommentjeit. Rendkívüli mértékű felháborodásról olvashatunk, mindenki az áldozatot sajnálja (jogosan!), és minimum ki akarja nyírni az elkövetőt. Minden esetben, minden állatnál, minden történetnél. És ez jó! Nem a szidalmazás, nem a primitívség, hanem az, hogy kezdik érteni. Az állatnak bizony fáj, ha kínozzák, éheztetik, bezárják vagy verik. Dobálóznak A Kis herceg szelídítős szlogenjével, adományoznak, fizikailag rosszul vannak a szenvedő állat fényképétől, remegnek a felháborodástól, sírós emojikat rakosgatnak egymás mellé,  és ha más nem, kommentben jól elküldik az anyjába a felelőtlen állattartót. Ha valaki oda merné írni, hogy mindaz, ami történt, az állat hibája, miért nem vonyított hangosabban, hogy mások is meghallják,  minek született meg, minek ment oda házikedvencnek... meg minek hagyta, hogy megsimogassák, azt fejbe lőnék. Legalábbis virtuálisan.

Szegény állat!

Igen, és azt is bizonyosan maguk elé sóhajtják, hogy szegény állat! Mit állhatott ki! A könnyeiket törölgetik, ha végre megmentik az éhező párát, és zokognak, ha a kedvenc újra, mégis, minden szenvedés ellenére bízni képes az emberekben, a jóságban, a szeretetben. Ugyanezek a humánus emberek ugyanilyen modorban fröcsögő hozzászólásokban ütik tovább a bántalmazott gyereket, a feleséget, élettársat, szeretőt vagy az egyetemista lányt, és minden erejükkel hibáztatják. Miért ment haza sötétben egyedül, miért nem várta meg a buszt, ha megvárta, miért szállt fel, aztán meg egyébként is, miért nem tanult önvédelmet, miért nem sikított hangosabban, miért bízott (WTF?) az emberekben, a világban, hát nem tudja, hogy egy nőnek (gyereknek) vigyázni kell magára a mai világban?! Szégyenszemre felment valaki lakására? Micsoda naiv liba ez?

Az állatokat megmentjük, az embereket nem, azokat csak hibáztatjuk. Előbb veszünk tápot egy menhelynek, minthogy felkaroljuk az összevert nőt vagy az éhező gyereket.

Elfordulunk az embertől, mert az nem a mi dolgunk, és különben is, mi közünk hozzá, megvan a magunk baja. Aztán nézzük a cuki állatos videókat, mert valamiért mégis szarul érezzük magunkat. Sebaj, egy kis kölyökállat majd jókedvre derít.

Megoldjuk!

Sebaj, ha már így megy ez, akkor legközelebb a kékre-zöldre vert nőről szóló esetleíráshoz csatoljuk  a kutyájának a fényképét is, amint szomorú szemekkel néz. Az éhező gyerek mellé (minek oda született, ugye) csontsovány jegesmedvét csatolunk, a fagyhaláltól aluljárókba húzódó hajléktalanok problémáit reszkető cicákkal ábrázoljuk, és talán végre-végre elindítunk valamit a fagyos szívekben is. Mert úgy látszik, állatokkal kell kampányolnunk az emberekért. Írhatnám azt is, hogy farkastörvények uralkodnak a mai világunkban, csak az a baj, hogy a farkasok is jobban bánnak a fajtársaikkal, mint mi – nagy homo sapiensek – egymással. A pszichológusok szerint azért nem merünk azonosulni egy kicsit sem az emberáldozatokkal, mert rettegünk attól, hogy mi is azzá válhatunk, vagy szembesülünk azzal, hogy egykor akármilyen szempontból is, de azok voltunk. Az állatoknál nem félünk, mert biztonságos messzeségben vannak. Más faj, más élet, más lakhely, más sors, vele már merünk együttérezni. A láncra vert nőkkel, gyerekekkel nem. Még tenni kéne akkor valamit. Nézzétek meg, farkasok, nézzétek meg jóóól!

Nem az állatokkal van bajom

Ezt azért szerintem már tudod rég. Kevés nagyobb állatbarát van nálam, minden olyan történésnek örülök, ami eggyel kevesebb szenvedő állatot eredményez, és magam is igyekszem tenni a menhelyekért, a vadállatokért, minden élőlényért. Főleg azokért, akik sebezhetők, tele vannak bizalommal, talán mert hajdanvolt magamat látom bennük, a kislányt, aki úgy jött a világra, hogy azt hitte, majd ez jó lesz. Felemelem a földről az elhagyott kiskutyát, enni adok a kóbor macskának, de az embernek is. Védjük minden erőnkkel a gyengéket, de ne húzzuk meg a határt az állatoknál!

 Fenyvesi Zsófi 

Kép: iStock by Getty Images