-

(A kiszámíthatatlanság apológiája, vagy amit akartok)

Vacsoráztunk, jó későn, mozi után, beszélgettünk közben. Mondtál valamit, én vágtam egy grimaszt vagy csak felhúztam az egyik szemöldököm, belőled kitört a nevetés. Nem csupán a gesztus miatt: hanem ami ahhoz tapadt a szemedben belőlem, magamból, valami, amit jól ismersz és kedvelsz bennem. Én néztem, ahogy eszed a levest, közben valamelyik kérdésemre kis „mmmm”-hang kíséretében csóválod a fejed, én meg ezt szeretem, ezt a fejcsóválást. Meg még sok mást.

Hogyan írnám ezt le egy apróhirdetésben?

Mik vagyunk? A magunkról megfogalmazott, jó esetben stílusos, találó és szellemes gondolatok, vagy ezek előtt eggyel, a gesztusaink, szokásaink, arcunk és (fél)mondataink? Már a tétovaság, ahogy este, mászkálva a városban végül „odabénáztunk” abba a vendéglőbe, mert nem találtunk mást – ez vagyok én, ez vagy te, valami közös. Hogyan jelezzem ezt a vágyamat, ezt a suta együttlétre vágyakozást egy szövegben, ahol pontokba szedve kell osztályozni saját magamat, egytől tízig, mennyire érdekelnek bizonyos egzakt vagy elvont fogalmak.

Fontos nekem a környezetem bizalma, nagyjából hetesre. Szeretem az őszinteséget, tízesre. És az ideális társnak legyen humora és az se baj, ha szeret kirándulni. Meg a kutyákat. De ne dohányozzon. És persze a környezetvédelem.

Emberek keresik egymást a közös térbe küldött, szépen megfogalmazott elvárásaik, vágyaik alapján. Ehhez magukat is szépen kell megfogalmazniuk. Itt profil keres profilt. Látszat várja másik látszat válaszát.

Fényképeket is csatolunk, mert szeretnénk, ha tetszenénk, és hátha valaki olyan válaszol, aki legalább ennyire szeretne tetszeni. Legyen sportos (legalább hatosra) és udvarias (nyolcas!). A fényképeken nem vágunk grimaszt és nem mondjuk, hogy „mmm”, mosolygunk, a hetedik szelfit töltöttük fel végül, az lett (talán) a legelőnyösebb.

Én nagyon becsülöm, és megértem ezeket a vágyakat. Semmi kifogásom nincs a társkereső oldalak pontokba szedett öndefinícióival kapcsolatban. Társat castingolunk, szerencsés esetben életünk további párjának prezentációját tekintjük meg nagy várakozással. Bizonyos élethelyzetekben ugyanezt tette az ember száz évvel ezelőtt is (Kör Dáma várja Szív Királyt örökké epedve, csütörtökönként, jelige: Pasziánsz), vagy kevésbé romantikus és önmenedzselésre alkalmatlanabb időkben (A Bogár Presszóban két fekete mellett egy szürke élet várja napfényét, kalandorok kíméljenek). Vagy ott voltak a házasságközvetítő cégek, amiknek az internet miatt befellegzett. Talán még valami személyes is volt ezekben a próbálkozásokban.

A társkereső programokban nincsen. Pedig tele vannak sorsokkal, de nem látszik egy sem a szelfik és a rövid bemutatkozások mögött. És egyre fáradtabban keresgél az ember, hogy hátha valahol nyomra bukkan. A szép és dizájnos randioldalakon valami szabálytalanul emberire. Aki ezeken az oldalakon keresgél, legtöbbször bizonytalan. De ez a bizonytalanság nem jön le a feladott hirdetésekből. Mert egy hirdetés eleve az előnyöket teszi meg kizárólagos vonásoknak.

Ettől hirdetés. Csak hát egy ember mégsem irodabútor vagy fogsorragasztó.

De leginkább a gesztusok estlegessége hiányzik a leendő (remélt) kapcsolat meghatározásából. Legyen az Illető „jó humorú és udvarias” – oké, de mi van, ha nem néz a szemembe beszéd közben? És mi van, ha ez sem baj, mert viszont olyan aranyosan szerény, amikor hallgatni akar? És hallgatás közben mégis fogja a kezem? Odaadnám neki a lakásom kulcsát, hogy menjen előre, amíg én beugrom az újságoshoz Sportért, amit olvasni fogok a kádban, és ez nem lesz nála „probléma”? Vagy imádnivalóan durcásan fordít hátat, ha mégis…

Hát, ezt nehezen tudom megállapítani egy nagy gonddal jópofára-szívszaggatóra stilizált prezentációból.

Én egy társban – egy remélt társban – a meg nem fogalmazható, meg nem hirdethető cselekvéseket, kanyarokat, egyenetlenségeket szeret(t)em, még ha emiatt is fájt végül – minden. Hát ezért nem tudok bizalommal válaszolni egyetlen társkereső oldal portréira sem.

De lehet, ez csak azt jelenti: nagyon félek attól, hogy az már a tökéletes magány jele lenne.

Somos Ákos