-

Hatalmas, fényes rózsaszínű polc volt. A dobozok úgy ragyogtak a nappali fényben, hogy csak na. Elvarázsolva álltam az áruház közepén. Nem voltam még ötéves. Nekem is kellett egy ilyen baba, de csak egyet választhattam, és ezer közül egyet választani képtelenség. Sosem láttam még ilyen sokat egyszerre, és azt hiszem, akkor fogalmazódott meg bennem először ez a fajta vágy. Az érzés, hogy valamit nagyon, de nagyon szeretnék, hogy márpedig enélkül a valami nélkül én innentől fogva nem élhetek tovább. Ha apa elvisz a nagyáruházból a babák elől, akkor meghalok, nem bírok tovább lélegezni.

Először éreztem azt, milyen valóban akarni. Nem szeretnék, hanem akarok. Addig nem igazán értettem a két szó közötti különbséget.

Kitódult a fejemből minden illat, és a káprázatos fényben, ami a babák gondos csomagolására esett, megláttam magam. Ott állt az ötéves kisgyerek, minden áruházak kedvenc célközönsége, a kisgyerek a hajthatatlan vággyal, hogy neki Barbie kell, és addig ő onnan nem megy el, amíg meg nem kapja. Apám három lánctalpassal sem tudott volna onnan elvonszolni. Hiába mondták, gyere már, lányom, majd kapsz ilyet, majd hoz a Jézuska, de a karácsony még messze volt, és én addig nem élhettem Barbie nélkül.

Persze apám szavának nem lehetett ellenszegülni, magas volt és erélyes, kicsit mindig féltem tőle, pedig sosem emelte rám a kezét, de a szavai úgy suhantak felém, mint a mogyorófavessző.

Otthagytuk a Barbie-polcot, hazamentünk, és belőlem ott maradt valami, a szívem egy darabja ott dobogott tovább az áruházban. És onnantól kezdve minden egyes napon, egészen karácsonyig. Az első és legfontosabb karácsonyig, amikor végre megkaptam őt.

Barbie-t a szép és gondosan becsomagolt, káprázatos dobozban. Látszott rajta a pontos munka, hogy nem vacak. Minden apró részletét megvizsgáltam, és mindegyik pont olyan tüzetesen volt kidolgozva, mint ahogyan én kutattam a baba legutolsó porcikáját is, hogy az összes tartozék együtt van-e. Együtt volt.

Játszottunk. A tesóm is kapott, és a babák barátnők lettek. Csináltunk nekik házat az egyik alsó polcon, volt benne konyha, fürdő, ágy, fésülködőasztal... és onnantól fogva egy külön mozi ment a lepakolt könyvespolc aljában. Kiszakadt a tér, a mi kis világunk életre kelt, egy külön mesét szőttünk a babáknak, minden alkalomra külön történést, volt benne veszekedés is, ahogyan a felnőttek szoktak... és szépség. Aztán jöttek a Kenek, és felfordult az élet, a babák nyugalmas életébe beköltözött a szerelem, és minden sztorit mi írtunk.

Nem volt ciki, még a suliba is bevittük, mert akkor kiderült, hogy vannak újabb és újabb dimenziók is, ahol ugyanúgy élnek Barbie-k, és ezek a babák barátkoztak, összevesztek, szerettek és szakítottak. Mini szappanoperák futottak egymással párhuzamosan, pedig akkor még csak az Isaura ment, a tévéből nem tudhattuk, mi fán terem az igazi szappanopera. Az én Kenem nem klasszikus Ken volt, hanem színes bőrű. (Látjátok, már akkor is ennyire toleráns voltam, akinek nem akadt semmilyen aggálya afelől, hogy a másmilyen bőrszín is teljesen természetes.)

Születtek a babáknak gyerekeik, levágtuk a hajukat, kerestük a miniatűr cipőiket napestig, egyszer eltűntek, aztán meglettek, aztán lett teniszütőjük, festőállványuk, kenceficéjük, új ruhájuk, ettek, ittak, szerelmeskedtek... és mindent megcsináltak, amit csak elképzeltünk.

Aztán egyszer csak elmúlt. Mi nagyok lettünk. A Barbie pedig ciki let. Mert a nagylányok már nem játszanak Barbie babákkal, a nagylányok új sztorikat írnak, méghozzá élő szereplőkkel. És ezekben a sztorikban már mi voltunk a főhősök.

Azt hiszem, máig fenn ülnek a padon, otthon, apám házában. Ott porosodnak egy vidéki kisváros félelmetes padján az összes alkatrészükkel és kiegészítőjükkel együtt, és én néha még ma is gondolok rájuk.

Mert ők voltak az elsők az életemben, akiket igazán akartam.

Szentesi Éva

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: flickr/