-

De csak a kreppelt haj kellett. Nekünk meg nem volt kreppelőnk. Viszont ha apró fonatokra osztotta anya a fejünkön a hajat, akkor egészen olyan volt, mintha a miénket is úgy készítették volna el. Nagyon örültünk. Olyan boldogok voltunk, hogy madarat lehetett volna fogatni velünk. Nyár volt, dög meleg. A felfújható, hurkás medencében apa bokájáig ért a víz, de bennünket egészen ellepett. Ehhez a csudálatos kreppelt hajhoz a napon kellett maradni, hogy jól kiszárítsa a tűzforró levegő a szoros fonatok apró réseiből a vizet. Felül hamar megszáradt, de a tömör részekből az istennek se akart elpárologni a nedvesség. Én türelmetlen voltam, te pedig kibírtad, hogy ne bontsd ki. De én alig vártam, hogy kiszedjem, amúgy se tűrtem meg magamon semmilyen hóbelevancot. Fülbevalóm se volt, kiszedtem, később elhagytam a ballagási ékszereket is. Apa erre azt mondta, mindent eltökítesz fiam, nem való neked semmi.

De a kreppelt haj az kellett. Persze így, hogy nem bírtam ki a száradásig, az enyém csak éppen hullámos lett. És mire a te hajadból kiszedte anya a kis varkocsokat, az én fejem már rég a medencében volt, és azt számoltam, hány másodpercig bírom levegő nélkül. Huszonhat, huszonhét, harminc… megint győztem! – kiáltottam, és nem vetted észre, hogy oldalt, a befogott orrom alatt óvatosan levegőt veszek. Mindig győztem ezért, csalással, elcsaltam a levegőt, mert nyerni akartam.

A hajad olyan volt, mint a hableányoknak, aztán kezdődött a hiszti, hogy nekem is ilyen kell, mert ez olyan szép, és én is Ariel akarok lenni. Akkor ment A kis hableány a tévében, vasárnap délutánonként, 15 óra 00-kor, matiné a Walt Disney-vel. Rövid, 15 perces mesék voltak, és mi Arielt szerettük, meg Balu kapitányt, de az nem volt gyakran.

Anya elmagyarázta, ha én is hullámos hajat akarok, akkor bírjam ki, várjam meg, amíg megszárad szépen, ahogy te is kivártad, legyek olyan türelmes, legalább egyszer. De hát erre esély se volt. Később se vártam arra, hogy megnőjön a hajam. A vállamnál, azt hiszem, sose ért tovább. Míg neked szépen hátközépig ért már, az enyém úgy mászott egyre feljebb, volt kétcentis is, amikor leégettem a hajfestékkel.

Nem voltam lányos, mindig azt hittem, én nem vagyok lányos alkat.

Ki gondolta volna, hogy lesz még rövidebb is. Hogy mikor kemóznak, a hosszú hajú paróka igazi mentsvár lesz, de kapok valami egészen különlegest ezektől a műanyag hajaktól, bizalmat ad, bizalmat magamban, a nőkben, a nőségben, a saját nőségemben. És te ott leszel, mint egy tanú, aki végignézi, hogy anyánk, hogy vágja le géppel azt a hajat, amit huszonöt évvel azelőtt apró varkocsokba font.

Nem gondolkodtunk akkor ezen, ott voltál, fogtad a kezem, a műtétnél is, meg a kemóknál, de nehéz is volt, istenem, mintha meg se történt volna az egész. Lehet, csak álmodtam, és magától lett ennyire jó megint minden, mint akkor régen, amikor vállig ért a hajunk, és vajas kenyeret majszoltunk paradicsommal az építkezés előtti csupasz teraszon. Te gondoltál arra, hogy visszamenjünk megnézni a házat? Szerinted meg van még az őzike a falon, amit anya festett a kisszobába? Vagy lelambériázta a néni, aki megvette a házat? Lehet.

És a tornác is beépült, üveget húztak rá. És a betegség se történt meg, a halál se volt, csak egyszerre jó lett minden, és én nem vagyok túlélő, hanem magamtól jöttem rá mindenre.

Látod már? Végre nagy vagyok.

Szentesi Éva

A kép a szerző tulajdona.