Ettől függetlenül panaszkodni azért lehet, sőt néha érdemes

Jó, hogy ezeket a problémákat le lehet írni, meg lehet osztani, és ezáltal támogatásra is lehet találni. Erre – mármint egy panaszkodó anyára – azt mondani, hogy „az ilyen minek szült gyereket, pláne minek kettőt” (ahogyan ezt Sára cikkére páran kommentelték), elég buta dolog. Érdekes, amikor valaki a munkájára vagy a főnökére panaszkodik, akkor nem mondjuk, hogy „az ilyen minek dolgozik”. Nyilván azért dolgozik, mert, bár vannak nehézségek, azért összességében valamiért neki megéri dolgozni. Sára is nyilván azért szült (még egyet), mert összességében bejött neki a dolog azzal együtt, hogy szívott is vele rendesen.

Az pedig megint más kérdés, hogy akinek ez a panaszkodás nem tetszik, az minek olvassa. Mondjuk, például én minek olvasom? Minél több cikket olvasok arról, hogy milyen nehéz, annál nehezebb lesz nekem is.

A másik, amit nem szeretek, hogy az anyasággal/főállású anyasággal kapcsolatban úgy csinálunk, mintha ez valami extrán és teljesen másképpen nehéz lenne. Pedig, ha úgy vesszük, ez is csak egy meló. Nehéz, de vannak más nehéz melók is, nem? Nézzük, miért nem is olyan nehéz anyának lenni – és mi az, ami miatt szerintem is jogosan rinyálhatunk.

1. Akkor is csinálni kell, ha nincs kedved

Ez tényleg igaz: reggel felkel a gyerek, és ha van kedved, ha nincs, indul a nap. De mutassatok nekem egy munkát, amiben ez nem így megy. Akinek „rendes” munkája van, az mindig szeret dolgozni? Én azért emlékszem olyan napokra az előző életemből, amikor lett volna más ötletem munka helyett. Aztán mégis bementem. Mások is bemennek. Szóval az anyaságban, mint bármilyen más melóban vannak jobb és rosszabb napok.

2. Olyan dolgokat is meg kell csinálni, amikhez nincs kedved

Szerintem ez sem extrán nehéz az anyaságban. Egy tanárnak sem a kedvenc tevékenysége a naplóírás, mégis napjában többször megteszi. Valaki meetingre járni nem szeret, valaki meg pelenkázni. Emiatt lehet rinyálni, de minek. Minden melóban vannak jobb és rosszabb feladatok.

3. Lemondásokkal jár

Mint minden. Nemcsak a munkák miatt, hanem minden választás ezzel jár. Ha valamit választunk, akkor valami másról lemondunk. Ha valaki fejlesztő lesz, akkor lemond arról, hogy táncos legyen. Ha valaki Berlinbe költözik, akkor lemond az itthoniakkal való napi találkozásról. Ha valaki ma bulizik és berúg, akkor lemond arról, hogy holnap fitt legyen. Anyaként is csomó mindenről lemondunk, de például arról nem, hogy munkaidőben, amikor nincsenek sokan, strandoljunk a Velencei tavon. (Orsi Velencén lakik – a szerk.)

4. Érzelmileg megterhelő

Méghozzá azért, mert folyamatosan empatizálnunk kell egy másik emberrel, és segítenünk, hogy szabályozza a saját érzelmi állapotait. Gyakorlatilag egész nap mással van tele a lelkünk. Emiatt panaszkodhatnak még a pszichológusok, a pszichiáterek, a papok és a lelkészek, az orvosok, az empatikusabb vezetők és a szociális munkások is. Ráadásul ők óránként váltani is kényszerülnek, és rosszabbnál rosszabb érzelmi helyzeteket (is) kénytelenek lelkileg feldolgozni. Ez tényleg nehéz.

5. Fizikai fájdalommal jár

Igen, a kilenc hónapos fiam néha megkarmol, megrúg, megharap. (De amúgy cuki!!!) Vannak olyan munkák, ahol játszhat a fizikai fájdalom: egy színész, egy sportoló vagy egy téglagyári melós biztosan tudna mesélni. De azért ez talán nem az átlagos munkák jellemzője, legalábbis nekem – a szellemi melóim után – ez új és szokatlan volt.

Én idesorolom az alváshiányt is, ami a nemanyákkal is előfordul néha, ha például éjjel sokáig Minecraftoznak. De a krónikus alváshiány – amiről sok anyuka beszámol – azért más.

6. Nem visszacsinálható

Ha csak nem a szcientológusokkal írtál alá százezermilliárd évre szerződést, akkor a legtöbb munka – főleg a próbaidőben, de azután is – viszonylag problémamentesen otthagyható. Senki sem fog amiatt rossz szemmel nézni rád, hogy egy cég nem jött be. A gyereknél nem tudom pontosan, hogy van, de biztos, hogy nem így. És akkor ezt spékeljük meg a következővel.

7. Mindig csinálni kell

Szóval képzeld el, hogy van valami, amit igazán szeretsz csinálni. Mondjuk, ultizni. Vagy vidámparkozni. Vagy olvasni. Tegyük fel, hogy holnaptól – ennek örömére – minden nap olvashatsz majd, juhúú, ez bizony nagy hír!! Sőt, ha két évig folyamatosan csinálod, akkor egymilliárd forint lesz a jutalmad. Jól hangzik, nem?

Ha kötelező lesz a hobbi

Néha csak reggel nyolctól este nyolcig, néha viszont reggel hattól este tízig kell olvasnod, de ez mindig csak az adott pillanatban derül majd ki. Adott esetben éjjel is olvasnod kell majd egy-két órát. Több könyvet olvashatsz, de azt nem te mondod meg, hogy mikor melyiket. Van, hogy egy könyvet nem olvashatsz végig, és olyan is lehet, hogy ugyanazt a két oldalt kell újra és újra elolvasnod. De nyugi, tök nem para, közben csinálhatod a dolgaidat, természetesen ehetsz, pisilhetsz, akár a barátokkal is találkozhatsz, mehetsz moziba, kávézni, fogorvoshoz, sőt, dolgozhatsz is, ahogyan előtte! A lényeg, hogy közben végig olvass. Annyi lehet még, hogy néha a családod jön, és olyanokat mond majd, hogy „az én időmben még nem volt iBook, meg Kindle meg ez a sok marhaság. Mi papírról olvastunk.” Vagy: „Biztos, hogy így kéne tartanod ezt a könyvet?” Esetleg: „Ezt a fejezetet elrontottad.”

Nos, hogy hangzik? Vajon két hét után is jó dolognak tartanád még az olvasást?

Szóval bármi, még az is, amit úgy igazán nagyon szeretünk, nem feltétlenül élvezetes, ha szünet nélkül csinálnunk kell. Ilyen munka tutira nincs még egy, és emiatt szerintem tök jogos panaszkodni, nekünk, anyukáknak.

Amellett, hogy istenigazából és tényleg szeretjük a gyerekünket. A „minekszülazilyen” kommentelők szerintem ezt adják össze: az élet ennyire összetett, a dolgok nem fekete-fehérek.

Keretezd újra a gondolataidat!

A nehezebb pillanatokon engem az szokott átsegíteni, hogy mindig igyekszem azt élvezni, ami van. Már korábban is csináltam ezt. Trénerként nem biztos, hogy kedvem volt elutazni három napra dolgozni, de úgy voltam vele, hogy ha morgok, attól csak rosszabb lesz. Úgyhogy mindig megpróbáltam élvezni azt, ami éppen volt.

Tudatosítani, hogy most ez van. Illetve ez MOST van, és később nem lesz. Vagy most élem át rendesen, vagy elszalasztom.

Szóval most, majdnem egy éve Velencén strandoló, otthon lévő anyukaként is ezt a hozzáállást erősítem magamban, és szerintem ez egy jó módszer. Akkor is fogom tudni használni, amikor a gyerekem már rég Ausztráliába költözött a családjával.

De tudom, hogy az anyaság (és az olvasás) nekem és neked meg Sárának is eléggé különböző élmény lehet, és ez nem csak hozzáállás kérdése. Van, akinek a tárgyilagos körülményeket nézve is nehezebb. Mondjuk, akinek – Sárához hasonlóan – szoptatási problémái, testi fájdalmai, betegsége van, vagy nincs körülötte egy segítő család. Megérdemelnek egy külön pontot azok az anyák, akik társ nélkül, teljesen egyedül csinálják. Aki már átélt hasonlót, az tudja, hogy két-három ember helyett dolgozni nem csupán anyaként megterhelő.

Most, egy év főállású anyaság után úgy érzem, hogy egyszerűen élvezem a helyzetemet, és anyának lenni tök jó! Igaz, ahhoz, hogy ez az állapot legyen és fennmaradjon, sokszor varázsolnom kell. És a fentiekből látszik, hogy bár nagy varázsló vagyok, de vannak, akik nálam is nagyobb boszorkányok.

Néha én is elfáradok. Olyankor jókat panaszkodom, és ha megvagyok vele, akkor megvarázsolom magam újra. Szóval szerintem nyugodtan lehet szülni, aztán szülni még egyet, élvezni és panaszkodni egyszerre! Legfeljebb, akinek nem tetszik, az ne olvassa. Például én.

Szabó Orsi

Képünk illusztráció, forrás: Flickr