P. Z. G.: Néha az az érzésem, hogy lépten-nyomon evészavarokról szóló cikkekbe botlok, hónapokig képes a bulvár csócsálni egy-egy híresség hízását vagy fogyását, miközben mégis olyan, mintha semmit sem tudnánk az egész pszichés hátteréről. Mit értünk valójában evészavar alatt?

L. L.: Sokan használják – helytelenül – a táplálkozási vagy étkezési zavar kifejezést, amivel az a legnagyobb gond, hogy a táplálkozás önmagában egy biológiai folyamat, az étkezés pedig a szociális rítusra utal. Amikor azt mondjuk, hogy evészavar, az a biológiai és pszichés gyökereket is magában foglalja. Ezen belül beszélünk anorexiáról és bulimiáról, valamint három éve ide soroljuk a túlevéses zavarokat is. Az anorexia nervosa a kóros soványságot jelenti, ilyenkor a beteg minimális táplálékot vesz magához, míg a bulimia nervosa a kóros falánkságot takarja. Utóbbi esetben a kontrollálhatatlan falásrohamokat kompenzáció követi, vagyis a beteg hánytatja, hashajtózza magát, de kompenzálásként előfordulhat extrém időtartamú vagy intenzitású edzés és koplalás is. Mindkettő állapot életveszélyes lehet. A túlevéses zavart csak három éve sorolják a pszichés betegségek közé, és sokkal több embert érint, mint az anorexia és a bulimia. Ebben az esetben a falásrohamokat nem követi kompenzáció, így a beteg általában túlsúlyos.

P. Z. G.: A túlsúlyos embert sokszor helyezi nyomás alá a környezete, és ő általában el is hiszi, hogy vele, az akaraterejével van a baj. Edzőként nem egyszer hallom a vendégeimtől, hogy ezerszer megpróbáltak lefogyni, de ők már csak ilyen gyenge jellemek, sosem voltak kitartóak.

ll1

L. L.: Sajnos ez valóban gyakran előfordul, de az is igaz, hogy az elhízást – egészen a közelmúltig – a szakma kizárólag belgyógyászati problémaként kezelte. Vagyis, ha egy túlsúlyos bekerült az egészségügybe, akkor ott nagyon keveset, vagy semmit nem foglalkoztak azzal, hogy milyen pszichés okai lehetnek az elhízásának. A túlevéses zavar vagy falászavar néven leírt állapot hátterében múltbéli vagy jelenlegi pszichés okok állnak. Ezek a pszichés okok zavart evési viselkedéshez vezetnek. Például stressz, konfliktus hatására az érintett rövid idő alatt többet eszik, mint a normál adag, ezzel „vigasztalja”, nyugtatja meg magát. Így válik az evés biológiai szükségletből stresszoldóvá. Ez a fajta megküzdési stratégia általában a gyerekkorra vezethető vissza.

P. Z. G.: Azaz gyerekként nem alakult ki nála egy egészséges konfliktuskezelési, stresszoldási képesség?

L. L.: Így valahogy. Akár az anorexiát, illetve bulimiát, akár a túlevéses zavart nézzük, elég jól leírható a tipikus gyerekkori családmodell, amiben nevelkedett a páciens. A leggyakoribbnak azt mondanám, hogy hiányoznak a világos határok. Az ajtó nemcsak szimbolikusan jó példa, hanem a valóságban is megfigyelhető, hogy az evészavaros kamasz jelenlegi, vagy a felnőtt páciens múltbeli családjában vagy nem voltak ajtók, vagy nem lehetett bezárni azokat. Képletesen a határok hiányoznak. A lehetősége sincs meg a serdülőnek, hogy elvonulhasson, békén hagyják, meghúzhassa a határokat. Az evés területén hasonló a helyzet: a szülő akarja megmondani, miből, mennyit kellene ennie a kamasznak, és mit vagy hogyan egyen. „Miért nem eszel ebből, pedig olyan finom?” kérdezi. Hadd döntse már ő el, hogy mi a finom neki, és abból mennyit akar enni.

P. Z. G.: A szülő jót akar, és még hiszi is, hogy ő jobban tudja, mi a jó a gyerekének.

L. L.: Hogyne, ezért aztán az evés és a testsúly/testalkat a család központi témájává válik. Egyfolytában árgus tekintetekkel figyelik, hogy evett-e rendesen a gyerek? Vagy épp ellenkezőleg: nem evett-e túl sokat, szerintük egészségtelent, esetleg épp különcködik a reformkoszttal... Nem véletlen, hogy kamaszok esetében mindig családterápiában gondolkodunk. A családot is „patologizálja” egy ilyen állapot. Itt van a már említett ajtók, határok esete. Tipikus „határátlépő” a szóvivő típusú anya, aki rendre a serdülő gyereke helyett válaszol, pontosan tudja, hogy mennyi most a súlya, és mikor mit eszik. Meg azt is, hogy mit kellene ennie. A szülők nem érzékenyek a gyerek igényeire, mert úgy érzik, ők jobban tudják, hogyan kellene a gyereknek viselkednie, miként kellene éreznie. Ez gyakran felnőttkorra is megmarad az anya vagy épp a házastárs részéről.

ll4

P.Z.G.: Már értem, miért nem alakul ki a jó megküzdési stratégia. Minek is kéne küzdenie, ha a nála okosabbak, nagyobbak megmondják, hogy neki mi a jó.

L. L.: A pszichológia ezt a jelenséget tanult tehetetlenségnek hívja, és a túlsúlyosaknál nagyon gyakori. Ez a „valaki mondja meg nekem, mit csináljak, hogy lefogyjak, valaki fogja a kezemet, mentsenek meg"! A terápia egyik célja, hogy megtaláljuk az ő személyes, legjobb megküzdési stratégiáját. Fontos, hogy ez tényleg az övé legyen. Az evészavarosok személyisége gyakran teljesen „legyalult”. Annyira befolyásolja mások véleménye, hogy az évek, évtizedek alatt eltűnik a valódi személyisége, szinte nem is tudja, ki ő valójában, mikor érzi jól magát, melyek a saját igényei, vágyai, céljai.

A pszichológus dolga az, hogy „gondolkodásra”, önmaga megtapasztalására, megismerésére inspirálja azt a pácienst, aki évtizedekig elhitte: az teljesen rendben van, hogy más gondolkodjon és tegyen helyette.

Inkább segítem, támogatom őt abban, hogy megtalálja a saját, eredeti személyiségét, és az ahhoz, valamint az adott helyzethez legjobban passzoló megküzdési stratégiát.

P. Z. G.: A kamaszokkal talán azért lehet könnyebb dolgod, mert nekik még nem tudták ennyi idő alatt „legyalulni” a személyiségüket. De mi a helyzet az idősebbekkel, akik évtizedek óta egyre mélyebbre merülnek, belekapnak minden fogyókúrába, várnák a fentről jövő segítséget, ám nem találják a megoldást?

ll5

L. L. : A kamaszokkal azért nem olyan könnyű ám, mert a lázadás, a „nekem ne dumáljanak” eléggé bennük van. Serdülőkorban nem kirívó az sem, hogy a külső megjelenés kiemelkedően fontos szerephez jut. Egyszerűen máshogy kell közelíteni hozzájuk.

Nem az életkoron múlik, és tapasztalatból mondom, hogy nincs reménytelen eset.

Nagyon szép eredményt értünk már el hatvan közeli, súlyosan elhízott hölggyel is. Egészen fantasztikus, hogy a nők milyen elképesztő változtatásokra képesek életük bármelyik szakaszában. Ha felismerjük, hogy egy bulimiás milyen szenvedélyes is valójában, akkor a most még csak az evésben megmutatkozó szenvedélyt át tudjuk alakítani például a tánc, a mozgás vagy az alkotás irányába.

P. Z. G.: A túlsúly nem akadály a mozgásban, hozzánk 150 kilósak is járnak edzeni, de sokan kerülnek ide úgy, hogy előtte nagyon megalázó élményeket gyűjtöttek be az edzőtermekben.

L. L.: Ez komoly probléma, én is nap mint nap hallok hasonlókat. A fitneszedzők sokszor kifejezetten durván kommunikálnak a fogyni vágyókkal. Leszidják a jól szituált, negyvenes vendéget, mint egy gyereket, ha nem úgy teljesít, vagy nem ér el olyan eredményeket, mint amit várnának tőle. Úgy tűnik, nagyon frusztrálja őket, ha nem tudják lefogyasztani a vendégüket, a saját kudarcukként élik meg. És ami a legszomorúbb, hogy ebbe belemennek a fogyni vágyók, mert ezt a fajta felülről jövő, erőszakos kommunikációt szokták meg gyermekkorukban.

P. Z. G.: Az elhízás egészségügyi probléma, ugyanakkor ritkán találkozom olyan vendéggel, aki kizárólag ezért akarna fogyni. Sokkal inkább jellemző, hogy gyűlölik a testet, amiben élnek, és elképzelni sem tudják, hogy valaki szépnek láthatja őket öt-tíz vagy több kiló plusszal is.

L. L.: Aggasztó, hogy a szépség és a testalkat közé egyre többször kerül egyenlőségjel a közgondolkodásban és az egyes ember fejében is, sőt a gyerekek is hajlanak efelé.

Lényeges szemléleti változás lenne, ha a szépség fogalma ismét sokszínű, sokrétű lenne, vagyis külső és belső tulajdonságokra is vonatkozna. Akit szeretünk, azt szépnek látjuk.

Szerintem a szeretet és a szépség összekapcsolódó fogalmak, és ez sajnos abban is megnyilvánul, hogy aki nem szereti önmagát, az ritkán, vagy csak valamilyen feltételhez kötve látja magát szépnek. És persze ez is a gyermekkorban gyökerezik: ha egy gyermek naponta megéli azt, hogy szeretik, különleges és szép, képes lesz arra, hogy önmagát is eszerint lássa. Ez pedig megóvhat a mai eltúlzott szépségideál kóros és káros nyomásától, így a később kialakuló evészavaroktól is.

Prónay-Zakar Gina

Fotók: Kis-Tót Róbert