D. Tóth Kriszta: Ringo, a kutyaember barátkozni tanul – A babzsákkirály esete a vadkacsavadásszal
A cél
A néhány hetes „kurzus” alatt azt szerettük volna elérni, hogy Ringo képes legyen uralkodni magán, ha pórázon sétálunk a csaholó, saját tengelyük körül pörgő, kerítésnél acsarkodó szomszédok közepette. És képes legyen arra, hogy ugyanezt az önuralmat gyakorolja akkor is, ha kutyatársaságba kerül. Hogy ne erőből szaladjon bele a buli közepébe, mint valami börtönből frissen kiszabadult, a szabadság szelétől megrészegült partiállat, hanem viszonylagos nyugalommal, a kutyaismerkedés íratlan szabályait betartva érkezzen meg. Pont azzal a finom eleganciával, amire a külseje alapján számítana az ember.
A módszer
Minden óra első felében gyalogoltunk egy sort a környékbeli utcákon. Szándékosan nem a sétáltunk kifejezést használom. Mert az első néhány alkalommal ez erős eufemizmus lett volna arra, ami történt. Ringo ugyanis a dupla figyelemtől, a tréningtől, attól, hogy – nyilván – én is feszültebb voltam, olyan izgatott állapotba került, hogy az első néhány száz métert csak komoly izomerő kifejtésével tudtuk megtenni. És igen, előfordult olyan is, amikor majdnem úgy festettem, mint az egyszeri repülő nagyi az ő óriásdogjával...
Mindketten izmoztunk. Ringo is, én is. Viki elsősorban a póráztechnikámon szeretett volna javítani, hogy megfelelő módon tudjam a kutya felé jelezni (egy határozott és gyors rántással), hogy hol a határ. És közben intenzív, gyorstalpaló pszichoterápiát tartott az anyai szív megkeményítéséről.
Hát, igen. Rá kellett jöjjek, hogy verbálisan (is) kevés vagyok a kutyámhoz. Az a helyzet ugyanis, hogy... én nem szeretem fölemelni a hangomat. És ha véletlenül elkiabálom magam, akkor menten bocsánatot kérek. Persze ritkán előfordul azért, hogy a gyerekeimre rákiabálok – a kétlábúra és a négylábúra is. Mondjuk, mert megijedtem, hogy valami veszélyeset csinálnak... vagy azért, mert végletesen frusztrál egy adott helyzet. De utána azonnal verbális vagy fizikai ölelés következik – ami, tudom, tudom – totálisan hitelteleníti az embert szülőként és gazdiként. De ez van.
Akár a brüsszeli diplomácia...
Tehát, amikor Viki azt mondta, hogy a „carrot&stick” módszert fogjuk alkalmazni – azaz jól ütemezett, határozott, eleinte pórázhúzással egybekötött NEM-et mondunk, amikor kell, majd amikor Ringo reagál rá, azonnal megdicsérjük – mindjárt tudtam, hogy a feladat első fele komoly kihívást fog jelenteni. És tényleg.
A carrot&stick (répa&bot) módszerről, vagyis a pozitív és negatív megerősítés egy időben történő alkalmazásáról utoljára brüsszeli diplomatakörökben hallottam, mint jól bevált tárgyalástechnika arra az esetre, ha az asztal másik oldalán ülőket akarod rávenni valamire, amit azok nem annyira szeretnének.
No, hát Ringo (születési diplomatanevén Altópaparti Goodwill) nagyon nem szerette volna visszafogni magát, miközben sztereóban kapta a kutyaugatást a kerítések mögül. Olyan izgalomba jött, hogy azt sem tudta, melyik oldalra ugorjon: Jobbra fussak? Balra fussak? Ne fussál sehova, édesapám, maradj itt a bal oldalamon!
Vagyis: Nem, itt maradsz!
Az én számból, az én hangsúlyommal kutyául ez valahogy úgy hangozhatott, hogy: peeersze, menj csak drágaságom! Sőt, a hanghordozásom miatt még egy kérdőjelet is kitettem a végére. Vagyis gyakorlatilag úgy utasítottam rendre, hogy közben kérdeztem.
Nem, itt maradsz?
Értitek ezt?! Az eredményt a képzeletetekre bízom.
Sok-sok kört leróttunk Vikivel és Ringóval, mire megtanultam rendesen nemet mondani. De a végére egészen belejöttem. Csodálatos volt látni, hogy amint egyszer elkaptam a ritmust és a hangnemet, és még a pórázon is megfelelően sikerült húznom egy határozottat, Ringo azonnal vette a lapot. És akkor mehetett is a jóóólvaan! dicséret. A harmadik közös tréningsétára már azzal a gondolattal is megbékéltem, hogy a szomszédaink elkönyveltek valami fura, skizofrén szerzetnek, aki tíz másodpercenként változik kőhatározott dominából olvadt vajként csorgó tündéranyukává.
Ringo és Mango
Mielőtt azonban elbíztam volna magam, eljött az ideje a vadkacsavadász és a babzsákkirály találkozásának. Viki maga mellé hívta az addig a kocsiban pihenő Mangót, én pedig szép nyugodtan megközelítettem Ringóval, pórázon. Mivel, – mint a trénertől megtudtam – a kutyák a nyílt szemkontaktust kihívásnak vehetik, Viki először Mangó fenekét fordította oda Ringó felé. Akinek viszont már a közelgő árnyéka is valami egészen nagy, fura, póniszerű lényre utalt, ezért érthető, hogy Mangó hátrafordult, hogy megnézze magának, mégis mi az istennyila közelít felé. És ebben a pillanatban megtörtént a szemkontaktus. Ringóban bekapcsolt a nem tudom mit kell ilyenkor tennem, az a biztos, ha leuralom reflex, és nyitott szájjal ráment Mangó hátára. Viki határozott fellépésének köszönhetően nem lett baj a találkozásból. Én viszont megsemmisültem. Minden, a félig-meddig már sikeres séta közben összekapart bizalmam és önbizalmam elpárolgott. Egyszerűen égett a pofám, hogy ez az amúgy kenyérre kenhető szoftóriás ilyet tett. Vagy próbált tenni.
Viki megnyugtatott, hogy ez Ringo részéről egyfajta pótcselekvés. Ami a szocializációjából hiányzik, azt így pótolja. És mi éppen azon dolgozunk, hogy emlékeztessük arra: az agresszivitás helyett milyen más, jobb viselkedésformákat használhat a kutyarandik esetén.
Ezért a kezdeti kudarc után nem hagyta, hogy megfutamodjunk.
Fény, alagút...
A következő alkalmakkor minden sikeres séta után „randiztunk” Mangóval. Ringo először csak tisztes távolságból tanult meg kivagyiskodás nélkül elsétálni mellette. Az én feladatom pedig – amellett, hogy helyére tegyem a kezdeti fiaskót magamban, és újra bízzak Ringóban – az volt, hogy figyeljem a kutyám mozgását, fejtartását, arckifejezését. Ha láttam, hogy úgy néz Mangóra, már jött is a Nem! És a határozott pórázmozdulat. Ha pedig Ringó kinézett a helyzetből, és ügyesen túllépett a kritikus pillanaton, már kapta is a dicséretet.
Megszámlálhatatlanul sok métert sétáltunk le-föl emellett a békés retriever mellett, miközben fokozatosan csökkentettük a távolságot. Szinte észrevétlenül jutottunk el odáig, hogy Ringo és Mango elkezdhetett együtt, egymás mellett sétálni, egyelőre pórázon.
Határtalanul büszke voltam az én gigantikus fiamra. És szépen lassan elkedtem hinni abban, hogy hamarosan tényleg kutyarandizhatunk. Mangóval... és talán másokkal is...
Erről szól a következő rész, amit néhány nap múlva olvashattok. (Az előző részt pedig ITT olvashatjátok el.)
D. Tóth Kriszta
-
Ringo újraszocializálásában Orosz Viktória, a Fressnapf kutyaténere segít nekünk.
Fotók: Sztanó Alma/WMN
