Drága Sógornőm!

Azon tűnődöm a teraszon ülve, vajon mit mulasztottam azzal, hogy nem engem választottál? Békességet, biztonságot, boldogságot, szeretetet? Küzdelmet, vitákat, szenvedést, állandó alkalmazkodást? Az ösztöneim azt mondják, sokkal többet. Valami megfoghatatlant. Aminek megértéséhez minden intuícióm és tapasztalatom kevés. Évtizedek óta ismerlek, mégsem tudom szavakba önteni, milyen lehet közös életetek a testvéremmel.

Igen, már csaknem huszonhárom éve. Szép nyári este volt, amikor köszöntem egy magassarkú szandálban imbolygó, kedves lánynak. Vajon cipőfetisiszta vagyok attól, ha bennem a szandálod maradt meg, és nem a ruhád, a frizurád, a mosolyod vagy az, ahogyan az öcsém kézen fogott? Mindegy. Elrepült. Úgy látom az elmúlt majd' huszonöt évet, mintha kaleidoszkópba néznék.

Mindig úgy elemezgettelek magamban, mintha legalábbis én lettem volna a párod. Még akkor is, ha éreztem, hogy mi ketten sosem illenénk össze. Mennyi lemondást, dühöngést és veszekedést kellett volna vállalnom melletted!  Hogy tudtam volna együtt élni azzal a mindent elsöprő törekvéseddel, mely az örök tökéletességre vágyik? Na és a vele rokon önbizalomhiányoddal? Istenem, hány meg hány órán át boncolgattam, milyen körülmények között nevelkedtél...

Mire megértettem, megsajnáltalak. Mert rájöttem, te másféle szeretetet kaptál, mint mi.

Hányszor áldottam a sorsot, hogy nem olyan családba pottyantott, mint téged!

Mi ésszerű szabályok között, nyelveket beszélő szülőkkel, megértésben nőttünk fel. Nem kellett egyedül hazabuszoznunk az iskolából késő éjszaka. Támogatták a továbbtanulási szándékainkat, amire te is annyira vágytál! Mi mindketten járhattunk egyetemre. Bezzeg te nem. De mégis leküzdötted az akadályt, és munka mellett tanultál tovább.

És én ezt még akkor sem értékeltem eléggé, amikor már nálunk, velünk éltél. Utadat a tökéletesség felé, élére vasalt nadrágok és éjféli mosogatások kísérték. Éveken keresztül azt láttam, hogy pontosan azt teszed, amit a családom tőlem várt volna el. Őket utáltam ezért? Téged? Vagy tán magamat? Hiszen te megfeleltél azoknak a követelményeknek, amelyeket én a szabadságom feladásának tartottam volna. Sokkal inkább te voltál a szüleim kedvenc gyereke, mint én, a mindenhonnan kilógó, mindenkinek ellentmondó, öntörvényű fekete bárány. Vajon azért haragudtam rád, mert téged megértettek, engem viszont nem? Vagy csak a megfelelési kényszeredet tartottam álszent behódolásnak?

Évek teltek el, és ti elköltöztetek. Első lakás, házépítés, küzdelem a gyerekért. Jöttek a sikerek, amiből én csak annyit vettem észre, hogy állandóan aggódtál. A munka, a határidők, a főnök aktuális hülyesége, az otthonotok berendezése; és a hiány, hogy a családod nem ért meg téged. Próbáltalak megnyugtatni.

Azt hittem, az az együttérzés, ha három mondatos kéretlen tanácsokat adok ahhoz, hogy miként változtasd meg az életed. Én pofáztam, te dolgoztál.

Számomra felfoghatatlan erővel vetetted bele magad a mindennapokba, a problémákba, a kétségekbe. Ma már látom, hogy az elfogadás szikrája nélkül, a tisztelet teljes hiányával figyeltelek, és üres szavakkal próbáltalak lazábbra dumálni.

Vajon elfáradtál közben? Túléltél egy többéves házépítést, és mire kész lett, el kellett adnotok. Évek óta a fiaddal töltöd a napjaidat. Megéltél egy nehéz szülést, és a rákövetkező évek minden gondját. A pelenkázást, a szűnni nem akaró sírást, a fiad gondolatainak állandó találgatását, egy nehéz gyermek öntörvényűségét, a szakadatlan alkalmazkodást. Nekem ez nem ment volna. Hiába próbálom megérteni, csupán a fiad ritka mosolyával színesített, önfeláldozó küzdelmedet látom.

Lehet, hogy csak a nehézségeket vettem észre?

Szégyellem magam.

Mi változott? Mindketten külföldön élünk már. Engem megcsapott a csőd szele, és megviselt életem legkomolyabb kapcsolatának villámgyors szétesése. Talpra álltam, dolgozom, és mellette írok, nem pofázok...

Te még mindig ugyanazzal az eltökéltséggel veted bele magad a mindennapokba, mint régen. De ma már félig tele van a poharam. Végre megértem a következetességedet és az elszántságodat. Tíz-húsz éve még utáltam a tökéletességre való törekvésedet, mert riasztott, ma már nem.

Elfogadlak, mert mindenért megharcoltál, sokkal inkább, mint én, és sohasem adtad fel.

Elismerlek, mert az eredményeid nagyszerűek és boldoggá tesznek. Tisztellek, mert alapvetően szép életed van egy igazi párkapcsolatban, olyanban, amiről a házasság szól.

Van valami ebben a huszonhárom évben, amit képtelen vagyok felfogni. Amit nem lehet megfejteni, mint holmi rejtvényt. Csak az ismeri a titkot, aki átélt hasonlót. Nekem pedig csupán szilánkok és sejtések, pezsgők és hússütések jutottak. Talán egyszer majd beszélgetünk róla. Ha merek. Mégiscsak létezik az érettségnek olyan fázisa, amikor ki tudom mondani és meg merem kérdezni. Ugye, megérted?

Évek óta nem sikerül méltó születésnapi ajándékot adnom neked. Talán ez az idei olyan lesz, ami sokáig fénylik majd a kaleidoszkópunkban. Pedig még meg sem köszöntem, milyen régóta vagy a testvérem támasza...

Boldog születésnapot!

Krisztián

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Lolostock