A sajtoskifli volt a kedvence, az a fajta, amelyiknek a tésztáját még nyersen meghintették sajttal, hogy az apró forgácsok aztán roppanósra süljenek. Vastagon kente rá a vajat, ott maradt a fogai nyoma a törtfehér masszában, ahogy beleharapott. Anya előzőleg velünk is vacsorázott, keveset evett, épp csak a látszat kedvéért. Vigyáz a vonalaira, azt mondta. Az igazi vacsora késő este következett. Egyszer, már zsenge felnőttkoromban, pár héttel a halála előtt megkérdeztem tőle, miért szeretett annyira éjjel enni. „Más íze van az ételnek, ha nyugodt körülötted a ház,” mosolyogott csontsoványan, a betegágyán fekve. Lehunyta a szemét, úgy fejezte be a mondatot: „…simogat minden falat, és abban a pillanatban még az sem zavar, ha minden egyes falat vajaskifli azonnal a seggem kerületébe épül be.” Imádnivalóan nyers asszony volt az én anyám.

Ez a jelenet jutott eszembe, miközben az amerikai Smithsonian Intézet online magazinjában megjelent kutatási eredményeket olvastam. A cikkből kiderül, hogy anyám hátsójának körkerülete csak az egyik része a testének, amely egyenes arányban változott az éjjel elfogyasztott vajaskifliknek köszönhetően. A másik testrész nem más, mint az agya. Merthogy ez a los angelesi California Egyetemen végzett kutatás azt bizonyította, hogy az éjszakai evés rossz hatással van a tanulási képességeinkre és a memóriánkra.

Az nem lehet! – kiáltottam föl, eldobva a bal kezemben tartott Túró Rudit, és följebb csavartam az éjjeli lámpa fényét, hogy jobban lássam a képernyőt.

Sajnos, de.

Az amerikai kutatócsoport abból az alapvetésből indult ki, hogy minden élőlénynek, növénynek, állatnak, embernek van egy napi biológiai ciklusa. Egyfajta 24 órás ritmus (az úgynevezett cirkadián ritmus), amely befolyásolja, hogy mikor megyünk aludni, mikor ébredünk föl, mikor eszünk, illetve fizikailag mikor vagyunk a legjobb formában. Ravi Allada, a magazin által idézett neurobiológus szerint ennek a belső órának az a célja, hogy az embert a környezetéhez, a 24 órás napokhoz igazítsa. Azt mondja, „a környezetünk képes arra, hogy átállítsa ezt a belső órát azért, hogy szinkronizálja a szervezetünket azzal, ami körülöttünk zajlik. A legfontosabb eszköz ehhez a fény.”

Amikor a belső ritmusunk elveszíti a szinkronját a környezettel (például egy hosszú repülőút utáni időeltolódás miatt), annak az egészségünk és az észlelési funkcióink látják kárát. Például a memóriánk, ahogy az már korábbi kísérletekből kiderült. A jelenlegi kutatás erre tett rá még egy (két) lapáttal.

Az egyetem laboratóriumában fehér egereken végzett kísérletek során azt vizsgálták, hogyan befolyásolja az állatok bioritmusát és viselkedését az evés időzítése. „Elsősorban arra voltunk kíváncsiak,”– mondta Christopher Colwell, pszichiáter professzor, a UCLA kutatócsoportjának vezetője, – „hogy miként befolyásolja az evés ideje az alvás és az agyfunkciók minőségét. Úgy tapasztaljuk, hogy a mai társadalomban rengetegen küzdenek alvászavarral.” Ennek szerinte elsősorban az az oka, hogy a munkaidő sokszor késő estig elhúzódik, aminek következtében például egyre később vacsoráznak az emberek.

Végigolvastam, hogyan zajlottak a hetekig tartó, kiscsoportos egérkísérletek, de ennek részleteitől megkíméllek benneteket, mert elsősorban – gondolom – mindenkit a végeredmény érdekel.

A lényeg, hogy az az állatcsoport, amelyet a „normális” bioritmusától eltérő időpontban, később etettek meg, szinte minden téren egyértelmű és feltűnő eltérést mutatott a másiktól.

„Pusztán azért, mert rosszkor kaptak enni, az egész szervezetük felborult,”

– magyarázta a professzor. A szokásos időpontban és a később etetett egerek összességében ugyanannyi órát aludtak, de az aktivitásuk megváltozott. Noha a a központi „órájuk” ugyanúgy ketyegett, az agy memóriáért felelős része, vagyis a hipokampusz, a máj és a mellékvese működése is eltért a normálistól. „Az a helyzet, hogy a hipokampusz aktivitása követi, hogy mikor jut a szervezet élelemhez. Ha az normális bioritmuson kívül történik, az bizony a memória működését rontja,” – mondta ki az ítéletet a pszichiáter kutató.

És ez még sajnos nem minden.

A vizsgálatok azt is kimutatták, hogy

a később „étkező” állatok nehezebben tanultak meg információkat, és nehezebben is emlékeztek rájuk.

Ráadásul – és most már tényleg mindjárt vége –, még a hosszútávú memóriára is rossz hatással volt a késői evés.

Christopher Colwell és csapata tisztában van vele, hogy ez a kutatási eredmény nagyon sok embert rosszul érint. Ezért a professzor sietve hozzátette, hogy ez az egész felfedezés tulajdonképpen rendkívül hasznos. Azt mondta: „Sokan szenvednek attól, hogy a munkájuk, vagy a zaklatott életmódjuk miatt krónikusan felborul a biológiai órájuk. Szerintünk ezeknek a kísérleteknek a folytatásával olyan tudásra tehetünk szert, amelynek segítségével visszaállíthatjuk a meggyengült belső óráinkat pusztán azzal, hogy odafigyelünk arra, hogy mikor étkezünk.”

Köszönjük, professzor!

Addig is… hová ejtettem az előbb azt a Túró Rudit?