-

Az első interjúmat hároméves koromban készítették velem. Én voltam a művésznő, aki a szekrénysor előtti lépett fel, apám pedig a riporteri pozíciót töltötte be. Volt rendes (piros) mikrofonunk is, amivel megörökítettük ezt a fennkölt pillanatot. Egy magnókazettára került a fellépés hanganyaga.

A mai napig egy dobozban őrzöm a szalagos kazettát. Megrendítő és könnyfakasztó visszahallgatni azt több mint huszonöt évvel ezelőtti emléket. Mintha egy másik dimenzióban történt volna, egy másik idősíkban, másik emberekkel.

Apám érces hangja semmit sem változott azóta, csak kívülről öregedett bele az életbe. Hányszor elmondta nekem, hogy faragtam volna inkább kisszéket helyetted, Éva fiam! Nehezen tolerálta a szertelen természetemet, nehezen emésztette meg azt is, hogy én bizony művészi pályára készülök.

Akkoriban sorban megnyertem az összes rajzversenyt. Amelyiken megjelentem, ott már előre tudták a végeredményt. A tanárok körbeálltak és bámultak, tudni akarták, honnan jön az az erő, amivel azokat a nehéz és vaskos szénrajzokat kanyarintom. Utána egyenes volt az út a művészeti szakközépbe…

Apám megkérdezte a dörmögő hangján, hogy mikor lesz rendes szakmám? Én meg nevettem, mert valahol mindig is tudtam, hogy nekem bizony soha nem lesz „rendes szakmám".

Kiskoromban könyvet is írtam, egy fényes, zöld, vastag fedelű füzetbe írtam a Boszorkány a ködben című első regényemet. Máig sem tudom, hova veszhetett el, talán magába szívta a por a padláson. Ragyogó szemmel mutattam meg apámnak a becses kéziratot, ő meg csak nevetett, nézett az édes nyolcéves lányra, aki akkor voltam. Komolytalannak gondolta ezeket a próbálkozásaimat. Hiába nyertem meg a sok rajzversenyt, ő titokban végig abban reménykedett, hogy egyszer majd „rendes" szakmát választok.

Zenekarunk is volt. A húgom volt a billentyűs, egy sokszínű xilofonon verte az irgalmatlan hangokat, a szomszéd barátnőnk egy sárga vödrön dobolt egy kiselejtezett fakanállal, én pedig dalszöveget írtam, amiket aztán el is énekeltem. A szomszéd garázsban a fiúbanda rendes, komoly hangszereken gyakorolt, mi meg folyton beszöktünk a dohos helyiségbe, és áhítattal bámultuk a csillogó hangszereket, semmihez nem mertünk hozzányúlni. A nyúlánk kamaszok meg kizavartak bennünket, úgy gondolták semmi keresnivalónk nem volt ott nekünk, pisiseknek.

Apám egészen harmincéves koromig nem hitte el, hogy nekem a művészet lett a hivatásom. Már javában írtam, jó sokan is olvastak, majd még többen követtek, de lehet, hogy ő a mai napig sem olvasott tőlem semmit.

Aztán amikor bejelentettem, hogy aláírtuk a könyvszerződésemet, akkor láttam, hogy csillog a szeme. Tudom, hogy büszke rám, csak ezt sose merné mondani.

Mint ahogy azt se mondja, hogy szeretlek, lányom (vagy fiam). Mindegy is. A gyereke vagyok. Ugyanaz a kislány, aki kipirosodott arccal áll a lakkozott szekrénysor előtt, és énekel, szaval, szerepel, nagy hévvel, manírosan, rendületlenül...

Mert ez a dolga.

Szentesi Éva

A képen Szentesi Éva látható a húgával együtt.