Két olyan téma van, amit nagyon fontosnak tartok és sokat foglalkozom vele az írásaimban is. Ezek közül az egyik (nem lesz meglepetés), a környezetvédelem és a fenntarthatóság. A másik pedig minden, ami gyerekekkel kapcsolatos. Néhány hónapja döntéshelyzetbe kerültem. Vagy a környezetvédelemmel kapcsolatos ügyekről írok mélyebben és nagyobb nyilvánosság előtt, és a gyerekkel kapcsolatos témákkal nem, vagy fordítva.

Végtelenül igazságtalannak tartottam, hogy így alakult, szűköltem, mint egy kutya, nem tudtam, melyik karomat vágjam le. Mert annyi fontos mondandóm lett volna még!  Például az egyik kedvenc területemről, az erőszakmentes, büntetésmentes gyereknevelésről. Amíg Magyarországon a statisztikák szerint minden ötödik gyereket vernek, nincs az a cikkmennyiség, ami elég lenne ahhoz, hogy a helyzet elég gyorsan megváltozzon.

Szóval vergődtem és őrlődtem, de hogy közhely is legyen ebben a bekezdésben; az élet tudja a dolgát, nagy tanító, meg minden, úgyhogy az önsajnálatom – némi dühvel kevert – legmélyebb bugyraiban olyan „aha-élményben” volt részem, ami végül átdobott a holtponton. E banális, nagy homlokra csapás egyik fő kiváltója a wmn.hu állandó szerzőjének, dr. Gyurkó Szilviának Ted-Ex videója volt.

Szilvi előadásában tökéletesen és egyszerűen világít rá a két terület, a fenntarthatóság és az erőszakmentes gyereknevelés összefüggéseire. Mert hogyan tisztelhetne és kezelhetne empátiával egy másik élőlényt, ha a szüleitől nem azt a mintát veszi át, hogy tiszteljük és empátiával kezeljük őt, és minden más élőlényt a világon. Beleértve magunkat is.

A videó nézése közben rájöttem, hogy egyik vesszőparipámról sem kell lemondanom, hiszen a két téma összefügg a gyökerénél. Azóta, kérem, boldog vagyok. Mondjuk úgy, egy türelmes óvónő elfogadó megengedésével simogattam meg virtuálisan a fejemet, hogy, hát, nem baj, no, kicsit lassan ment, de azért csak összejött! Tehát, igen, a fenntarthatóság nem ott kezdődik, hogy szódabikarbónával sikálom a kádat. Fontos ez is, de nem elsődleges.

Aztán persze vérszemet kaptam, és egyre többet kutattam és kutatok azóta is a két téma metszetében.

Az sajnos egyértelmű, hogy a mi generációnknak nem sikerült olyan szemléletmódot kialakítania, amely jelentős változásokat hozott volna a környezethez, a természethez való viszonyunkban.

Az általános iskolai környezetóra nem volt elég ahhoz, hogy elég érzékennyé tegyen minket az elkötelezett tudatosságra, amellyel a minket körülvevő világot nem pusztán egy lelakható albérletként használjuk.

Tudjátok, arra a lakásra gondolok,  amit ha nem akarunk, ki sem kell takarítanunk, mielőtt elhagyjuk.  Ahelyett, hogy úgy tekintenénk rá, mint egy helyre, amelyet örökségül kellene tovább adnunk.

A Center for Ecoliteracy nevű amerikai nonprofit szervezet (szabad fordításban: Ökoműveltségi Központ) 1995-ben Kaliforniában alakult. Az alapítók iskolákkal, alapítványokkal, filmkészítőkkel dolgoznak együtt azért, hogy integráltan fejlesszék a gyermekek érzelmi, szociális és ökológiai intelligenciáját. 2012-ben kiadtak egy könyvet arról, hogy a szülők hogyan adhatják át az ökoműveltséget a gyerekeiknek.  (Ecoliterate: How Educators Are Cultivating Emotional, Social, and Ecological Intelligence – Jossey-Bass, 2012). Ebben felsorolnak öt témát, amelyek segítenek tudatosítani a gyerekekben, hogy miért fontos a környezetvédelem és a fenntarthatóság. Mindenkinek ajánlom, aki azt szeretné, hogy a gyerekeiből környezet- és ökotudatos felnőtt váljon.

„1. Érezzenek empátiát valamennyi életformával szemben!

A társadalom domináns szemléletmódja szerint mi, emberek, különbözünk Földünk többi élőlényétől, sőt, felettük is állunk. Ha a gyerekekben ehelyett azt tudatosítjuk, hogy az emberi faj a nagy egészben ugyanolyan alkotóelem, mint a többi, jobban fognak törődni a környezetükkel, és elmélyülnek majd a kapcsolataik a környező világ szereplőivel.

2. Értsék, hogy az élőlények nem egymástól elszigetelve léteznek!

Bármely életközösségről is legyen szó, úgy tud a leginkább túlélni és gyarapodni, ha a közösségen belüli kapcsolatok virágoznak. Ha a gyerekek megtanulják, hogy a növények, állatok és más élőlények mennyire függnek egymástól, felértékelődik bennük a saját közösségeiken belüli kapcsolatok fontossága. Megértik, miért erősítheti a kapcsolataikat az, ha együttműködve gondolkodnak és cselekednek.

3. Próbálják láthatóvá tenni a láthatatlant!

Ez segíti a gyerekeket abban, hogy megértsék: az emberi viselkedésnek számtalan következménye van másokra és a környezetre. Az emberi tevékenység időben és térben is folyamatosan növekszik, az ebből következő eseményeket nehéz, csaknem lehetetlen teljességükben megérteni. Ha sikerül a – látszólag láthatatlan – következményeket hatásosan bemutatni, az befolyásolhatja a cselekedeteinket.

4. Fogadják el, hogy kétszeres kihívás előre látni a szándékolatlan következményeket!

Egyrészt képessé kell válnunk, hogy megjósoljuk tetteink várható következményeit, másrészt azt is el kell fogadnunk, hogy nem láthatjuk előre tetteink minden egyes következményét. Ha a gyerekek elfogadják, hogy a végső cél nem más, mint javítani az élet minőségén, akkor jobb eséllyel folytatnak majd olyan életmódot, amely nem rombolja, hanem védi és építi a földi életet. Másodsorban, a természeti és szociális közösségek rugalmassága is nő, ha képesek előre látni a szándékolatlan következményeket, és azokból képesek újjáépíteni magukat.

5. Értsék meg, hogy a természet hogyan tartja fenn az életet!

Ez elkerülhetetlen ahhoz, hogy a gyerekek olyan társadalmat építsenek, amely figyelembe veszi az elkövetkezendő generációk, és más, – az embertől különböző – életformák érdekeit. A természet évmilliárdok óta képes arra, hogy fenntartsa az életet. Ha megértjük a természet folyamatait, azzal képessé válunk stratégiákat elsajátítani arra, hogyan alakítsunk ki fenntartható emberi törekvéseket.”

Nagy Réka

 

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Unsplash/ Filip Urban