-

Az eredendő főbűn: a lusta, a sunyi mennybe megy

A múlt rendszerben mindenkinek volt munkahelye. Legalábbis névleg, mert dolgozni nem biztos, hogy kellett. Akinek nem volt állása, és igazoltatáskor fennakadt a hálón, azt a rendőrség előállította. Megszabták neki, hogy mennyi időn belül kell elhelyezkednie, s hogy ez megtörtént-e, a későbbiekben ellenőrizték. Ha továbbra sem fűlt az illető foga a munkához, akkor közveszélyes munkakerülővé nyilvánították, amiért börtönbüntetés is járhatott, ha visszaesőként tette. Mondhatjuk, hogy könnyű volt ezt megkövetelni, mert minden állami tulajdonban állt, és a központi költségvetés fizette a munkabéreket. A lógósnak és a szorgalmasan dolgozónak egyformán tökmag, szotyi, frutti ütötte a markát, tisztességes fizetés helyett.

Ment az egyenlősdi, keverték a fogalmakat bevált, magyar szokás szerint, azt mondták, minden egyes ember ugyanannyit ér. De a semmirekellő potyaleső és az odaadóan teljesítő hasznossága között nem bizonyult szerencsésnek egyenlőségjelet tenni.

A hajtós egy idő múlva megelégelte, és azt mondta, hülye lenne törni magát, amikor a henye ugyanannyit kap. Ráadásul az számított okosnak, aki kikímélte magát, és úgy állt a melóhoz, hogy más is hozzáférjen. A többség már hétfőtől kezdve a hétvégét várta epekedve, úgy tett, mint aki a munkaidejében megállás nélkül dolgozik, és péntek reggeltől, mondhatni, az életéért küzdött, hogy kibírja legalább kettőig, és végre titokban leléphessen.

A sunyi hazugot ügyesnek és talpraesettnek tartotta a közvélemény, mi több, olyan irigyelt és követendő példa lett belőle, aki tudja, hogyan kell könnyen, a semmi felmutatásából megélni.

Piedesztálra emelkedett az alamuszi, az alakoskodó és a gerinctelen, és ezzel egyidejűleg margóra került a becsületes.

A másik tányérjából jóllakni…

A Nyugat illúziója a 70-es években kezdett érzékelhetően átszivárogni a határokon. Először csak néhány színes magazin került le a kamionokról, kápráztató ital- és cigarettareklámokkal, meg csábító, szőke, bikinis csajokkal az oldalain, aztán jöttek az illatszerek, a krémek, majd kicsivel később a koptatott trapézfarmerek, a moherpulcsik, és megjelentek a magasított talpú cipők is – elsőként a rockzenészeken.

Abban valóban egyenlőség volt, hogy a vágyott luxustárgyakhoz elegendő pénzt sem a naplopóknak, sem a rendesen dolgozóknak nem sikerült előteremteni azzal, hogy bejártak a munkahelyükre.

A szorgosabbja úgy vélte, hogy ha többet dolgozik, többje is marad, ezért eleinte azzal próbálkozott javítani az anyagi helyzetén, hogy munkaidő után a hétvégi telken, konyhakertben, néha eladásra is akár, megtermelt ezt-azt, pár száz forintért hétvégi takarítást vagy másodállást, diplomásként pedig esténként magánórákat vállalt. Az élelmes dologkerülő közben másik megoldást választott. Ügyeskedéssel, sefteléssel, vagy ha úgy adódott, a másik rászedésével, esetleg némi törvénysértés árán igyekezett emelni az életszínvonalán.

Nyílt az olló, egyre jobban lesajnálták azokat, akiknek kevesebb jutott, noha lelkiismeretesen tették a dolgukat, és egyre nagyobb elismerés illette azokat, akik mindenféle erkölcsi megfontolást félredobva törtettek felfelé a létrán. Amikortól pedig elvétve, de megjelentek az utakon az első, NSZK-ban kiszuperált „folcvágenek” meg „audikvattrók”, elszabadult a pokol. Valamit az állami vezetésnek is tenni kellett, hogy az istenadta nép elégedettségét és rendszerbe vetett hitét fenntarthassák, ugyanakkor több pénz a munkahelyükre bejárók fizetésének jelentős mértékű megemelésére nem állt rendelkezésre. A reformok nagyágyúi, akik mindössze egy esti marxista–leninista egyetem elvégzésével büszkélkedhettek, és a két féléves, rendszerint különféle borozókban megtartott oktatáson a szocializmus politikai gazdaságtanának nem létező tudományával ismerkedtek, életre hívták a gazdasági munkaközösségek, elhíresült nevén a „géemkák” rendszerét.

Álszent és álnaiv módon meghirdették az állami tulajdonú gyárak, üzemek és eszközök magáncélú használatának lehetőségét azzal a feltétellel, hogy annak a hasznából a szocialista vállalatoknak is részesedniük kell majd.

Egymás után alakultak a szervezetek, a pártvezetők veregették a saját vállukat, hogy most aztán meglódul a termelés. Meg is lódult, csakhogy ezúttal nem a társadalom, hanem az egyén hasznára. Ki bír napi tizenkét-tizennégy órát dolgozni folyamatosan? Nem sokan. Valamikor pihenni is kell. Erre mi sem alkalmasabb, mint a munkahelyen eltöltendő napi nyolc óra. A munkaidő végén aztán hirtelen megjavultak a gépek, magukhoz tértek az elesettek, kezdődhetett a gyártás és az előállított javak értékesítése a gmk tagjainak a hasznára. A késő délutáni és estébe nyúló munkavégzéseket aztán szép lassan felváltották a napközbeni maszekolások, mert ki hitte volna, de előbb vagy utóbb a vezetők is érdekeltté váltak a gmk-k előretörésében.

A martfűi Tisza-gyár 1980-ban (Forrás: fortepan.hu/MHSZT)

A kis magyar abszurd keretein belül az emberek alaposan megtanulták, hogyan lehet a valaki más tulajdonában álló ingó és ingatlan vagyont mindenféle ellenszolgáltatás, rezsik, adók, közterhek megfizetése nélkül a saját zsebükre üzemeltetni és kihasználni, és hogyan lehet mindenféle erkölcsi fenntartás nélkül a kenyéradó gazdájukat a rendeletek, törvények segítségével meglopni.

A jellembajnokok országában a lopás: ügyes!

Amikor a ma is elfogadottnak számító erkölcstelenségek kapcsán hivatkozunk az elmúlt 40 évnyi szocializmusra, könnyedén lesöpörjük a megállapításokat azzal, hogy ez már régen volt. Csakhogy nem magunk mögött hagytuk ezt a morált, hanem benne éltünk, és élünk továbbra is.

Akkoriban sorra nyíltak a körutakon a nemzetközi divatházak kollekcióinak festett vászonból készített gagyi másolatait méregdrágán kínáló kapualjbutikok, mesés gazdagsághoz juttatva azokat, akiknek nem voltak gátlásaik, viszont voltak ismerőseik a HKI-nál vagy a tanácsnál, és fillérekért, meg persze némi ellenszolgáltatásért cserébe, kiutalták részükre a helyiségeket. Ugyanígy legálisak voltak a házilag, titokban, és nézhetetlen minőségben másolt videókat kölcsönző üzletek is.

Jogdíj? Ki hallott már ilyen baromságról! Aki eltulajdonítja és térítésmentesen felhasználja valaki szellemi termékét, az nálunk nem gazember, hanem ügyes!

Aki látott már életében divatbemutatót, az gyorsan manökenképzőt indított, vagy modellügynökséget nyitott, zsíros bevételt remélve a többnyire átvert lányok, fiúk szüleitől, és egyetlen pillanatra sem érezte úgy a tulajdonos, hogy ő most valakiket becsapott. Azt mondta, az illető felelőssége, hogy hitt neki.

Mi ez, ha nem elképesztő? A gyárban dolgozók vagy géemkázók vitték haza az alkatrészt, a szerszámot a fusihoz, a saját tolvajtársaikat is tovább lopva ezzel, az orvosok vitték a klinikákról a magánrendelőikbe a kötszert, a gyógyszert és az új műszereket, s leadták cserébe a saját régijeiket, s a nagyobb beavatkozásokat, hivatkozva a biztonságra, elvégezték a kórházakban, majd varratott szedtek, vagy kötést cseréltek a magánpraxisban, ahol természetesen az egész kezelést kifizettették. A takarítónőm az első pesti lakásomban felajánlotta, hogy szívesen hozza a szereket a minisztériumból, mert ott úgyis van, és a beszerzési árat megfelezhetjük, így mindketten jól járunk.

Jól járunk? Valóban nem számít egy fikarcnyit sem, hogy az, amin osztozunk, valaki másé?

És ma: ugyanez a helyzet

A különbség csak annyi, hogy bizonyos körökben már nem ilyen nevetséges tételekben megy a játék. Simán visszapörgetik a régi autók kilométeróráját, áthúzatják a kormányt vagy az ülést, hogy a pár ezer eurós autót a nepperek sokmilliós haszonnal értékesíthessék. Nekik jár a pénz, azt mondják, mert munkájuk van azzal, hogy az autó szép legyen. Ez igaz. Csakhogy nem a munkájuk árát kérik el, hanem azt hazudják, hogy a kocsi új. Aztán ha az első kanyarban darabjaira hullik a verda, az csupán a vevő felelőssége, hiszen láthatta, mit vett, de ha keresné is az eladóit, két nap múlva a cégnek bottal üthetné a nyomát. A magyar biót (tisztelet a kivételnek) csak éjszaka permetezik, a nagybanin megvásárolt külföldi tojásokat a pajtában pakolják másik csomagolásba. Ez is ügyes, nem? Tényleg nagyszerű játék ez a körbeátvágósdi.

Mindig az veszi ki elsőként a kosárból a legtöbbet, aki a legkevesebbet tette bele…

Várom a pillanatot, amikor ráébredünk arra az akadémiai bonyolultságú igazságra, hogy a nulla akárhányszoros matematikai többszöröse nulla.

Érthető, hogy mindenki gazdag akar lenni, meg tehetségkutatós diszkósztár, pénzügyi tanácsadó, életvezetési kommunikátor, meg stylist, meg a többi, csak ténylegesen ne kelljen megfogni a munkát.

Ne szisszenjünk fel! Egy bank befektetési jegyét árulni, vagy kiválasztani egy sárga kendőt egy fotózáson, össztársadalmilag nem ugyanolyan értékű és hasznú, mint felszerelni egy magasfeszültségű távvezetéket. Aki nem érti, gondolkodjon, mert láthatjuk a mindennapokban, hova vezetett az, hogy javakat nem állítunk elő.

A munkának se elismertsége, se becsülete nincsen. Ma nincs már szakmunkás, varrónő, villanyszerelő vagy kőműves. Ma munkanélküliség van, elég erőteljesen, ugyanakkor egyetlen vállalkozó sem talál kertészt, gondnokot, műszerészt vagy szabászt. Ma mindenki diplomás, vagy minimum így-úgy-amúgy képzett, viszont a legtöbbje nem ért semmihez, a külkereskedelmi szakos nem tud kitölteni egy fuvarokmányt egy Európai Unión kívüli országba, a nyelvvizsgával rendelkező tolmács elakad a második mondatnál, miközben az anyukája már óvodába is angol nyelvűbe járatta. Ma úgy kell felvételizni, hogy majd ahova elég a pontszám. Tanár vagy agrármérnök, egyre megy, végül is úgysem akar a kis fiatal abban a szakmában dolgozni, csak legyen meg a diploma, akkor kap majd autót.

És mi a helyzet a hivatással? Semmi. Miért, mi az? Valami letölthető applikáció a legújabb ájfon húszasra? A munka, ahogy a kommunizmusban, úgy ma sem divat. Szükséges rossz, mint régen.

Ráadásul meg se fizetik a hozzá nem értésem, és még abból a kevésből levonnak. Az adó túl magas, tébéből csak a hatezer forintosat adom „ezeknek”. De aztán azonnal legyen MR meg CT, ha valaki a családban megbetegszik, mosolyogjon a nővér szünet nélkül, és ne fogadjon el az orvos pénzt azért, mert kijött hozzám éjjel és ellátott. Mert az nekem jár.

Belátni, megérteni és változtatni kellene. Kicsiben elkezdeni, mindenkinek a saját háza táján és a gondolataiban. Megújulni, és hinni a becsületességben, ha nehéz is, és ha a külvilágban ennek az ellenkezőjét lehet csak látni.

Mert most nagyon úgy fest, hogy nincs tisztesség, és nincs a változáshoz akarat. Márpedig, ahogy édesapám szokta volt mondani, két nincsből még soha nem lett egy van.

Náray Tamás

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Unsplash/ steph washi