(hirdetés)

A gyerekeim akkor látták meg a napvilágot, amikor… hát… kár lenne szépíteni, nem voltunk éppen gazdagok. Félreértés ne essék, most sem vet fel minket a pénz, de akkortájt sokszor tényleg komolyan matekoztunk, hogyan osszunk el testvériesen egy pelenkát két gyerek között. Ezért aztán a lányok elég korán megtanulták: lehet visítani a bevásárlókocsiban a legújabb görkoris Barbiért, de felesleges. Ez a tanulság olyan szépen beépült a tudatukba, hogy egy kiflicsücsökkel, vagy egy fél Túró Rudival simán fülig érő elégedettségi rátát lehetett csalni az arcukra.

Igen ám, de az évek teltek-múltak, lassan nekünk is összejött egy egész csomag pelenkára való, sőt, ha nagyon figyelünk, már a hatos csomag Túró Rudit is ki tudjuk gazdálkodni, és az utódok kezdtek vérszemet kapni. Rájöttek, hogy mi szülők végül is többnyire örülünk, ha ők örülnek, ezért egyre gyakrabban, ráadásul egyre könnyedebben jelezték, mikor minek örülnének. Bár sosem követelőztek, valahogy tudták, mikor kell úgy megállni a játékpolc előtt a bevásárlóközpontban, és hogy kell úgy megcsillantani a szemüket, hogy még véletlenül se okozzon nekem fejtörést a Jézuskának címzett kívánságlista összeállítása.

Tudtam: két lánnyal nem kockáztathatok, jobb lesz mielőbb meggátolni, hogy a fogyasztási hullám maguk alá temesse őket, na meg persze engem és a férjemet autóstul, házastul, szőröstül, bőröstől, tokostul, vonóstul.

De tök jó! Most, hogy visszaolvastam, tisztára olyan, mintha tudatos szülő lennék. Pedig… ha tudnátok...

Minden azzal a kérdéssel kezdődött, amit Anna tett fel, mielőtt elindultunk volna a piacra: elvihetem a pénzemet? (Most mocorogsz, mi? Vajon mennyi pénze lehet a kis fruskának? Meg honnan? Elárulom, nehogy ezen agyalj, amíg én itt nagyban mesélek, hogy néha megkapják a bevásárlókocsiból a százast, na meg a fogtündér is hagy a párnájuk alatt olykor egy jelentősebb összeget, így az elmúlt kilenc év során összejött pár ezer forint a perselyükben.)

De vissza a gyerek pénzes kérdéséhez, melytől – nem tagadom – fennakadt a szemem. Lehet, hogy elköltözik??? Ezen fellelkesülve válaszoltam:

– Persze, hozd csak!

Az első sokkoló kérdést aztán újabbak követték:

– És ebből a pénzből költhetek?

– Igen.

– Azt vehetek belőle, amit akarok?

– A te pénzed.

– És ha szerinted hülyeség, amit akarok?

– Akkor is a te pénzed.

Emlékeztek, amikor a szemcsillogásról beszéltem a játékpolcnál? Na, aaaz, az ehhez képest semmi.

Anna szabadságot kapott, hatalmat, döntési jogot, és ettől úgy ragyogott, hogy csukott szemmel kellett bekötnöm a gyerekülésbe, nehogy kiégjen a retinám.

A piacon rögtön a játékos standhoz kellett sietnünk, ahol persze elsodorta a vásárlás lendülete, engem meg a szívinfarktus előszele, amikor hosszas válogatás után, azt mondta:

– Nézd! Egy kutya alakú rádió, aminek a fenekéből szól a zene. Szerinted?

Pontosan azt gondoltam, amit gondolsz rólam, hogy gondolok, csak még a feltételezettnél is csúnyábban megfogalmazva. De erőt vettem magamon.

– Ha tetszik, vedd meg!

Rám nézett, és „tényleg?" tekintettel pásztázta az arcomat, amire rezzenéstelenséget erőltettem. Ettől zavarba jött. Kezdte összenyomni a döntés terhe.

– De szerinted?

– Szerintem, ha tetszik, (ezt kicsit azért megnyomtam) vedd meg!

Nézegette, forgatgatta a zenélő seggű kutyát, én meg azt gondoltam, baszki, baszki, nehogy, nehogy!

– De te mit gondolsz?

– Én nem vennék ilyet, de a saját pénzedet arra költsd, ami neked örömet okoz, ne arra, ami nekem.

Kivágtam a rezet, mi?

Amikor elhitte, hogy tényleg megveheti, egy picit elment tőle a kedve. Visszatette. Szerintem az egész piac hallotta, a szívemről legördülő súlyos kő puffanását, csak ő nem, mert ő éppen gazdag volt, és hát… tudjátok, milyenek a gazdagok.

Még vagy tíz–tizenöt tétellel végigjátszottuk ugyanezt, amikor észrevettem, hogy lassan kezd alábbhagyni a lelkesedése, hogy a vásárlási lázát kezdi vészesen lecsillapítani az ésszerűség. Megsajnáltam. Már én akartam, hogy végre verje magát költekezésbe, mert oké, hogy meg kell tanulni a pénz értékét, de kétszínűség lenne elhallgatni, hogy a vásárlás olykor igenis örömet okoz.

Szinte drukkoltam neki, hogy találjon valamit, bármit, ami igazán tetszik neki, amit tényleg akar, amire áldozni is hajlandó, így aztán őszintén örültem, amikor feléledt lelkesedéssel csapott le egy újabb portékára.

Persze amikor megláttam a műanyagba öntött bogártetemet, visszasírtam a zenélő seggű kutyát, de már késő volt. Anna döntött, ő ezt megveszi, én pedig támogattam.

Szó szerint idézem a dialógot:

– Szia! Ez mennyibe kerül?

– Neked, kisangyalom, most csak ötszáz forint.

Anna rám nézett, majd a nyitott pénztárcájára, majd megint rám, majd megint a pénztárcájára. Felfogta, hogy ez az elmúlt hosszú évek alatt összegyűjtött pénzének majdnem az egyharmada. Becsukta a hellokittys erszényét, és azt kérdezte:

– Ezér’ a szarér’?

Én egy „köszönjükszépennel” picit helyesbítettem, majd odébb álltunk. Távolodva a megbotránkoztatás színhelyétől felajánlottam, hogy ha tényleg szeretné a döglött bogarat, én megveszem neki. De nem kérte. Úgy érezte, nem ér annyit. És jól érezte.

Úgyhogy meghívtam egy lángosra, kifelé menet pedig rádumáltam egy körömlakkra… amit én használok, de hát ennyi jár is nekem, ha már egyszer segítettem megtenni az első lépést a mimennyitér rögös útján, nem?

Kormos Anett

-

A cikk az OTP Bank támogatásával készült.