Gondoltam, hogy el fog jönni a pillanat, de azt nem, hogy ilyen hamar. Úgy nagyjából öt–hat év múlva vártam. Azt hittem, a betűk, számok rajzolásáig jó vagyok, és az első biosz vagy törióra környékén bukom majd le. Hát nem.

A gyerekem huszonkét hónaposan rájött, hogy nem vagyok mindentudó.

Eddig nagyjából tökéletes voltam a szemében. Az első pár hónapban leginkább azért, mert volt két mellem. Utána azért, mert ízeket adtam neki. Az is hozott pár jó pontot, hogy volt két lábam, amivel el tudtam juttatni egyik játszótérről a másikra. A másfél kezemet akkor kezdte el értékelni, amikor először megbirkóztam a többszintes, minden kisállatnak és kisautónak otthont adó, Duplo garázs megépítésével. Elégedettségét fokozta, hogy az állandó rajzfeladatoktól sem riadtam vissza. Meg sem rezzent az arcom, amikor a röplabdázó „e” betűt vagy az univerzális rakodót adta ki parancsba. Elég sokáig sikerült megugranom a mindenféle magasságú léceket, és közben elmismásolnom kisebb hiányosságaimat.

Mígnem eljött az első este, amikor kimondta: apa meséljen. Hónapokig, sőt, majdhogynem évekig vártam erre a pillanatra. Akkor, amikor csak a mellemen lógva tudott elaludni, amikor már attól sírva fakadt, hogy rágondolt, milyen lenne, ha kimennék a szobából, amikor álmában is anya után nyöszörgött, még elképzelhetetlennek tűnt, hogy egyszer majd eljön ez a nap.

De megtörtént. Eljött végre a megváltás, besétáltak Marcival a szobába, és elkezdődött az apás altatás. Én kaján vigyorral az arcomon fetrengtem a kanapén, és újraismerkedtem az este nyolc és kilenc óra közötti időintervallummal. Másnap ugyanúgy kelt a nap, ébresztettek a reggeli apa-fia óra után, apát elintegettük a munkába, majd gyermekem elém állt, hogy akkor most meséljek a bolygókról. Éreztem, hogy vége, öngólt rúgtam, rájött, megtudta, hogy tök hülye vagyok.

Sosem vallhatom be neki, hogy földrajzból érettségiztem, de halvány lila gőzöm sincs a Naprendszerről, az űrhajókról, a rakétákról és a holdkompokról nem is beszélve. Még a Star Wars-ot sem láttam, basszus!

Azt hittem, ezt elég lesz neki majd négy–öt év múlva bevallanom.

Elképzeltem, hogy kisiskolás korában leültetjük a kanapéra, én izzadó tenyérrel, lesütött tekintettel gubbasztok, Marci pedig mélyen a szemébe néz, és egy nagy sóhajjal kísért vallomásban elárulja neki: anyádnak fingja sincs, ki az a Darth Vader (igen, rákerestem, hogy kell írni). Huszonkét hónap. Ennyi jutott nekem az anyai tekintélyből.

Este megint én lettem kiválasztva az altatásra. Éreztem, hogy nem kéne megkérdeznem, miről meséljek, mert hiába az egyetemi éveim szerencsesorozata, most tutira nem húzok bele abba a két „tételbe”, amit tudok. Nem lesz itt ma Macskacicó története, vagy egy jó kis Micimackós kaland. Mondjuk, ha kikapom a munkagépeket, akkor még jó lehetek egy kettesre és talán fél órán belül szabadulok. Nem nyertem, kegyetlenül járta be a válasz a sötét szobát: rakéták és bolygók. Hát... kösz! Próbáltam menteni egy Jolly Jokerrel, hogy arról csak apa tud mesélni, de nem vette be a trükköt. Anya meséljen – jött a csattanós válasz.

Megvan az a kép, ahogy anya próbálja kiguglizni a naprendszer a bolygóit a takaró alatt, úgy, hogy közben magabiztosságot imitálva, hosszú percekig dumál a semmiről, olyan hatást keltve, mintha Nobel-díjas fizikus lenne csillagközi kutatások szakterülettel? Oh, és persze a telefon fénye sem csillanhat meg hálószobánk sötét egén, mert már pattan is fel a huszonkét hónapos okostojás, és röhög a képembe konstatálva, hogy akkor ez most nem is igazi altatás. És anya nem is fejből mesél.

Azóta serényen képzem magam atomfizikából, és minden apás altatás után cidrizek, hogy milyen tudásról kell másnap számot adnom tíz–tizenkét órán keresztül. Azt hiszem, érik az újabb túra a Science múzeumba, bár lehet, hogy előtte inkább el kéne mennem egyedül egy kicsit felkészülni Ferenci Barnabás kiskorú fogós-ravasz kérdéseire.

Pásztory Dóri