-

Négy évvel ezelőtt kezdődött minden. Egy közös ismerősünk társaságában találkoztunk, sokat hallottam már róla korábban. Szívtipró, tipikusan a nők álma, magabiztos megjelenése, sportos testalkata, igényes öltözködése, több diplomája mindenkit levesz a lábáról. Találkozásunkkor éppen telefonon beszélt valakivel, majd amikor közelebb értem hozzá, hangnemet váltott, és sűrű káromkodások között játszotta a nagyképűt. Meg akarta mutatni, hogy ő ott valaki, és amit ő mond, annak úgy kell lennie. Persze egyből vettem a lapot, ez csak színjáték a kedvemért. Amikor megkérdezte, mit gondoltam róla az első találkozásunkkor, felemlegettem ezt az esetet. Jót nevettünk rajta, és töredelmesen bevallotta, valóban ezzel akart bevágódni. De nem emiatt estem bele, hanem, amikor közelebb lépett hozzám, a szemembe nézett, és egy hétköznapi mondat kíséretében végigsimította a vállam.

A következő pillanatban már egy közösségi oldalon leveleztünk egymással, ő a világ túlsó felén nyaralt épp, de megígérte, hogy amikor hazatér, csinál egy fényképes bemutatót nekem. Eszembe sem jutott találkozni vele, akkoriban mind a kettőnknek volt párkapcsolata. Hazaérkezése után mégis hosszas beszélgetésbe kezdtünk virtuálisan. Órákon át püföltük a billentyűzetet, aztán elkérte a telefonszámomat, és telefonon lógtunk tovább egymás fülén.

Reggel ötkor együtt keltünk, az első dolga volt, hogy engem hívjon, majd napközben órákon át beszélgettünk, holott nagyon elfoglalt volt már akkor is, kora reggeltől késő estig dolgozott. Ott voltam vele a munkában, végighallgattam, ahogy másokkal beszélget, majd este kínok között szakadtunk el egymástól.

Én az ő Picurja, ő az én Cukim lett.

Aztán elkezdtünk találkozgatni, és élőben folytattuk a beszélgetést. Néha csak befordult az utcánkba a kocsijával, én az ablakhoz mentem, ő pedig felemelte két jégcsákányát, és szívet formázott belőle. A sziklamászás a szenvedélye, és megígérte, egyszer együtt mászunk majd. Ígérete zálogául kaptam tőle egy tűzpiros karabinert, amit egy borítékban rejtett el egy kis kötéldarabbal, hogy tudjam a csomók kötését gyakorolni. Három hónapig tartott a „románcunk”, majd magam sem tudom, mi történt, de eltűnt. Ő nem keresett többet,  és én sem őt, bár minden egyes nap gondoltam rá. Később a közös ismerőstől megtudtam, hogy kirakta az akkori partnere, ám nem foglalkoztam vele különösebben, hisz az én párkapcsolatom továbbra is megvolt.

Egy évvel később éppen a városban jártam, amikor megcsörrent a telefonom, és az ő neve jelent meg a kijelzőn. Hányszor reméltem, hogy amikor nem fogadott hívást találok a telefonom, az ő nevét fogom ott látni... Amikor végre ott voltak azok a betűk, csak bámultam. Már majdnem lerakta, mire végre felvettem. Motorozni indult, és eszébe jutottam. A szüleimtől megtudta, hogy nem vagyok otthon, és érdekelte, merre járok, tudunk-e találkozni. Mivel épp egy ügyet intéztem, megbeszéltük, hogy később találkozunk. Ő hamarabb ért oda, és türelmetlenül hívogatott, merre vagyok. A szívem hevesen dobogott... Nyúzottnak nézett ki, mint akin éppen akkor söpört végig az élet, és le is döntötte a lábáról. Azon kívül, hogy megkérdeztük egymástól, hogy vagyunk, és a „jól vagyok” válaszokat elsütöttük, egy árva szót sem váltottunk egymással. Hosszú perceken át álltunk, és le sem vettük a tekintetünket egymásról. Nem volt szükségünk szavakra ahhoz, hogy megértsük egymást. Majd közelebb lépett hozzám, hosszú csókot nyomott a homlokomra, felkapta a bukósisakját, felpattant a motorjára, és elviharzott. Később megtudtam, hogy abban az egy évben, amíg nem hallottam róla, fülig szerelmes lett egy lányba, akinek gyűrűt is vásárolt, de nem volt lehetősége odaadni, mert a lány váratlanul kirakta őt a születésnapján. Lehet, hogy így volt, lehet, hogy nem.

Néhány hónappal később egy nagy eseményt ünnepeltünk, és tudtam, hogy ott újra látom majd őt. Alig vártam, hogy elérkezzen az a pillanat, majd egyszer csak begurult terepjárójával, és kiszállt az autóból. Ő és az új barátnője. Abból a kocsiból, amelyiknek annak idején együtt választottuk ki a színét. Nem siránkozott sokáig a nagy szerelme után, a nagyvárosban hamar ráakadt valakire.

Egy világ omlott össze bennem, valamiért azt gondoltam, elérkezett a kettőnk ideje. Tévedtem.

Amikor végre kettesben maradtunk, elmondtam neki, csalódott vagyok. Aztán beszéd helyett újra egymás szemébe néztünk mélyen, sokáig.

Pár nappal később egy üzenetet kaptam tőle, azt kérdezte: mit szeretnék? A barátja lenni, járni vele? Vagy inkább a szeretője akarok lenni? Válaszként megírtam neki, hogy nem is értem a kérdést, hiszen, ha jól tudom neki van barátnője. Aztán hozzátettem, szerintem az ideális kapcsolatban mind a három egyszerre van jelen, így mind a hármat akarom egyszerre. Néhány ehhez hasonló üzenet után találkoztunk, egymásnak estünk... és szeretkeztünk. Aztán a következő héten újra. És a rá következőn újra. Végül közöltem vele, hogy ha szeretne tőle valamit, akkor hagyja ott a barátnőjét. Eljött hozzám elköszönni, én pedig azzal engedtem el, hogy ha most kimegy az ajtón, akkor soha többet ne keressen meg. Elsétált. Én pedig zokogtam. Majd felálltam, és folytattam az életemet. Nem azért nem akartam látni, mert mást választott, hisz az érzelmeknek nem lehet parancsolni, hanem mert azt gondoltam, a mi történetünk itt véget ért, és nincs többé keresnivalónk egymás életében.

Egy hónap múlva megkeresett... és ott folytattuk, ahol abbahagytuk. Minél jobban belemelegedtünk egymásba, ő annál több fájdalmat okozott nekem. Könyörögtem neki, ha nem akar tőlem semmit, akkor hagyjon békén.

Ezerszer adtam ki az útját, ezerszer zavartam el, de mindig megkeresett, és én bármennyire is erősnek éreztem magam, akárhogy próbáltam tiltakozni, mindig megfűzött szép szavakkal. Pontosan tudta, mit kell mondania ahhoz, hogy újra visszafogadjam.

Ezerszer azt mondta: higgyem el, ő nem szereti azt a lányt, nem jó a kapcsolatuk, én viszont sokkal közelebb állok hozzá, mint a barátnője. Azt ígérte, hogy lehet köztünk valami komoly is. Később meg azt hazudta, hogy egyfolytában ölik egymást, és hamarosan szakítanak. Végül bevallotta, hogy a lány felszámolta a nagyvárosi életét, és összeköltöztek. A földre rogyva sírtam, és lehordtam mindenféle hazug alaknak, majd ismét elzavartam.

De ő megint visszatért az életembe. Kérdeztem, hogy mit vár tőlem? Várjam meg, amíg közli velem, hogy megkéri a kezét, aztán tűnjek el az életéből? Mivel a lány odaköltözött hozzá, ezért biztos voltam benne, hogy már sosem fog vele szakítani, hiszen ez nagyon komoly lépés volt.

Másfél éven át tartott a viszonyunk, majd a születésnapunkkor (két nappal később születtem, mint ő) komoly beszéddel készült nekem. Megkért, hogy döntsek, mi legyen kettőnkkel. Én azzal érveltem, hogy mivel fájdalmon kívül mást nem kapok tőle, ezért legyen már vége. Pár héttel később újra találkoztunk... és újra lefeküdtünk egymással. Majd magam sem tudom, miért, de kérdések sorát szegeztem neki, például azt is: tervezi-e már a lánykérést? Nem válaszolt rá, ezért újra feltettem neki a kérdést, és szemrebbenés nélkül nemmel felelt.

Egy szép júniusi napon életem egyik legjobb koncertjéről hazafelé jövet, a közösségi hálót böngészve megtaláltam az „Életem párja” című eljegyzési posztot egy májusi dátummal. És akkor végleg kiborultam.

Mielőtt megkérte a lány kezét, három nappal azelőtt szemrebbenés nélkül hazudott a képembe. És ezt az internetről kellett megtudnom. Ennyit sem jelentettem neki, hogy közölje velem.

Amikor kérdőre vontam, annyit kaptam válaszként, hogy sajnálja, döntenie kellett, ne írjak neki többet, mert már nem védi jelszó a telefonját, és a menyasszonya mindent lát. Hozzátette, hogy ideiglenesen törölni fog mindenhonnan, és majd pár hét múlva megkeres, hogy lezárjuk a kettőnk dolgát, csak előtte rendbe teszi a sajátját.

Ismét arcul csapott a fájdalmas felismerés, hogy semmit nem számítottam neki. Arra sem hajlandó, hogy most magyarázatot adjon, majd csak akkor, ha rendbe hozta a saját életét. Fel sem fogta, mit tett velem. Mint utólag kiderült, valami húszéves lánykával levelezett, amit észrevett a barátnője, és hatalmas balhé lett belőle. Ennek a közepén sikerült összehozni a lánykérést. A lánykéréses poszt után mérgemben üzenetek tömkelegével árasztottam el őt, amit – bár nem tudott elolvasni a barátnő –, de látta az üzenetek számát, és a leendő férj sűrű magyarázkodásba kezdett. Ugyan, hogyan lehet egy ilyen dolgot kimagyarázni? Úgy, hogy engem állítanak be rossznak, és rólam hazudoznak össze mindenfélét. A különbség köztem és a leendő férj között, hogy én hajlandó vagyok vállalni a tetteimért a felelősséget.

Természetesen nem derült ki, mi volt köztünk, tudni sem szeretném, milyen hazugsággal lett elkendőzve a dolog. Azonban megkeresett telefonon a menyasszony, hogy megkérdezze, van-e valami problémám vele és a vőlegényével, mert látta, mennyit irkáltam neki. Nem ért váratlanul a hívás, mivel előtte a vőlegény felkeresett, és elmondta, hogy kikönyörögte a menyasszonya a számomat, mert beszélni szeretne velem. Hosszasan könyörgött nekem, hogy ne mondjak semmit, ne tegyem tönkre az életét, és gondolkodjak, mit teszek azzal, ha elmondom az igazat kettőnkről. Itt már nem rólam és róla van szó, hanem egy családról. A számba adta a hazugságokat, amelyeket én továbbítottam a menyasszonya részére. Később megnyugtattam, hogy nem mondtam semmit a menyasszonynak, majd megköszönte, és azt mondta, hogy ha valaha is kicsit fontos volt nekem, akkor legyek kedves, tűnjek el az életéből.

Nekem fontos volt, én neki egy percig sem. Tiszta szívemből szerettem ezt a férfit. A férfit, aki csak kihasznált, majd mindenféle megbánás és fájdalom nélkül iktatott ki az életéből.

Sokan mondják, hogy egy eljegyzési gyűrű még semmit nem jelent, viszont történetünk szereplői nem sokáig húzták az időt, pár hónap alatt esküvőt rittyentettek, és Isten színe előtt kimondták a hazug igeneket. Én a magam részéről csak remélni tudom, hogy életem hátralévő részében nem vakít el annyira a szerelem, hogy még egyszer ilyen hibát kövessek el. Remélem, tanultam ebből az esetből, és azt is, hogy egyszer egy tisztességes férfihoz fogok hozzámenni. Remélem, hamarosan túljutok ezen a férfin, és már nem fogok éjszakánként felriadni azon gondolkodva, miért tette ezt velem. Bízom benne, hamarosan megbirkózom a leányzóval, akit nap mint nap láthatok, ahogyan besétál fekete szoknyájában és vérvörös blúzában a munkahelyére. Sajnálom, hogy ilyen körülmények között találkoztam vele, talán még barátnők is lehettünk volna, ha más helyzetben ismerkedünk meg. Remélem, eljön az a nap, amikor ránézek, és már nem a férfi fog róla az eszembe jutni, akit annyira szerettem.

Bíborka