–

Magyarországon a roma nők számára az egészségügy gyakran a rendszerszintű kontroll és a saját testük feletti önrendelkezéstől való megfosztás helyszíne. Ezekre a traumákra mutat rá a 2006-os eset is, amikor egy roma nőt Miskolcon az akarata ellenére sterilizáltak. Emellett emberi jogi civil szervezetek dokumentálták, hogy – jellemzően vidéki kórházakban – megjelentek az úgynevezett  „cigányszobák”, amelyek a szülészeti osztályok elkülönített részei voltak.

A szülőszobákat megjárt roma nők gyakran számoltak be kettős diszkriminációról, a személyzet elutasító viselkedéséről, valamint arról, hogy az orvosok és a nővérek problémásnak bélyegzik őket: úgy vélik, hogy eltúlozzák vagy megjátsszák a fájdalmaikat.

Mindennek következménye az egészségügy és a roma közösségek közötti súlyos bizalomvesztés, amely hosszú távon rontja a közösség tagjainak egészségi állapotát és életminőségét.

A probléma globális, az orvosi gaslighting pedig széles körben tárgyalt jelenség, a roma nők tapasztalatai azonban gyakran alulreprezentáltak mind a feminista mozgalmakban, mind az orvostudomány akadémiai köreiben.

A magyarországi feminizmus sok esetben a középosztálybeli, nem roma nők problémáira összpontosít, míg az orvosi közösség hajlamos a roma emberek egészségügyi helyzetét pusztán társadalmi-gazdasági kérdésként kezelni ahelyett, hogy felismerné annak rendszerszintű és emberi jogi vonatkozásait. Holott ez utóbbi szempontok figyelembevétele elengedhetetlen egy valóban méltányos egészségügyi rendszer kialakításához: egy olyan rendszeréhez, amely számol a női létből, a roma származásból és a társadalmi-gazdasági marginalizáltságból adódó hármas hátránnyal. Ideje szembe nézni egy kellemetlen, mégis húsba vágó kérdéssel: kinek van joga szenvedni, és ki az, akiért valóban hajlandó megmozdulni a társadalom?

Miközben a nők elleni erőszak és a rendszerszintű igazságtalanságok elleni küzdelem egyre nagyobb hangot kap, a roma nőket sújtó, mélyen gyökerező sztereotípiák miatt az ő személyes megéléseik és traumáik a mai napig alulreprezentáltak, sőt sokszor elbagatellizáltak maradnak. A társadalom hajlamos elfordítani a fejét, vagy kulturális sajátosságként elkönyvelni azt, ami valójában segítségért kiált.

A cél nem a megosztás vagy az áldozati hierarchia felállítása. Ugyanakkor a nők nagy közösségén belül létezik egy sérülékenyebb, kisebb csoport, amelynek tagjai többszörös hátrányból indulnak. Az ő hangjukat nem azért kell felerősíteni, hogy másokat elnyomjunk, hanem azért, hogy végre elérjék a hallhatóság küszöbét.

Roma nők az egészségügyi rendszerről

Az általam megkérdezett roma nők beszámolói ugyanabba az irányba mutatnak: az egészségügyi ellátásban visszatérő élményük, hogy a tüneteiket nem veszik komolyan, és azok hitelességét újra meg újra bizonyítaniuk kell. Ez a bizonytalanság már a diagnózisig vezető úton megjelenik, de sokszor ott sem ér véget. A kezelések nem minden esetben hozzák meg a várt eredményt, a panaszok fennmaradnak, a válaszok pedig hiányosak maradnak. Így egy ismétlődő kör rajzolódik ki: újabb orvosok, újabb vizsgálatok, közben pedig folyamatos kétely övezi a saját tapasztalataikat.

Ebben a körforgásban a test értelmezése fokozatosan egyre inkább egyéni feladattá válik. A páciensek figyelik a tüneteiket, utánanéznek a lehetséges okoknak, összevetik a különböző információkat, és sokszor maguk próbálják összerakni, mi történik velük.

A következő történetek ezt a mindennapi valóságot mutatják meg. A négy nő 25 és 35 év közötti, magát romának valló diplomás. Mindannyian Nyugat-Magyarországról származnak: van köztük városi, fővárosi és községi lakos is. Az interjúalanyok személyiségi jogainak védelme érdekében álneveket használok.

Kinga gyerekkori tapasztalataiban már korán összefonódtak a testével kapcsolatos megjegyzések és az orvosi bizalmatlanság élménye. „A súlyom miatt már nagyon fiatalon magas volt a vérnyomásom. Tizenhárom vagy tizennégy éves lehettem, amikor elmentünk emiatt az orvoshoz. Feltettek rám egy vérnyomásmérőt, és aznap éjjel 200-ra ment fel a vérnyomásom.

Másnap az orvos nevetgélve azt mondta anyámnak, hogy »biztos mozgalmas éjszaka volt«, vagy valami ilyesmit. Arra utalt, hogy biztos csináltam valamit… Pedig tizenhárom éves voltam, aludtam! Anyám persze ideges volt, én pedig akkoriban még nem is értettem a helyzetet”.

A roma nők korai, akár gyermekkori szexualizálása mélyen beleégett a társadalomba. Gondoljunk csak Victor Hugo Esmeraldájára, Carmenre vagy bármely olyan popkulturális utalásra, amelyben felbukkan az egzotikus, vad és fiatal cigány lány alakja.

Kriszta története egy újabb példa arra, hogyan találkoznak a roma nők ugyanezzel a jelenséggel. A nők és a lányok gyakran már gyermekként szembesülnek a korai szexualizációval. Társadalmunk ugyanis a kislányos vonásokat – a törékenységet, a fiatalság konzerválását, a naiv és sebezhető karaktert – fetisizálja. Bár ez a rendszerszintű nyomás minden nőt érint, a roma lányok egy különösen sérülékeny csoport ezen a téren is. Számukra a jogi, intézményi vagy társadalmi védőhálók gyakran elérhetetlen távolságban vannak, ami tovább fokozza a kiszolgáltatottságukat. 

„Ó, szóval szűz vagy?"