Egy nő hatalomra juthat, de a nőiesség soha? – Végre magára talált a Sárkányok háza

–

A Trónok harca (GoT) előzménysorozatának cselekménye 172 évvel Daenerys Targaryen (Emilia Clarke) születése előtt vette kezdetét, és a Targaryen-dinasztia hanyatlásának kezdetét, a Sárkányok tánca néven elhíresült pusztító polgárháborút mutatja be négy évadban, George R. R. Martin Tűz és jég című regénye alapján. A Sárkányok háza számára egyszerre áldás és átok, hogy létezik a nagytestvér: a GoT helyből sokmilliós rajongótábort és egy tökéletesen kidolgozott fantasyvilágot adott a sorozatnak, ugyanakkor a két széria összehasonlításából eddig általában nem jött ki jól az új mű. 

Mert a Sárkányok háza valahogy egyszerre volt eddig túl sok és túl kevés: mélyenszántó akart lenni, miközben felszínes maradt, nagy ugrásokkal gyorsan haladt az időben, mégis vontatottá vált.

De rengeteg ígéretes elem volt benne mindig is: erős mitológia, látványos és drámai jelenetek, ragyogó színészi alakítások gazdagították. Ugyanakkor volt pár dolog, amit a második évadnak nehezen tudtam megbocsátani, olyannyira, hogy szinte már el is ment a kedvem a sorozattól. 

A csók, ami bár ne történt volna meg

Nem értettem például, miért kellett Daemon Targaryent megfosztani az akciójeleneteitől, a csodálatos öldökléseitől, és az összevérezett arcán végigfutó gúnyos mosoly helyett azt nézetni velünk, ahogy Harranhall bús romvárában szinte egy egész évadot végighaluzik. 

Meglehetősen kiábrándítónak tartottam a Rhaenyra Targaryen és a Mysaria közti heves csókjelenetet is annak ellenére, hogy én feltehetően kifejezetten célközönsége voltam eme húzásnak. Azonban sajnos olyan pillanat volt ez, aminek sem valós dramaturgiai előzménye, sem értelmezhető utóélete nem volt a sorozat cselekményében,

így inkább a tokenizmus, a látszat leszbikus/biszexuális reprezentáció klasszikus példájára sikeredett. Leginkább arról szólt, hogy a menet közben LMBTQ gigamega-sztárrá vált és fantasztikus színészi játékot nyújtó Emma D’Arcyt rengeteg vágyták már látni egy ilyen helyzetben, a készítők pedig kevés energiabefektetéssel elégítették ki ezt a rajongói igényt (még ha az is volt a mondás, hogy a színészek spontán játéka eredményezte a jelenetet). A Mysariát megformáló Sonoya Mizuno szerintem azóta is a szereplőgárda leggyengébb művészi teljesítményét hozza, és az sem teljesen érthető, miért francia akcentussal beszél angolul. 

De ami ennél lényegesebb: a második évad addig-addig építkezett, míg végül nem vezetett sehova. Ám ha adsz még egy esélyt a Sárkányok házának, a harmadik évad első, és valójában még a második epizódjában is megkapod a második évad elmaradt fináléját. 

Végre a jó tracken! 

Annyira grandiózus az indulás, hogy az első 22 perc teljesen a képernyő elé szegez: ha nem is mindig tudod, kiről van szó (hiszen két év is eltelt az előző évad óta), közel tíz, izgalmasabbnál izgalmasabb helyszínt jársz be, és az egész annyira komplex, annyira dinamikus, hogy azt érzed, a sorozat végre megtalálta a maga ritmusát.

Ámulatba ejtenek a tökéletesen kidolgozott CGI-sárkányok, a földön-vízen-levegőben zajló ütközetek, és kellőképp zaklatottá tesz, hogy ismét bárki meghalhat (az első két részben két központi szereplő is életét veszti). De nagyon érdekesek a félhomályos, ódon kastélyokban, vagy épp a hadseregek táborhelyein zajló párbeszédek, illetve a két nő, Rhaenyra és Alicent (Olivia Cooke) kapcsolata, ahogy ezernyi érzelem, szeretet, gyűlölet, düh, szomorúság, részvét, büszkeség hullámzik köztük felváltva és egyszerre. Cooke pedig szintén olyan jól játszik, hogy elhiszed neki, hogy Aemond Targaryen anyja, holott az őt megformáló Ewan Mitchell csupán négy évvel fiatalabb a színésznőnél. 

Megjelennek persze a Targaryen-dinasztiára (és a Lannisterekre is) jellemző vérfertőző vágyak is, amelyeket a sorozat morálisan már sokkal egyértelműbben kezel, mint tette ezt az első évadban (a Rhaenyra és Daemon közti erotikus jelenet problematikus voltáról itt írtam). A néző érzi, hogy a történetvezetés alapvetően nem támogatja az erőszakot, nem olyan módon és mértékben teszi látványossággá, mint ahogy sok esetben a Trónok harca kezelte. Az én baráti körömben például többen (és én magam is majdnem) lemorzsolódtak, amikor Ramsay Bolton évadokon át kínozta Theon Greyjoyt. Nézni is borzalmas volt. 

A háborúkban mindenki veszít

A Sárkányok háza harmadik évadának egyik szereplője viszont azt mondja a csatatéren fekvő holttestek, romok, vértócsák láttán: „Ha ez a győzelem, remélem, soha többé nem látok ilyet.”, ami akár az egész sorozat mottója is lehetne. Ser Criston Cole (Fabien Frankel) pedig ezt fogalmazza meg a háború kapcsán: „Körbevesz minket a romlás, végül mind szörnyekké válunk.” Ezek a kijelentések előrevetítik, hogy a trónért folytatott háborúk milyen mérhetetlen károkat fognak okozni, és hogy ezeknek a csatározásoknak valójában csak veszteseik lesznek. 

Már csak azért is, mert a harcokat sárkányokkal, az atomfegyverek fantasybeli megfelelőivel vívják. Ahogy a harmadik epizódban látható vallási vezető véli – ez a rész július 6-tól lesz elérhető az HBO Maxon –,

a sárkányok „a szentségtelen mágia lényei”, amelyek „pusztítanak, de sohasem teremtenek, így jó nem származhat belőlük”. Rájuk épül viszont a Targaryenek egész mitológiája: hogy mint kiválasztott, már-már isteni nép, ők képesek irányítani ezeket a lényeket. Bár azt is látjuk, hogy az emberi szándékot sokszor felülírják a véletlenek, vagy a nagyobb, akár társadalmi, akár állati erők. 

De elbír-e hús-vér halandó ekkora hatalmat? 

Viserys király lemondott a sárkányáról, Daemon meg is vetette érte a bátyját. Ám még a bölcs királyról is kiderül, hogy úgy tudott hű maradni az értékeihez, hogy sok esetben valójában Alicent uralkodott helyette, aki elvégezte a piszkos munkát, hogy az uralkodói stabilitás fennmaradjon. 

És ezzel el is érkeztünk a Sárkányok háza központi kérdéséig: mert miközben így vagy úgy, de mindenki a hatalmat próbálja a legagyafúrtabb ármányok és leggátlástalanabb tettek árán megszerezni, a harmadik epizódban kiderül, hogy uralkodni meglehetősen kiábrándító: majd szétrobban tőle az ember feje, ha érdemben próbál reagálni az infrastruktúra, a személyzet, a nép ügyesbajos dolgaira. Meg tudja-e valaki őrizni a türelmét, a könyörületességét, a konstruktív önkorlátozását ebben a helyzetben? Vagy a hatalom mindenképp megváltoztatja a személyiségünket? Bár a válasz sejthető, Rhaenyra még elkötelezett abban, hogy apja hagyományait követve, mégis önazonosan vezesse a Hét Királyságot. 

Egy nő hatalomra juthat, de a nőiesség soha?

„Úgy tűnhet, erőtlen női testem van, de egy király szíve és lelke lakozik benne” – fakad ki egyébként II. Erzsébet szavait idézve Rhaenyra, amikor a férfiak túlóvják, paternalisztikus módon hoznak döntéseket helyette, vagy amikor épp uralkodása egyik első napján, fontos időpillanatban gyötrik menstruációs görcsök. Eljuthat-e egy nő a hierarchia csúcsára, ha nem maszkulinizálódik? Legitimnek tartják-e a működését, ha a kezdetektől másfajta vezetői kultúrát igyekszik meghonosítani? Meddig tart ki a népszerűsége, ha úgy veszi át a birodalmat, hogy üres a kincstár? 

„Csak egy szavadba kerül” – mondják neki a kéréssel hozzá fordulók, miközben minden egyes szava beláthatatlan láncfolyamatokat és az uralkodását fenyegető veszélyeket indíthat el, és minden esetben, amikor irgalmat mutat, azt kockáztatja, hogy az illető később az életére tör.

Rhaenyra még szeretne máshogy uralkodni: jobban, igazságosabban – de a következő részek nagy kérdése lesz, milyen hamar darálja be ezeket az ideákat a történelem. 

Milanovich Domi