Harminckét négyzetmétert bérelek a Honvédban – Olvass bele Szentesi Éva új könyvébe!

–

Szentesi Éva: Míg a halál nem választ

Open Books, 2026, 240 oldal

Szentesi Éva immáron a szabadságharcos és megmondóember ünnepelt, ám valójában fojtogató páncélját levetve ír kiújult betegségéről. Újraértelmezi önmagát és mindazt, ami vele történt -nem csupán az elmúlt évtizedben, hanem egész élete során. Kíméletlenül őszinte, zsigeri számvetést készít a test kiszolgáltatottságáról, a gyászról és a generációkon át hurcolt traumákról.

A Míg a halál nem választ a leszámolások könyve. Leszámolás az illúziókkal, a toxikus nyilvánossággal és a rák legyőzhetőségének mítoszával. De egyben a megérkezés könyve is: egy letaglózó, egyszerre líraian gyönyörű és dokumentarista pontosságú vallomás arról, hogyan köthetünk békét a törékenységében is makacs sorssal és tökéletlen, sebezhető önmagunkkal.

Ezen a linken dedikált példányt vásárolhatsz közvetlenül Szentesi Évától.

–

Míg a halál nem választ (részlet)

Harminckét négyzetmétert bérelek a Honvédban.

A fürdő aprócska, épphogy elfér a zuhany mellett a vécé, ha ráülök, beverem a térdem az opálos ple­xi­be. Konyhám a szűk galéria alatt, ha főzök, magába szívja a szagot a faszerkezet és az ágynemű.

Nincs pénzem jobb lakásra.

B.-vel a végét járjuk.

Fél éve vagyunk együtt, haldokolunk, és miattam.

A végszót ő mondja ki, majdnem belepusztulok.

Rá egy hétre elönt a vér.

Februárban szex közben észrevettem, hogy pecsételő vérzésem van, pontosabban B. vette észre, sután említette meg az aktus végén, véres a farka, én meg nem gondoltam rosszra, csak elszégyelltem magam. Májusban brutális mennyiségű vér távozik belőlem, ekkor ijedek meg először, az utolsó szeretkezésünk után fél óráig állok a zuhany alatt, majd zokogok a galérián, miután elmegy, a vérzés nem csillapodik, a matrac véres lesz, körömkefével súrolom.

Évek óta rendszeresen járok orvoshoz a közeli SZTK-ba egy kellemetlen tünet miatt, amire antibiotikumot írnak fel, ami a bűzös folyást néhány hónapra eltünteti, majd ugyanúgy visszatér.

Sorszámot húzok, figyelem a kijelzőn, mikor következem, közben a nadrágom ülepéhez nyúlok időnként, nem áztam-e át. Bejutok a vizsgálóba, a szokásos kedves, idős doktor megnyugtat, az is okozhat problémát, hogy fogamzásgátlót váltottam, de a biztonság kedvéért elvégez egy rákszűrést, felír vérzéscsillapítót, és kéri, menjek vissza egy hét múlva.

Egy héttel később jóval fiatalabb doki fogad, rám se néz, meg se vizsgál, megkérdezi, elállt a vérzés, kisasszony? Mondom, igen! Jól van, akkor minden rendben, viszlát. És már kint is vagyok az ajtón.

Aztán hetekig nem gondolok a rendelőben történt eseményekre, nem jelentkezik a tünet, hatott a vérzéscsillapító, eszembe sem jut a rákszűrés, a fiatal doki egyébként is azt mondta, minden rendben, így elfelejtem az egészet, viszont nem vagyok jól a B.-vel való szakítás után.

Belevetem magam az éjszakába, alig vagyok otthon, menetelek a magány elől, feszít a tüdőm, dühös vagyok, és rohadtul utálom az életem.

Egy nyári fesztiválon önt el újra a vér. Nem ismerek orvosokat, csak az SZTK-ban az idős doktort, meg a fiatalt, aki néha helyettesíti. Egy ismerősöm ajánl valakit, budai rendelő, jó nevű orvos. Dr. H. azonnal fogad, megnyerő, nyájas ötvenes, szürke szemekkel, leültet, meghallgat, beszámolok a tünetekről, megvizsgál, nem kapkod.

Rám néz, azt mondja: maga olyan fiatal, nem lehet rákos.

Nézek rá nagy kerek szemekkel. Rák? Lehetetlennek tűnik a szó is. Hogyan lehetnék éppen én huszonnyolc évesen rákos, miközben rendszeresen jártam nőgyógyászhoz? A rák másokkal történik meg, idősekkel, lehetetlen ezt a szót kimondani, lefagyok néhány percre, nem szólalok meg, nem kérdezek, várok.

Ez méhszájseb!, mondja meggyőző magabiztossággal a felakasztott lábaim közül, ecseteléssel kezel, majd megkér, menjek vissza, mert a méhszájseb állapotának súlyossága igényelhet további ecsetelést.

Megnyugszom, biztonságban érzem magam a kezei között.

Azt teszem, amit mond.

A vérzés nem múlik el, időközönként megjelenik, és egyre intenzívebb. Nyugtalan vagyok, miközben fekszem a Himalája-sós vízben, olvastam valahol, hogy a Himalája-só jó a szervezetnek, a meleg vízben is reszketek, mintha készülődne valami. Odakint a húgom és a barátja összesúg, nem tudják, hogy hallom: mi van, ha Évi rákos? De hát volt orvosnál.

Beledugom a vízbe a fejem, hogy ne halljam, mit beszélnek.

Kényelmetlenné válik a testem, le vagyok fogyva, rendszertelenül eszem, keveset pihenek, rosszul alszom. November végére annyira rosszul leszek, hogy belázasodom. Fekszem az apró albérletemben a konyhaszagú galérián, a plafon irtó közel van az arcomhoz, és az jut eszembe, mindjárt agyonnyom, közben a tüdőm feszül a dühtől, érzem, kitör a testemből a szörnyűség, és elönt, én meg belefulladok. Minden egyes porcikámban érzem, és a lázas állapot ijeszt meg igazán. Talán kicsit várom is, hogy történjen valami, hogy kiragadjon ebből az ámokfutásból. Életemben nem éreztem magam ennyire egyedül, hiába a hangos társaságok, mégis a legegyedülebbül vagyok az egész világon, az egész testemben lüktet a fájdalom, véres a szívem, ömlik a vér a lábaim közül, valami megállíthatatlan, lüktető fájdalom ömlik belőlem, szakad ki a lelkem, válik el a testemtől, egyre távolabb kerülök önmagamtól, menekülök, rettegek, arra gondolok, hogy igazából nincs senkim, akit felhívhatnék.

WMN szerkesztőség