–

Tinédzserkoromban mindkét nagypapámat elveszítettem. Azokból az évekből már kevés minden maradt meg élesen, de arra a pillanatra ma is pontosan emlékszem: milyen elementáris erővel ütött szíven a felismerés, hogy két, hozzám és a családomhoz közel álló személy egyik napról a másikra egyszerűen nincs többé. Mintha egy addig stabilnak hitt világ repedt volna meg hirtelen.

Ahogy Epres Panni is mondta, a veszteség mindannyiunk életének része – kisebb-nagyobb formában, de nap mint nap találkozunk vele. Hogy egy krízisből hogyan állunk fel, hogyan mászunk ki abból a bizonyos gödörből, ahova kerültünk, nem csak idő és akaraterő kérdése. Kell hozzá egyfajta védőháló is: barátok, családtagok, azok az emberek, akik a legnehezebb pillanatokban is ott vannak, és nem engedik el a kezünket. Ahogy az Al Ghaoui Hesna újságíró ősszel megjelent Miért pont én című kötetben is olvasható, 

a gyász egyik legnagyobb ellensége az egyedüllét.

„Sokat segített a terapeutánk” – mondta a modell és séf Tombor Nelli, aki férjével, Tombor Zoltánnal és kislányukkal, Lujzával tavaly nyáron egy kislányt, egy kistestvért veszítettek el. „Beleültem a fájdalomba, zokogtam, tudtam, hogy a gyászt nem lehet megúszni. Lujza nagyon nehezen viselte a történteket. Nem aludt, rémálmai voltak, ütött-vágott, amit korábban sosem csinált.”

A gyász itt már nemcsak egyéni teher volt, hanem szülői feladat is.

„Egyszer még anyukámmal is csúnyán beszélt, és akkor tudtam, hogy erőt kell vennem magamon, és határokat kell húznom. Összedőlt a világunk, mégis szükség van keretekre, hogy újra megtaláljuk az egyensúlyt. 

Leguggoltam hozzá, megöleltem, és azt mondtam: Lujza, most mindannyiunknak megszakadt a szíve. Most mindenkinek nagyon rossz, de csak akkor élhetjük ezt túl, ha összekapaszkodunk. Anya és apa itt van, bármi is legyen, együtt fogunk meggyógyulni, de nem szabad bántani egymást.”

A veszteség és a trauma nem kérdez, nem hagy időt felkészülni: ha akarjuk, ha nem, a legmélyebb pontokra visz le, és közben olyan szerepeket ad ránk, amelyeket nem választottunk volna.

„Hat éve vesztettük el Tibort. Az egyik legnehezebb része az útnak az volt, hogy meg kellett tanulnom: már nemcsak anya vagyok, hanem apa is. Én olyan anya akartam lenni, aki melegséget, ölelést, szeretetet ad. A kemény része nem az enyém volt. Most már az is az enyém” 

– mesélte Epres Panni.

„Ahogy Edith Eva Eger is mondta: amit nem érzünk át, azt nem tudjuk meggyógyítani”

Az eseményen – amit Winkler Nóra újságíró moderált – az is szóba került, milyen nehéz kizárni a külvilág elvárásait még akkor is, amikor épp gyászolunk.