–

Gyerekkori megküzdési stratégiák

A beszélgetés elején szóba kerül, hogy míg vannak, akik kiálltak a NER elnyomó, kirekesztő működésével szemben, addig mások, bár hiába gondolták rossznak a rendszert, nem tették ezt meg. Vágyi Petra ezt a jelenséget így magyarázza:

„Egy bántalmazó rendszerben vagy kapcsolatban, ami a túlélést szolgálja, az megküzdési stratégia. És mindannyian olyan megküzdési stratégiát használunk, ami abban a helyzetben a legjobbnak tűnik számunkra. Egy bántalmazó helyzetben azok a stratégiák, amikkel megpróbálom kibírni, nem nagyobb feszültséget, agressziót kelteni az amúgy is visszaélő vagy agresszívvá váló közegben, az életmentő tud lenni. Tehát én nagyon megértő tudok lenni azokkal, akik csendben voltak, nem szóltak – sőt, bizonyos szempontból én magam is ide tartozom.

Szerintem sokan csinálták ezt, hogy létrehoztak maguk körül egy burkot, ami más szabályok és értékrend mentén működik, mert így lehetett valahogy kibírni, hogy ebbe ne haljon bele az embernek az a része, amelyik mindennap sírhatott volna.

És minden tiszteletem azoknak, akik mindennap csatába indultak szembesíteni és jelezni, hogy ez így nincs rendjén, vállalva ennek minden kellemetlen következményét. Én erre nem voltam a magam közegében képes, de fontos tudni, hogy ezek megküzdési stratégiák. Ezeknek van egy eredője a gyerekkorunkban: ami a legnagyobb védelmet nyújtotta nekünk gyerekkorunkban, tipikusan azt a stratégiát szoktuk felnőttként is választani. [...] Szerintem nagyon sok ember a gyerekkori stratégiáit választotta ebben az időszakban, illetve olyan ez most – és ezt kollégák is sokan mondják –, mint egy 16 éves bántalmazó kapcsolatból kijönni.”

Következmények nélkül ugyanide jutunk

Az interjú egy pontján felmerül az elszámoltatás, a következmények kérdése is. A sématerapeuta szerint mindenkinek szembe kell néznie a saját felelősségével, azonban akinek ez nem megy, őt a társadalomnak kell segítenie ebben, mert csak így tudunk közösségként gyógyulni:

„Azt gondolom, mindenkinek az a legnagyobb egyéni fejlődési lehetősége, hogy vállalja a felelősséget azért, ami történt, amit tett. Mert bárhogyan is váltam bántalmazóvá – passzívan, hallgatólagosan vagy aktívan –, bántalmazóvá váltam. És amellett, hogy valaki bántalmazóvá válik, nem lehet elmenni úgy, hogy ne legyen következménye.

Most nem feltétlenül büntetésre gondolok, hanem ez jöhet belülről is, hogy akkor én most jóvá teszem valahogy. Nyilván, ha valakinek nincs itt a fejlődési szintje, hogy belátással lenne, rosszul érezné magát emiatt, elgyászolná azt az énjét, aki lehetett volna, ha nemet mond vagy beleáll ezekbe a helyzetekbe, ha nem áll erre az oldalra; ha erre nem képes valaki, akkor a társadalomnak kell ebben segítenie neki. Mert a következménynélküliség és a határok állandó átlépése szerintem az egyik legnagyobb bűne ennek a rendszernek. Ebben kell valahogy társadalmi szinten gyógyulni, hogy egészségesen tudjunk határokat tartani és képviselni, illetve, hogyha ezeket valaki áthágja, annak legyen következménye.”

Ez még nem a gyógyulás

A rendszerváltást követő, soha nem látott társadalmi eufória, öröm, felszabadultság jól érzékelhető, azonban adódik a kérdés: ez már a gyógyulás első lépése? Vágyi Petra szerint még nem tartunk itt:

„Ez még nem a gyógyulás, hanem annak az öröme, hogy vége a bántalmazásnak. Ez egy óriási megkönnyebbülés, hogy bármi van, az jobb, mint ami volt.

[...] Azért a gyógyulás egy sokkal hosszabb folyamat, de az, hogy ez megtörténhetett, szerintem inkább a kiszabadulásnak az öröme egyelőre. Én nagyon szeretnék hinni abban, hogy ez tovább tud fejlődni. De meg kell tanulnunk jelezni az egyet nem értésünket, az igazságtalanság érzésünket, ha elfelejtve érezzük magunkat, ha valami rossz érzést vált ki bennünk – hogy ne lépjük át azt a bizonyos, sokat emlegetett határt. De ennek nagyon fontos a módja. Hogy úgy jelezzük ezeket, hogy ha nekünk jeleznének ilyet, azzal mi jól lennénk.”

Dián Dóri

Kiemelt kép forrása: WMN