A rendszerbontók „tökössége”: Válasz nem csak Puzsér Róbertnek

–

Kedves Puzsér Róbert!, kezdem ezt a szöveget, de ennek az írásnak a címzettje nyilvánvalóan nem csak te vagy. Persze örülök, ha elolvasod, de az eddigi viselkedésed, közléseid alapján nem hiszem, hogy meg tudnálak győzni egy ilyen levéllel. Akkor miért írok mégis? Mert itt most – és ez fontos – nem magánemberek vagyunk: te közszereplőként, a 84 ezer Insta- és 245 ezer Facebook-követőd, meg a közösségi média nyilvánossága előtt, elvileg ezen felelősséged tudatában kommunikáltál az elmúlt napokban is, én pedig a WMN főszerkesztője vagyok. Ebben a publikus térben zajlik tehát ez a diskurzus.

Vannak határok

Amikor azt írod (az előzményekről később), hogy „a hazai rendszerváltást nem az önök részvételével, hanem kifejezetten az önök tevékenysége ellenére sikerült megvalósítani”, és az „önök” kifejezés alatt olyan civil szervezeteket lehet érteni, mint az Emma Egyesület, a Labrisz vagy a Magyar Női Érdekérvényesítő Szövetség; olyan pályatársaimat, mint Rácz Zsuzsa író, Békéssy Olga újságíró vagy Szél Dávid pszichológus; és nem utolsó sorban az egész WMN-t, amely fennállásának 11 éve alatt következetesen kritizálta a hatalmon lévőket és állt ki társadalmi ügyek mellett, akkor nem maradhatok csendben. Mert ez egy határ. 

Alig másfél hét telt el a sorsdöntő választások óta, és te már most önkényesen, sértettségből taszítasz ki többeket, minket ebből a közös, történelmi sikerből. Sőt, egyenesen azt mondod, mi voltunk azok, akik „az Orbán-rendszert is nagy erőkkel konzerválták”. Hallod magad? Másfél hét sem kellett, hogy ide eljuss, vagy megengedd magadnak, hogy ezt leírd, miközben a te érdemeidet a Fidesz megbuktatásában senki sem vitatta. De te

feljogosítva érzed magad, hogy rögtön „jó és rossz”, „igazi és ál-” rendszerváltókra oszd az ellenállókat, ami nemcsak végtelenül bántó, de borzasztóan káros is. 

A tét most ezzel együtt sem a te személyes meggyőzésed: a tét az, hogy milyen országot fogunk építeni.

Hiszen a rendszerváltást – veled ellentétben én azt gondolom – még nem valósítottuk meg: legfeljebb csak most kezdjük el, és egyáltalán nem mindegy, hogyan csináljuk. 

Minek van vége? És mi indult el?

Az elmúlt tizenhat év sokunk lelkét összekarcolta, a kitartásunkért súlyos és sokféle árat fizettünk. És tudod, amikor én a választások éjjelén végigsétáltam énekelve a Blahától a Batyiig, és szinte minden szembejövő idegennel lepacsiztunk és összeölelkeztünk és egymás csillogó szemébe nézve azt mondtuk, „Vége van!”, akkor én azt reméltem, hogy a macsó, előítéletes, méltatlan, a nőket, gyerekeket és kisebbségi csoportokat lealacsonyító politizálásnak, közbeszédnek is vége lesz. Hogy kilépünk abból a mentalitásból, ami a kritikát túlérzékenységnek, az agressziót humornak, a nők által tematizált problémákat irritáló hisztériának állítja be. Sajnos ez utóbbi hozzáállásból nyújtottál te tankönyvi példát, és ez aggasztó – ám valahol tanulságos is. 

Elpicsázták, mint egy nőt

Két nappal a választások után, április 14-én posztoltál egy képet. A háttér az a bizonyos szoba, amelynek fekete-fehér fotójával a propagandagyár – meglehetősen aljas módon és mai tudásunk szerint teljesen alaptalanul – támadta Magyar Pétert, és igyekezett azt elhinteni, hogy Magyar szexorgián vett részt, illegális szereket használt. Erre az ágyra helyeztél el egy piktogramot, amelyen egy négykézláb térdelő nőalak látható – női mellel, copfba fogott hajjal, a fejére Fidesz logót tettél –, akit hátulról meghág egy sematikus férfialak, rajta Tisza logó. Magyarán: a Tisza jól megbaszta a Fideszt a választásokon. (Ezt az ábrázolást kifogásolta Hajnal Edina április 16-i nyílt levelében, amelyhez több civil szervezet, magánszemély, valamint a WMN szerkesztősége is csatlakozott. Erre válaszoltál április 21-i Facebook-bejegyzésedben.)

Azt írod, a képet humorosnak szántad – de hatásában nem az, sokunk szerint egyáltalán nem vicces. Azt kiáltod, prüdéria! – de nem a szex-szel van probléma, hanem azzal, hogy győztes-vesztes relációban, hatalmi alá-fölérendeltségben jelenik meg.

Hogy a tesztoszteronszagú, öltönyös, nőügyekkel nem foglalkozó vagy a nőket szülőgépekre redukáló, az utóbbi években nulla női kormánytaggal működő Fidesz, amelyet nőjogi szempontból ezerféle kritika ért az elmúlt 16 évben, a veresége pillanatában hirtelen mégis nőként ábrázolódik.

Mert győzni, felülkerekedni, sikeresnek lenni, irányítani, változtatni még mindig férfias, tökös – aki pedig alárendelt helyzetbe kerül, alkalmatlan vagy veszít, akit jól elvernek, elpicsáznak, az rögtön nőiessé (buzissá) válik. 

So called: humor

Azt mondod, ez csak „bárdolatlan, proli” humor – szerintem meg tömény szexizmus, ami minden társadalmi osztályban fellelhető: mint látjuk, értelmiségi hivatást űző publicisták között is. És nem az a fő baj vele, hogy ízléstelen volna – hanem az, hogy veszélyes. Nem mintha azt feltételeznénk, hogy te vagy bárki, aki így „humorizál”, más módokon is erőszakos lenne a nőkkel szemben. Hanem azért, mert

a nemi erőszak kultúrája olyan, mint egy piramis: a „viccek”, füttyögetések, beszológatások teremtik meg a normatív közeget a társadalomban a következő lépcsőnek, ami a következő lépcsőnek, és így tovább, az egyre súlyosabb bántalmazásoknak.

Azt, hogy a szexista attitűdök, az áldozathibáztató hiedelmek, a mindennapi zaklatási formák hozzájárulnak a szexuális abúzus társadalmi elfogadottságához, kutatások sora erősítette meg (például itt, itt, itt és itt).  

De tudom, te ezt nem így látod, és bár eredeti észrevételekkel szoktál elgondolkodtatni minket, most mégis ősrégi hímsoviniszta érvrendszert használsz: azt mondod, a kép csak poén volt, mi nem értjük a tréfát (a feministák „humortalan fapinák”, ugye). 

A tudomány ereje

De helyenként még csak nem is érvelsz: kinyilatkoztatsz. „A szociológia is ezt igazolja”, dörrensz ránk, de csak mint legitimáló erőt említed a tudományt. Semmi konkrétum, forrás, adat, amiről beszélgetni lehetne. Csak tippelgetjük, melyik kutatásra gondolhatsz. Talán arra, amit a 21 Kutatóközpont készített a Naumann Alapítvány megbízásából, és 2025 novemberében publikált. Ebben valóban azt találták – noha mindössze 1000 fős mintán, akiket még a nyáron kérdeztek! –, hogy a nők kevésbé érdeklődnek a politika iránt a férfiakhoz képest, de az eredményeket már az első oldalon társadalmi kontextusba helyezik a kutatók.

Elmagyarázzák, hogy a nők politikai részvétele a gyerekvállalást követően radikálisabban csökken, mint a férfiaké. Hogy

a nőknek egész egyszerűen kevesebb idejük van politikával foglalkozni, mint a férfiaknak, mert máig ők végzik a láthatatlan érzelmi, háztartási és gondoskodási munkák oroszlánrészét a legtöbb családban.

Hogy a nők eddigi alacsony aránya a parlamentben, az Orbán-kormányban, valamint a hagyományos nemi szerepek, a szocializációjuk is azt üzente nekik: a politika a férfiak terepe. Szóval azzal, hogy azt írod, ez „alapvető princípium”, „hajlam” kérdése (tehát a biológiára, férfiagyra-nőiagyra, stb., a jól ismert esszencialista nézőpontra hivatkozol), sajnos be is betonozod ezeket az egyenlőtlen társadalmi és hatalmi viszonyokat.  

No gender? 

Éppen ezt a problémakört tematizálja a „gender” fogalma, aminek létjogosultságát te kétségbe vonod. Holott ez a fogalom világít rá arra, hogy a társadalom kijelöli azokat a szerepeket, viselkedési formákat, tevékenységeket és jellegzetes tulajdonságokat, amelyeket a férfiakra és nőkre nézve megfelelőnek tart, ezzel mintegy megkonstruálja, mit is jelent férfinak és nőnek lenni. Viszont ennek a konstrukciónak az alapja nem véletlenszerű:

azok a szerepek és tulajdonságok társulnak rutinszerűen a férfi nemhez, amelyek hatalommal járnak. Mint a te piktogramodon, Róbert: ott is automatikusan férfi minőséget kap a győztes Tisza Párt, a Fidesz pedig nőként ábrázolódik. Így termelődik újra a nemi hierarchia.

Csomagunk

Mert veresége pillanatában még az a Fidesz is nőként ábrázolódik, amiben a nők hangja, szempontjai egyáltalán nem érvényesültek. Az a Fidesz, ami betiltotta az országban a gender tanulmányokat, gyűlöletet szított és kirekesztő törvényeket hozott az LMBTQI-emberekkel szemben, és politikai termékké silányította a gyermekvédelmet. Ami azt hazudta, hogy a gyerekeket a melegektől kell megvédeni, miközben hagyta, hogy a rájuk bízott kamaszokat évtizedeken keresztül használják szexuális ragadozók az állami intézményekben. Ezek az ügyek összefüggnek, bár meglehet, egyikük-másikuk a te szemedben csak gumicsont volt: talán erre utalsz, amikor meglehetősen áldozathibáztató módon azt írod, a nyílt levélhez „csatlakozó személyek és szervezetek táplálták és szervezték kurzussá Trump szélhámosságát, az alt-right ideológia önök ellen létesült, és az Orbán-rendszert is nagy erőkkel konzerválták”. 

Illúziók, torzítások

Ami egyeseknek gumicsont, másoknak az élet, és én túl sok ember egészségét láttam magam körül tönkremenni az elmúlt években az Orbán-rendszer előítéletes retorikája, kampányai, intézkedései miatt. Megtehettük volna, hogy nem reagálunk erre a politikára, hogy nem szólalunk fel ellene?

Én azt gondolom, a csend lehet átmeneti önvédelmi stratégia, de sohasem lehet megoldás. Mert azzal, ha nők, LMBTQI-emberek és az ő szempontjaik láthatatlanabbá válnak a társadalomban, a nőellenesség, a homofóbia és transzfóbia is láthatatlanabbá válik ugyan, de valójában nem csökken. Illúzió, hogy ha kussolsz, szabad lehetsz: csak a hatalom helyett te korlátozod saját magad.

Persze azt is tudom, hogy minél több privilégiuma van valakinek, annál nehezebb észlelni azokat; és aki hozzászokott a kiváltságaihoz, gyakran az egyenlőségre irányuló törekvéseket is elnyomásnak éli meg. Szerintem te ennek a torzításnak a hibájába estél, amikor az általad közzétett, sokak által szexistának tartott piktogramra irányuló kritikát emlegetted „megbélyegzésként”, „kirekesztésként”. Mintha ránk projektálnád azt, amivel a saját kommunikációdban nem nézel szembe, azaz a helyzet megfordításával hárítasz – ami tudattalan reakció is lehet, tudatos formájában pedig jól ismert hatalmi manőver. 

A történeteink is alakítják a sorsunkat

Bár ez a működés azonosítható, nem tisztem találgatni, mi állhat a hátterében, és ez a vita amúgy is túlmutat rajtad. Arról szól valójában, hogy sokan érezzük: ami április 12-én történt, és aminek több millióan a részesei voltunk, sorsfordító lehet az ország számára.

A NER lebontása egyike lehet a nagy közös történeteinknek, amit újra és újra elbeszélünk majd egymásnak, az utókornak, amiből büszkeséget, tartást meríthetünk. Nem mindegy tehát, hogy ez a narratíva milyen. 

Jó lenne, ha olyan lehetne, ami már az általunk vágyott társadalom irányába mutat, amelyben a nők – és a különböző kisebbségi csoportok tagjai – is egyenrangú polgárokként jelennek meg. Mert a rendszerváltás története épphogy elkezdődött, és vannak előremutató lépések – a külügyminiszter, a terület- és vidékfeljesztési miniszter, az országgyűlés elnöke, a kormánypárt frakcióvezetője is nő lesz, valamint minden eddiginél több nő ül be képviselőként a parlamentbe –, de fontos lenne, hogy ebbe az irányba haladjunk tovább. A történetek pedig, amiket önmagunknak és egymásnak mesélük, minket is formálnak, ezáltal pedig a sorsunkat is alakítják.    

Milanovich Domi