Nagy ára volt a népszerűségnek: 100 éve született Janikovszky Éva, 2 új könyv mutatja meg az eddig ismeretlen arcát

–

„Az úgy volt…”

… hogy szenvedélyesen olvastam gyerekként a hetvenes-nyolcvanas években a Dörmögő Dömötört ugyanúgy, mint a Pajtást vagy a Kisdobost, később pedig a Kincskeresőt. Már akkor is rajongtam Janikovszky Éva írásaiért, mert úgy éreztem, hogy valósággal belelát a fejembe, kitalálja a gondolataimat, mi több, az érzéseimmel is tökéletesen tisztában van. Réber László rajzai pedig – amelyek az ő történeteit kísérték ezekben a gyereklapokban – pontosan azt mutatták meg, ahogyan én is láttam magamban Janikovszky szereplőit.

Léteznek olyan varázslatok, amelyek a gyerekkor elmúltával is velünk maradnak:

Janikovszky Évát már nyolcéves koromban is varázslónak láttam, és ma, ötven évvel később is úgy gondolok rá, mint a szavak mágusára.

Talán volt neki valami titkos varázsigéje, amitől életre keltek a történetei? Nem tudom… de az biztos, hogy minden egyes szó, amit valaha is leírt, megtelt ragyogással, szeretettel és derűvel. Vagy az is lehet, nem volt itt semmiféle titok, hanem „csupán” személyiségének varázsa tükröződött vissza az általa írt szövegekben? Ezt sem tudom. Az viszont tény, hogy mindkét kötet, melyeket a Móra Kiadóhoz tartozó Naphegy és a Trend jelentetett meg a centenárium alkalmából, lebilincselő, izgalmas és kivételes élményt kínál minden olvasónak.

Majoros Nóra: A lány, akivel mindig történik valami – Janikovszky Éva

Majoros Nórát már nem kell bemutatni nektek, nagyon sok könyvéről írtunk korábban, és egy vele készült hosszú interjút is olvashattatok nálunk.  

Remek ötlet volt, hogy ő írja meg mesés formában ebben a gyerekek számára készült hiánypótló sorozatban Janikovszky Éva gyerekkorát.

Majoros Nóra is sokoldalú alkotó, és nem kevés lelki rokonságot mutat könyvének főszereplőjével. Radnóti Blanka pedig illusztrátorként olyan tökéletes díszleteket alkotott plasztikus képeivel a közel száz évvel ezelőtti korszakról, amelyben Janikovszky Éva cseperedett, hogy inkább illuzionistának nevezhetnénk, mint illusztrátornak.

Majoros Nóra betekintést kaphatott Janikovszky Éva gyerekkori naplóiba, ezeket a kis Éva egykor „emlékragasztóként” használta, és kedvesen Naplinak hívta gyönyörű jegyzetfüzeteit. Az eredeti bejegyzéseket egészítette ki aztán saját fantáziájával Majoros Nóra, Radnóti Blanka pedig szintén a korabeli fotók alapján rajzolta meg részletgazdag képeit. Sok-sok olyan apró motívumot rejtett el illusztrációin, amelyek megmutatták a múlt század harmincas éveinek tárgykultúráját, miközben Janikovszky Éva gyerekkoráról is szépen meséltek.

Bízvást állítom, hogy minden, ami a gyerekkorában történt, egyenesen az írói pálya felé terelte őt, hiszen eleve nagypapájának könyvesboltjában teltek a hétköznapjai Szegeden, és már jóval azelőtt örök barátságot kötött az írásjelekkel, mielőtt iskolába került volna. Természetesen a szeretetteljes családi közeg is megelevenedik a kötet lapjain. Az izgalmasan elbeszélt történetben Janikovszky Éva jellegzetes humorából is ízelítőt kaphatunk, témája miatt pedig különösen alkalmas arra, hogy kedvet csináljon az önálló olvasáshoz, amit a barátságos betűméret is támogat. (Radnóti Blanka rajzaival, Naphegy, 6+)

Janikovszky Éva-emlékkönyv – „Utazás az íróasztalom körül”

Már eddig is sok cikkünkben szerepelt Janikovszky Éva, és a korábban kötetbe gyűjtött, 1938 és 1944 között vezetett naplójáról is írtunk, sőt, még a naplóiból készült monodrámát is láttuk Sodró Eliza csodálatos előadásában, ezért azt hihettük, hogy szinte mindent olvastunk már a kortárs magyar gyerekirodalom műfajteremtőjének alkotói pályájáról. Ám a centenárium alkalmából született emlékkönyv olyan mélyrétegeit tárja föl ennek a páratlan életműnek, amelyekről korábban nem lehetett tudásunk.

„A válogatás vezérfonalát az író 1986-os, eddig publikálatlan kézirata adja, emellett a hagyatékban talált, eddig ismeretlen személyes írások, önéletrajzi ihletésű szövegek, levelek, esszék teszik ki a kötet anyagának nagy részét” – írja a kiadói ajánló, én pedig hozzáteszem, hogy Janikovszky Jánosnak, az írónő fiának, a Móra Kiadó tulajdonosának köszönhetjük ezt az értékes kiadványt, aki már 2021-ben megbízta Vojnics-Rogics Rékát ezzel a munkával. Az ő szívós kutatásának eredménye lett ez a kivételesen alapos, szemrevaló kötet.

Vojnics-Rogics Réka közel öt évig dolgozta föl Janikovszky Éva Bajza utcai lakásában az írói hagyatékot. Ott böngészett „az íróasztala körül”. A kötet pedig bennünket is meginvitál egy speciális időutazásra, valamint olyan közel enged bennünket Janikovszky Évához, hogy szinte jelenidejűnek látjuk a múltat.

(Az irodalomtörténész szerző egyébként maga is Szegeden végzett, doktori munkáját is ott írja jelenleg „A századfordulós magyar nyelvű lányregény helye és szerepe az irodalom rendszerében” címmel. Ezer szállal kötődik tehát a gyerekirodalomhoz és Janikovszky Évához is.) 

„Első riport valamiről, ami nincs” 

A kötetben látható csodálatos és értékes dokumentumokat szinte lehetetlen felsorolni, most csupán az egyik kedvencemet osztom meg veletek: Janikovszky Éva első nyomtatásban megjelent írása a Délmagyarország hasábjain volt olvasható 1945 januárjában, és már a címe is zseniális: „Első riport valamiről, ami nincs”. Egy szenzációsnak tűnő téma nyomába eredve kellett megállapítania az akkor még Kucses Éva néven publikáló újságírótanoncnak, hogy a szegedi téli halászat mint olyan, nem is létezik. Ezt írta meg szellemesen, érdekesen, fantasztikus humorral.

Tulajdonképpen ez volt Janikovszky Éva munkamódszere, bármilyen műfajban is alkotott: mindig azt írta, ami VAN. A valóság pedig mindig érvényes marad. Akkor is, ha közben elmúlt, mondjuk, nyolcvan év.

Szakmai műhelytitkok és kortörténeti ritkaságok

Ujjongva, sokszor sírva, máskor nevetve olvastam végig ezt a közel 270 oldalas, nagyon világos szerkezetű, alaposan lábjegyzetelt, gazdag archív képanyaggal megtámogatott könyvet. A nem mindig vidám gyerekkori történeteket és a családi nehézségeket sem takarja el a kötet, ezekről azonban már volt némi tudásom Janikovszky Éva korábban olvasott naplója alapján. Ami viszont valódi szellemi csemegét jelentett számomra, azok az eddig ismeretlen lektori jelentések Janikovszky Évától. Például amit Lázár Ervint első mesekönyvéről írt (A kisfiú meg az oroszlánok), vagy amikor Bálint Ágnessel levezett a Futrinka utcáról, illetve a Mazsoláról.

A korabeli Móra Kiadó szerkesztőségének műhelytitkairól is sok érdekes információ kiderült. Azzal is csak most szembesültem igazán, hogy milyen óriási szerepe volt Janikovszky Évának abban, hogy ma már a klasszikusok között tarthatunk számon olyan szerzőket, mint például Békés Pál vagy a korábban említett Lázár Ervin. Vagy hogy a szilencium idején egyik legjobb barátjának, Szabó Magdának, valamint más felnőtt műfajban alkotó írónak (Mészöly Miklós, Mándy Iván, Pilinszky János) is sokat segített azzal, hogy Kormos István főszerkesztése alatt lehetőséget teremtett számukra mesekönyvek publikálására, és ezzel megmentette őket az éhenhalástól.

Ezenkívül kimagasló irodalomszervezői munkájáról, és a hazait jóval megelőző nemzetközi sikereiről is csak ebből a kötetből kaptam összképet.

Mindeközben persze alkotóként, közszeretetnek örvendő szerzőként is tarolt Janikovszky Éva a gyerekek és a felnőttek körében is.

Nagy ára volt a népszerűségnek

Azok az írásai, amelyek végül nyomtatásban is megjelentek, mind könnyednek és szellemesnek tűnnek, de kiderült a könyvéből, hogy Janikovszky Éva is bőven küzdött alkotói válsággal, és volt olyan munkája, amit „százszor is összetépett.”

Szívszaggató fejezete a könyvnek, amikor beszámol férje váratlan haláláról, és az özvegységgel, magánnyal kapcsolatos gondolatai is nagyon megérintettek, vagy amikor arról ír igen részletesen, hogyan menesztették méltatlanul a Mórából hatvanévesen, korai nyugdíjazással. Bár tulajdonképpen ennek köszönhetjük, hogy a felnőtteknek szóló írásai is megszülethettek, de akkor is nehéz érzésekkel olvastam ezeket a bejegyzéseket.

1988-ban jutott el Amerikában élő gyerekkori barátnőjéhez, Verához, aki már Majoros Nóra könyvében is szerepelt, ahol ráébredt, hogy valójában egész életében kizsákmányolta önmagát. Fogalma sem volt róla, mit is jelent valójában a pihenés. Rengeteg cigarettát szívott munka közben, esténként megivott „egy kis vodkát vagy egy-két pohár bort”, sokat dolgozott és keveset aludt.

Janikovszky Éva tulajdonképpen egész életében másoknak akart megfelelni, mindenkihez jó volt, önmagához viszont mindvégig kegyetlen maradt.

Ez a Kelet-európai önpusztító mintázat szinte az egész írónemzedékre jellemző. Nehéz szembesülés ez mindannyiunknak a múltunkkal, az elhallgatott, ki nem mondott traumáinkkal, még akkor is, ha mindezt olyan utánozhatatlan derűvel tárják elénk, ahogyan azt Janikovszky Éva tette. (Trend Kiadó)

A centenárium alkalmából országszerte számtalan nagyszabású eseményt szervez a Móra Kiadó. Janikovszky Éva méltó megünneplése azonban nem a kiadó feladata lett volna, hanem az államé, hisz az a kulturális örökség, amit ránk hagyott, felbecsülhetetlen. Bízom benne, hogy tíz év múlva kollektíven bepótolhatjuk azt, ami most elmaradt. 

Both Gabi