„Nekem nem kell tetszenem a férfiaknak, és ebben van valami átkozottul felszabadító”

–

Pszichodrámán van egy gyakorlat. Nők és férfiak szigete, úgy hívják. A terem két felében rendezik be alap eszközökkel, sok fantáziával, aztán szabad játék. A nők szigetén kezdek. Nehezen találjuk fel magunkat, vannak, akik gyűjtögetnek, megfésülik egymást, aggódnak, mit csinálhatnak a férfiak, mi lesz velünk nélkülük. Nem bírom ezt, átúszom a férfiak szigetére. Ott elég laza a hangulat, ülünk a tűznél, körbejár egy képzeletbeli füves cigi. Egyszer csak négykézláb nekem ront valaki, fölém tornyosul, mint egy gorilla, hogy elfoglaltam a helyét. Összehúzom magam, megijedek, hogy bántani fog.

Persze, sokféle reakció van, és ez egy 15 évvel ezelőtti önismereti játék, de én azóta is a két sziget között úszkálok, és próbálom élvezni, felfedezni a tengert. Az androgünitás csodálatos teljessége, az androgünitás végtelen magánya. Ebben a köztes térben létezve néha nekem is megadatik az önfeledt lebegés, és ilyenkor süt rám a nap, a közegem csillogó. De alapból rengeteget kell taposnom a vizet, hogy a felszínen maradjak. Eltompulok ettől, de meg is edződöm, kitartó aktivista, majd szívós újságíró, stabil szerkesztő lesz belőlem. 

Az én történetem nem a nagy fordulatokról szól, hanem arról, hogy megtanultam azzá válni, aki valójában vagyok. 

Négyévesen mondom anyukámnak: az óvó nénik azt kérték, másnap mindenki a kedvenc ruhájában menjen. Nekem, fonott copfok ide vagy oda, a bátyám kinőtt mackónadrágja a kedvenc ruhám. Szeretem a színét, és hogy olyan lezserül lötyög a fenekemen. Anyukám vesz egy mély levegőt, de rábólint: legyen hát „a buggyos gatya”. Másnap megérkezünk az oviba, és akkor jön a hideg zuhany. Kiderül, hogy valami összecsúszhatott a kobakomban, és nem a kedvenc ruhámban kellett volna jönni, hanem ünneplőben, mert: fényképezés lesz!

Anyukámban megáll az ütő, amikor látja, hogy az összes kislány szoknyácskában, fehér harisnyában, lakkcipőben, szalagokkal a hajában jelent meg, ahogy illik, az ő kislánya meg ott flangál a tesója levetett buggyos gatyájában. Anya gyors döntést hoz: hazaszalad – ami, tekintve, hogy gyalog vagyunk, és ott a totyogós öcsém is, nem könnyű –, de lóhalálában felkapkod otthon dolgokat, az oviban pedig percek alatt szalonképes kislányt varázsol belőlem. A fényképen az öltözékem makulátlan, csak a vigyorom árulja el, lélekben mekkora „vásott kölyök” vagyok.

Kicsiként sokszor mondogattam, hogy fiú akarok lenni. Aztán már nem mondtam. Megtanultam, hogy lány vagyok? Vagy azt, hogy ilyen dolgokat maximum gondol az ember, de nem hoz vele zavarba másokat? 

A gyerekkorom mindenesetre boldogan telik. Végigvonul rajta egyfajta kettősség, de közben annyi szeretetet kapok, hogy nem hasadok meg. A szüleim hisznek bennem, lehetek bátor, önálló és szabad. Alsóban a fiúkkal focizom az udvaron, délutánonként judózni járok, és elég sikeres is leszek benne. A hajamat rövidre vágatjuk, mert így praktikus. Különben az ellenfelek összefogják a hajtókával, tépik-húzzák, földharcban rátérdelnek. Általában véletlenül, de van, aki sunyi. Én olyan ember akarok lenni, akiben van tartás. 

Tizenöt éves vagyok, járás közben kihúzom magam, a vállam széles, a karom izmos. Szeretek a testemben lenni. Apával a belvárosban sétálunk, szia, doktor úr, lép oda hozzá egy férfi, akit műtött. Ő a nagyobbik vagy a kisebbik fiad, kérdi kedvesen. Ő a lányom, válaszolja apám zavartan, a férfi rögtön bánja, én meg nyelem a könnyeimet – megsebez ez a mondat, hiába tudom, hogy véletlen volt. Napokra elönt a szégyen, félek, hogy valami rosszat csináltam, hogy nem vagyok elég jó gyereke a szüleimnek. 

Amikor lesérülök, eldöntöm, ha már így alakult, nem fogok erősíteni. Nem akarok többé izmos lenni, apadjanak el az izmaim, azt akarom. A sport helyett cigizni, kocsmázni kezdek, megnövesztem a hajamat. Még gimi alatt is próbálkozunk a hajvasalással, enyhe sminkkel, körömlakkal, ünnepi alkalmakkor a szoknyával, magassarkúval is. A „lányságomat” szinte mindig anyai-barátnői segítséggel öltöm magamra, de zavar, viszket tőle a bőröm, folyton igazgatni kell.

Bár a végeredményt látva mások dicsérnek, én legbelül úgy érzem magam, mint aki beöltözött lánynak. Mindezt sokáig a kamaszkor számlájára írom, hiszen serdülőnek lenni eleve kényelmetlen. 

Tizennyolc éves vagyok, szédelegve állok a disco közepén. Az egyik utolsó buli a Bridge-ben, mielőtt ősszel egyetemre megyünk. Te eggyel alattam jársz, maradsz a gimiben. Imádom, hogy olyan okos vagy, hogy te is szereted a Falcsik Marit és a Virginia Woolfot, hogy kofolának hívod a vadászt, ami a vébéká, ami a vörösboroskóla. Mély hangon nevetsz, amitől bizsergek, van benned valami lágy erő, ami vonz. Épp azt mondod, ha jövőre is egy városban lennénk, járnál velem. Hitetlenkedve kérdezek vissza, de olyan szeretetteljesen nézel, hogy tudom, hogy komolyan gondolod. Egy pillanatra elhalkul a zene, megállnak a fények, kimerevednek a táncmozdulatok. Te vagy az első ember, aki azt fejezi ki, hogy a vágyaim józanul is megélhetők, viszonozhatók. És akkor megérzem, hogy egy nap lesz majd kiút ebből a sörszagú, botladozó, zűrzavaros éjszakából.  

Huszonkét éves vagyok, veled szeretkezem először. Akkor is nyár vége van, én ősztől másik városba megyek. Amíg Erasmuson vagyok, nem keresel, úgy értelmezem, szabadon engedtél. Csak később tudom meg, te is mennyire féltél, mennyit marcangoltad magad, azért némultál el. Amikor ezt elmeséled, már közel a negyvenhez járunk, túl sok más szerelmen. Ülünk a Lumenben, látogatóba jöttél Budapestre. Évek óta Svédországban élsz, az esküvődre készülsz, gyereket terveztek, akinek majd mindketten a törvényes szülei lehettek.

Szeretetteljesen nézel, mély hangon nevetsz, ugyanaz a lágy erő, mint kamaszkorunkban, egy transz férfihoz mész hozzá, és nem, nem én leszek az. 

Én Magyarországon taposom a vizet, hogy a felszínen maradjak. Ez az otthonom, csak kétszer töltök pár hónapot külföldön, mert néha muszáj eltávolodni az életemtől, hogy közelebb kerüljek magamhoz. 

A helyzetem nem könnyű, de arra is rájövök, hogy nekem nem kell tetszenem a férfiaknak, és ebben van valami átkozottul felszabadító. 

Azok a nemiszerep-elvárások, amiket a társadalom bársonykalapáccsal vert a lényem szegletébe, kilazulnak bennem, és ettől az egész belső rendszerem levegőhöz jut. Rövidre vágatom a hajam, újra jól érzem magam a testemben. Amikor előbújok, a szüleim aggódnak, de továbbra is hisznek bennem. Anyukám, ha egy üzletben buggyos nadrágot lát, megveszi nekem. Apukám már nem jön zavarba, sőt, néha inkább ő hoz zavarba másokat azzal, amilyen nagy kedvvel, büszkén mesél rólam az ismerősöknek. 

A hagyományos nőiesség, ha rám aggatják, még mindig zavar, viszket tőle a bőröm, folyton igazgatni kell. De arra sincs bennem vágy, hogy férfiként éljek. A társadalom viszont állandóan kategóriákba sorol, és levagdossa rólam a létezésem kilógó részeit.

A magyar politika különösen fullasztó: eszközként használ, láthatatlanná tesz, csonkol. Pedig az életöröm a látottság és az egység érzetén keresztül érkezne el hozzánk. 

Mindenesetre én szerencsés vagyok, mert felnőttkoromban is annyi szeretetet kapok, hogy nem hasadok meg. Vannak az életemben nők, akiktől rengeteget tanulok: törődésről, rendszerismeretről, újságírásról, vezetésről, irgalomról. És vannak férfiak, akikkel sportolunk, röhögünk, szintén együtt dolgozunk, és akik a legtestvéribb érzéseket hívják elő belőlem.

De mindenekelőtt emberek vannak: a saját történetükkel, szorongásaikkal, vágyaikkal, erősségeikkel, gyarlóságaikkal. Emberek, akik kapcsolódnak. És ha elég sokan vagyunk, hegyek mozdulhatnak el, szigetek nőhetnek össze, és idehaza is, a mélyrétegekből indulva változhat meg az egész társadalom látképe.

Milanovich Domi