Látlelet: Sajtószabadság 2010–2026 – Itt kell élned, hogy elhidd

–

„Egy demokráciában a sajtónak az a feladata, hogy kritikus legyen a politikai és gazdasági hatalom mindenkori birtokosaival szemben” – hívja fel rá a figyelmet Dojcsák Dalma, a Társaság a Szabadságjogokért (TASZ) ügyvezető igazgatója. – „Az újságírók extra jogosultságaikat azért kapják, hogy leleplezzék a hatalmi visszaéléseket, és tájékoztassák a polgárokat arról, mi történik az országban, a világban.” Nagy horderejű, a nyilvánosságot felrázó, olykor mélyen megrendítő ügyekből pedig bőven jutott az elmúlt másfél évtizedre is. Újságírók tárták fel például Schmitt Pál plágiumbotrányát (HVG); az Orbán-család meggazdagodásának körülményeit (Direkt36); a kegyelmi ügyet (444), vagy azt, hogy a gödi Samsung-gyár mérgezi a dolgozóit, amiről a kormány is tudhatott (Átlátszó, Telex). 

Szabad sajtó még létezik itthon, sajtószabadság már nem

A fenti rövid lista alapján akár még egyet is érthetnénk azzal, amire a Fidesz gyakorta hivatkozik: hogy Magyarországon bárki megjelentethet kormánykritikus cikket, emiatt nem üldöznek, ölnek vagy vernek meg, zárnak börtönbe újságírókat. Ugyanakkor fontos látnunk:

a még megmaradt független médiumok nem azért képesek működni, mintha a politikai nyomás elhanyagolható mértékű lenne, hanem éppen a jogi, gazdasági, politikai akadályok dacára, az extrém alkalmazkodási képességüknek köszönhetően.

Nem a kedvező körülmények miatt tudtak túlélni, hanem azért, mert változatos bevételi stratégiákat dolgoztak ki, és mert az olvasóik kitartanak mellettük, ami a megbízható információk iránti tartós közigényt tükrözi – olvasható a Mérték Médiaelemző Műhely friss jelentésében, amelyben a New York University School of Law-n működő Rule of Law Lab szakembereivel közösen dokumentálják a magyar média rendszerszintű elnyomását (főbb megállapításaik közül többet ehelyütt is ismertetünk, de érdemes az egész tanulmányt elolvasni). 

„Régóta mondom, hogy Magyarországon van szabad sajtó, csak sajtószabadság nincs” – hangsúlyozza Polyák Gábor, a Mérték, valamint az ELTE Média és Kommunikáció Tanszék vezetője. „A sajtószabadság egy rendszer. Azt jelentené, hogy a piaci szereplők valóban a piaci teljesítményük alapján jutnak alapvetően piaci bevételekhez; az újságírók ugyanolyan eséllyel fordulhatnának az állami intézményekhez, ellenzéki és kormánypárti politikusokhoz, függetlenül attól, melyik szerkesztőségből érkeznek; a politikusok pedig komolyan vennék az újságírást mint szakmát, sőt, lehetőséget látnának benne.” Hiszen az újságírók olyan szélesebb fókuszú szempontokra is rá tudnak világítani, amelyeket a társadalomtól egyre inkább elszakadó politikai elit már kevésbé lát, viszont felhasználhatna a döntéshozatali folyamatokban. De Magyarországon nagyon távolra kerültünk a párbeszédtől, a partneri viszonytól ezen a területen is.

Honnan indultunk?     

„2010 előtt sem volt kolbászból a kerítés” – jegyzi meg Dojcsák Dalma, és feleleveníti az egyik emlékezetes ügyüket, amely a „szarborbotrány” néven maradt fenn az utókorra. Történt ugyanis, hogy Uj Péter, aki jelenleg a 444, akkoriban az Index főszerkesztője volt, 2008-ban azt írta az állami tulajdonú Tokaj Kereskedőház Zrt. egyik aszújáról, hogy „az szar”. Emiatt büntetőeljárás indult ellene, el is ítélték. „Ezt az ügyet a TASZ-szal a strasbourgi emberi jogi bíróságig vittük, amely kimondta: ugyan létezik jó hírnév- és becsületvédelem, de büntetőjogi eszközökkel védeni jogi személy becsületét a sajtóban megjelenő kritikákkal szemben nem igazolható. Tehát Uj Pétert nem lehetett volna elítélni azért, mert szarnak nevezett borokat.”

Bár lehetne még hibákat sorolni, összességében elmondható, hogy a kommunizmus összeomlását követő bő másfél évtizedben pezsgő átalakuláson ment keresztül a hazai médiapiac, sok külföldi befektető érkezett ide, a magyar sajtószabadság pedig egyértelműen javuló pályán volt Polyák Gábor szerint.

„Az első csapást a médiapluralizmusra valójában a 2008-as gazdasági válság jelentette, amely a reklámpiac szempontjából kevésbé vonzóvá tette a régiót. Erre jött aztán 2010.”

A 2010-es médiatörvény előrevetítette, milyen világ lesz itt

Megválasztásának évében a Fidesz–KDNP kétharmados többségű parlament új médiatörvényt fogadott el, amellyel Orbánék újrarajzolták a hazai médiakörnyezetet. Szimbolikus lépés volt ez, amely Európának is azt üzente: Magyarország távolodik a liberális demokráciától és a jogállamiságtól. Bár később nemzetközi szervek (az EBESZ, az ENSZ, a Velencei Bizottság) következetesen úgy ítélték még, hogy a magyar médiatörvény nem felel meg a médiaszabadság normáinak, az Orbán-kormányok azóta sem hajtottak végre érdemi módosításokat benne.

A 2010-es médiatörvény fontos eleme volt, hogy létrehozták a Médiatanácsot, egy olyan felügyeleti szervet, amely széles hatáskörrel rendelkezik az online, nyomtatott és sugárzott médiára vonatkozóan, ám csak névleg független.

„Kizárólag a Fidesz delegáltjai ülhettek benne mind a mai napig, immáron 16 éve”

– világít rá Polyák. – „A másik újítás az volt, hogy létrehoztak egy nagyon bonyolult, átláthatatlan, kusza közmédia-struktúrát, amiben nem világosak az ellenőrzési és felelősségi körök, viszont ez a hományos működés szabad utat enged a politikai befolyásnak.” Azóta pedig látjuk, hogy az évente nagyságrendileg 130 milliárd Ft közpénzből fenntartott közmédia, amely az Átlátszó szerint 2025-ben már 40 millió Ft-ért tervezett tapsoló közönséget venni magának, a kormány propagandaeszköze lett.

A NER kisgömböcként zabálta fel az újságokat

„A nyugati világ egyik legkoncentráltabb médiapiaca a miénk” – mondja Polyák rámutatva, hogy a Fidesz közvetve vagy közvetlenül az ország médiájának 80%-át ellenőrzi jelenleg. Azt is érdemes értenünk, hogy a politikai befolyás a média teljes ökoszisztémáját érinti, tehát a terjesztési hálózatok, a médiaügynökségek és a nyomdák nagy része is kormányközeli szereplők kezében összpontosul. Olyannyira, hogy a Magyar Hang például kénytelen Szlovákiában nyomtatni, mert Magyarországon egy nyomda sem volt hajlandó szerződni vele. 

A média bekebelezésének megvoltak a szimbolikus, nagy visszhangot kiváltó ügyei. Köztük az Origo elfoglalása 2014-ben, amikor a főszerkesztőt, Sáling Gergőt azután menesztette a tulajdonos Magyar Telekom Zrt., hogy a lap Lázár János (akkoriban miniszterelnökségi államtitkár) drága utazásait firtatta. Aztán jött a hatvanéves múlttal rendelkező nyomtatott napilap, a Népszabadság rendkívül méltatlan bezárása 2016-ban. A szerkesztőség új irodaházba való költözése miatt mindenkivel bedobozoltatták a cuccait, az újságírók pedig egyszer csak arra lettek figyelmesek, hogy már a céges levelezésükbe sem tudnak belépni. Bár Mészáros Lőrinc eleinte tagadta, később mégis kiderült, hogy az ő cégbirodalma vásárolta fel a Népszabadságot, a Nemzeti Sportot, a Világgazdaságot és a megyei napilapokat is kiadó Mediaworksöt, amely tulajdonjogot később ingyen átadott a KESMA-nak. 

A KESMA-t, azaz a Közép-európai Sajtó- és Média Alapítványt 2018-ban hozta létre a kormány: egyetlen lépéssel 476 (!) kormánypárti médiumot egyesítettek az alapítvány égisze alatt

– olvasható a Mérték és a Rule of Law Lab jelentésében, ráadásul a „nemzeti stratégiai érdek”-re való hivatkozás miatt mentesültek a versenyhatósági vizsgálat alól. Így válhatott 2019-re lényegében rutinszerűvé, hogy (közel) azonos címlapsztorival jelennek meg a megyei lapok. 

De volt, aki megakadt a NER torkán: a Telex születése

2020 sem maradt el a sajtószabadságra mért súlyos csapás nélkül, még ha a támadást elszenvedő médium tagjai végül a maguk javára is tudták fordítani a helyzetet. „A Népszabadsághoz hasonlóan az Indexnél is azt láttuk, hogy a tulajdonoson keresztül érkező nyomásgyakorlás hatására elküldték a főszerkesztőt, Dull Szabolcsot. De a szerkesztőség észnél volt, megszervezték magukat, kellő hírverést csaptak, több tucatnyian felmondtak, majd megalapították a Telexet, ami azóta is Magyarország egyik legismertebb internetes újságja” – idézi fel Dojcsák. – „Ez alapján azt mondhatjuk, egy idő után már a kormány machinációi is veszíthetnek a hatékonyságukból.”  

Persze az, hogy újságírók, médiaszakemberek mennyire tudják megvédeni magukat, a tanulékonyságukon és a kollektív cselekvésükön kívül még számos tényezőn múlik, és a Telex létrejötte sok szempontból inkább bravúrnak tekinthető. Nem került sor hasonló közös akcióra, amikor 2025 végén a Blikket és a Glamourt is kiadó Ringier hazai leányvállalatát vásárolta fel a Mészároshoz kötődő Indamedia. A képhez hozzátartozik, hogy egyre zsugorodik a független médiát jelentő szigetcsoport, így sajnos egyre nehezebben tudnak elhelyezkedni azok az újságírók is, akik politikai okokból távoznának vagy távoznak is különféle lapoktól. 

Ha benyomjuk a távirányítót: mi történt a TV2-vel?  

A TV2 egy ‘97 óta működő kereskedelmi televízió, amely eleinte a ProSiebenSat.1 csoport tulajdonában volt, akik, mivel a televíziós reklámpiac 40%-ot esett 2008 és 2012 között, ki akartak vonulni Magyarországról – tudom meg Polyák Gábortól. A Mérték vezetője szerint a TV2 megvásárlása iránt többen is érdeklődtek, például a Viasat3 akkori tulajdonosai, ám korábban a Fidesz is világosság tette, hogy szüksége van egy országos kereskedelmi tévére.

„A kormány 2014-ben bevezette a reklámadót, aminek már a belengetése is elég volt ahhoz, hogy bármilyen külföldi befektetőt elriasszon. Ezzel üzenték meg: ha valaki beteszi ide a lábát, azt tönkreteszik gazdaságilag.”

Míg korábban a médiát főleg általános adók terhelték, a többkulcsos reklámadót az éves reklámközzétételből származó bevétel után kellett fizetni, viszont a kulcsok kezdetben rendkívül magasak voltak, sőt, a legfelső sávba szinte kizárólag csak az RTL Klub tartozott. 

Először úgy tűnt, a TV2-t annak korábbi vezetői veszik meg, de aztán hamar kiderült, hogy az ügylet mögött készfizető kezesként Simicska Lajos áll. Miután kenyértörésre került a sor az oligarcha és Orbán között, Andy Vajnának adták át a céget, aki ezt követően hamar elhunyt. „Mostanra is csak nagyjából tudjuk azt mondani, hogy a TV2 fenntartása Mészáros Lőrinchez köthető. Ez legegyértelműbben a csatorna hírszolgáltatásán látszik. A magát Tények néven feltüntető esti showműsor egyszerre végtelenül bulvár és propagandisztikus. Olyannyira, hogy már a látszatra sem adnak, a híradóban közlik, kire fognak szavazni. Nagy kár érte” – összegzi a szakember.

A Fidesz terjeszkedése azonban nem csak a televíziózást érte el. Bár Simicska eladta a piacvezető Class FM-et, annak frekvenciáját így sem hosszabbította meg 2016-ban a Médiatanács, a helyére pedig fokozatosan a kormányközeli Rádió1 országos lefedettségű hálózata lépett. 2021-ben a Klubrádió frekvenciáját is elvették – főleg adminisztratív okokra hivatkozva –, ami az Európai Bíróság Főtanácsnoka, Athanasios Rantos 2025-ös indítványa szerint nem volt arányos, és uniós jogot sértett. A Klubrádió azóta online működik. 

Az egyik legnagyobb veszély: az anyagi kivéreztetés

Bár a közösségimédia-platformokon futó hirdetések eleve sok pénzt kicsatornáznak a médiapiacról, és a globális gazdasági visszaesés is érezteti hatását, Magyarországon mindezt még tetézi, hogy az állam a reklámpiac legnagyobb szereplője, viszont hirdetéseinek 80–90%-a Fidesz-közeli médiumokhoz kerül. Az Európai Bizottság versenypolitikai főigazgatóságának korábbi vezető közgazdásza, Kai-Uwe Kühn például kiszámolta, hogy a kormányközeli nyomtatott sajtó, online hírportálok és tévécsatornák 2015 és 2023 között mintegy 335 milliárd Ft-tal több állami reklámbevételhez jutottak, mint amit a piaci normák, a teljesítményük alapján kaphattak volna. 

„A probléma nem merül ki abban, hogy az állam mindannyiunk pénzéből őket támogatva a Fidesz politikai nézeteit erősíti fel. A kormányközeli médiumok, mivel jelentős bevételre számíthatnak, megtehetik, hogy a piaci szereplőknek értékesített reklámfelületeiket viszont a piaci ár alatt adják, ami tovább rombolja a médiapiacot”

– emeli ki Polyák. – „És akkor még nem is beszéltünk arról, hogy a kormány a nagy gazdasági szereplőkkel lényegében vérszerződést köt: ebben az is szerepel, hogy hol érdemes hirdetni annak érdekében, hogy a kormánnyal való barátságos viszony megmaradjon.” Amikor pedig a független média más forrásokat is igyekszik felhasználni – például EU-s pályázatokon vesz részt –, akkor az újságírókra rásütik, hogy „külföldi ügynökök”, vagy belengetik az ellehetetlenítési törvénytervezetet (2025), amelynek egyik változatában arról is szó volt, hogy nem lehet majd adó 1%-ot igényelni, vagy akár utólag vissza kell fizetni az abból befolyt összeget.

A tudás hatalom: és egyre nehezebb információhoz jutni

„Magyarország úttörő volt abban, hogy a közérdekű adatok nyilvánosságát szabályozó törvény mit tett lehetővé azoknak, akik meg akarták ismerni ezeket az adatokat, és mire kötelezte azokat, akiknek nyilvánosságra kellett hozniuk őket. A 2000-es években konkrét kormányzati korrupciós ügyeket, pazarló beruházásokat lehetett feltárni azzal, hogy az újságírók adatot igényeltek, amit vagy önként, vagy rövid pereskedést követően kiadtak nekik. 2010 után viszont egyre nehezebb volt megismerni ezeket az adatokat” – számol be róla Dojcsák Dalma.

A TASZ ügyfelein keresztül azt tapasztalta, hogy az újságírók az esetek túlnyomó többségében nem kapják meg az adatokat, mondván, döntés-előkészítő, titkosított vagy nem létező adatról van szó. Előfordult, hogy pereskedés útján két-három év múlva végül hozzá lehetett férni az adathoz, ami addigra sokat veszített a relevanciájából, de arra is volt példa, hogy az állami szerv annak ellenére nem adta oda az adatot, hogy erre bíróság kötelezte. Ezzel párhuzamosan az információszabadságról szóló törvényt is módosították, további lehetőséget adva az információkérelmek elutasítására.

„Ma már sok újságíró csak legyint a közérdekű adatigénylésre. Úgy vannak vele, hogy nem éri meg a várakozást, a pereskedést, az azzal járó költségeket, mert ha győznek is, akkor sincs semmi garancia, hogy tényleg megismerhetik az adatot.”

Újságírók lekordonozott karámban

A független újságírókat más módokon is akadályozza a kormányzó hatalom az információhoz való hozzáférésben. A kérdéseiket rendszeresen ignorálják, fals indokokra hivatkozva megtagadják tőlük a belépést a Fidesz rendezvényeire, sajtóeseményeire. Meggátolják őket abban, hogy bemenjenek állami intézményekbe, például menekülttáborokba, kórházakba. Bár ezeket a korlátozásokat gyakran a magánélet védelmével, a biztonsággal vagy az intézményi renddel indokolja a kormány, valójában ellehetetleníteni igyekszik azt, hogy a szabad sajtó olyan érzékeny és jelentős közérdekű témákról tudósítson, mint a menekültválság vagy az egészségügy – hangsúlyozza a Mérték és a Rule of Law Lab jelentése is. Ma ott tartunk, hogy az orvosok, egészségügyi dolgozók, pedagógusok is kizárólag fenntartói engedéllyel nyilatkozhatnak a munkájukkal, munkahelyükkel kapcsolatos kérdésekben, így erős és központosított intézményi kontroll alatt állnak. 

A független médiumok célzott kirekesztésének egyik legszembeszökőbb példája a parlamenti tudósítások korlátozása, a műfaj fokozatos kiüresítése. Nagy port kavart 2016-ban, hogy hat független újságírót tiltottak ki a parlamentből, mert a házelnök szerint olyan területeken forgattak, ahol az ő utasítása alapján tilos volt felvételt készíteniük. „Ezt a pert sikerült megnyernünk, mert az Emberi Jogok Európai Bírósága megállapította, hogy önkényes volt Kövér László döntése” – emlékszik vissza a TASZ ügyvezető igazgatója. Az EJEB-ítéletek dacára 2019 után tovább szigorították a szabályokat, és az újságírók jelenlétét kijelölt „sajtóterületre” korlátozták a parlamentben.

„Az országgyűlésben ma már csak egy lekordonozott karámban lehet videófelvételt, interjút készíteni. Ami azt jelenti, hogy csak azzal a parlamenti képviselővel lehet beszélni, aki nagyon oda akar menni és nagyon válaszolni akar a kérdésekre. Emiatt viszont a tudósítás elvesztette ellenőrző funkcióját” – mutat rá Dojcsák. 

Magánügy, hogy valaki vagyonos, részben állami támogatásból?  

Számos alkalommal előfordult az is, hogy a hatalom a jog eszközeivel igyekezett megfélemlíteni, elhallgattatni újságírókat. SLAPP-nek (Strategic Lawsuit Against Public Participation) nevezik a szakemberek azt, amikor befolyásos magánszemélyek a jog eszközeivel – például az adatvédelmi szabályokkal visszaélve, alaptalan helyreigazítási pereket indítva, nagy értékű kártérítést követelve – igyekeznek ellehetetleníteni a sajtó működését. „Egyes gazdasági szereplők, amikor arról értesültek, hogy a vagyonukról, gazdasági befolyásukról fognak írni, megfenyegették a médiumot, hogy ne jelentessék meg ezeket az információkat mondván, hogy ez személyes adat, aminek a nyilvánosságra hozatalához ők nem járulnak hozzá. De itt olyan milliárdos, több százmilliós vagyonokkal rendelkező emberekről volt szó, akik jelentős állami támogatásokat kaptak ahhoz, hogy a cégbirodalmukat felépítsék” – magyarázza Dojcsák.  

A TASZ 2023-as kutatása szerint idehaza a független médiumok egyharmada tapasztalt már meg GDPR-on alapuló SLAPP-et. Ennek emblematikus ügye volt, amikor hosszú évek pereskedése után a bíróság kimondta: a Forbes megjelentetheti a leggazdagabb magyarok listáján, hogy a Hell Energy tulajdonosainak mekkora vagyona van, milyen állami támogatásokat kaptak, mekkora gazdasági befolyással bírnak.   

Egy miniszteri döntéssel bárkit megfigyelhetnek

A Direkt36 tárta fel 2021-ben, hogy idehaza is bevetették újságírók, ügyvédek, ellenzéki személyiségek ellen is a Pegasus nevű izraeli kémszoftvert. Ez egy olyan program, amely teljes hozzáférést biztosít a telefon tartalmához az üzenetektől kezdve a hívásokon át a kamerafunkciókig, így használata súlyos aggályokat vet fel a személyiségi jogok és a források védelme szempontjából. Mivel a kiszivárgott lista világszerte 50 ezer telefonszámot tartalmazott, az Európai Parlament is vizsgálóbizottságot hozott létre, amely megállapította, hogy a magyar hatóságok valóban alkalmazták a kémfegyvert. „Egy demokráciában elképzelhető, hogy a kormánynak nemzetbiztonsági megfigyelést kell végeznie, de mindig egy tőle független szerv, a bíróság fogja eldönteni, hogy a megfigyelésnek valóban nemzetbiztonsági célja van-e, vagy a kormány a saját hatalmát akarja védeni vele” – mondja Dojcsák. – „Magyarországon ez a rendszer nem épült ki és nem működik.

Elég egy miniszteri döntés ahhoz, hogy valakit Pegasussal vagy más módon megfigyeljenek. Önkényesen, politikai érdekből bárkit megfigyelhet a kormány, jogorvoslati lehetőség pedig nincs.”

Szuverenitásvédelmi hivatal: a fogatlan tigris

A NER 16 éve alatt a hatalom több alkalommal rágalmazási kampányokat indított a független újságírókkal szemben. Ennek első hulláma 2015-ben jelent meg, amikor kormánypárti médiumok „külföldi propagandistáknak”, „sorosbérenceknek” neveztek újságírókat, a Figyelő pedig 2018-ban odáig ment, hogy publikálta az ún. Soros-listát, amelyen újságírók, tudósok, civilek nevei szerepeltek (a listázást 2022-ben jogsértőnek ítélte a bíróság, de addigra félelemkeltő hatását már kifejtette). Ahogy a Mérték és a Rule of Law jelentése is kiemeli, 2023-től kezdve a megbélyegző narratívák elsősorban arra irányultak, hogy a szabad sajtó munkatársait külföldi érdekeket („Brüsszel”, „Ukrajna”, „dollárbaloldal”) szolgáló ügynökként állítsák be. A stigmatizáció odáig fajult, hogy a miniszterelnök 2025. március 15-én, a nemzeti ünnepen poloskának nevezte honfitársai egy részét, a szerinte külföldről pénzelt bírókat, újságírókat, politikusokat és civileket. 

A vélt külföldi befolyás és a finanszírozás kivizsgálására a Fidesz–KDNP kétharmados többségű parlament 2023-ban elfogadta a szuverenitás védelméről szóló törvényt, majd

2024-ben létrehozta a Szuverenitásvédelmi Hivatalt, amelynek ténykedésével lényegében állami szintűvé vált a független szerkesztőségek és civil szervezetek megbélyegzése.

„Ez egy nagyon furcsa hivatal, és azért hívják hivatalnak, mert nincsenek hatósági eszközei: szankciókat nem alkalmaz, pénzbírságot nem tud kiróni. Az Alkotmánybíróság is éppen azt mondta, hogy emiatt nem alkotmánysértő, hiszen ez egy fogatlan tigris, hadd maradjon. Ez egy kétes értékű érvelés, miközben a Lánczi Tamás vezette hivatal egyértelműen politikai szereplő, hiszen a szuverenitást mindig úgy látja fenyegetve, ahogy azt a kormánypárt és a kormányzati politikai elit narratívája sugallja, a magyar szuverenitást sosem az orosz hackerek fenyegetik, még a külügyminisztérium szerverein sem” – utal Polyák Gábor a Direkt36 tényfeltáró cikkére, amely szerint az oroszok évekig ki-bemászkáltak a magyar külügy számítógépein. 

2025 májusában aztán a Fidesz–KDNP benyújtott egy törvényjavaslatot „A közélet átláthatóságáról” címmel, amely lehetőséget adna a magyar kormánynak, hogy bármely, általa a magyar szuverenitás fenyegetőjeként megbélyegzett szervezetet és médiumot feketelistára tegyen, a finanszírozását jelentősen megvágja, illetve fokozott pénzügyi ellenőrzés alá vonja. „Nem tudjuk, hogy az ellehetetlenítési törvénytervezet most épp hol pihen. Elfogadása esetén a Szuverenitásvédelmi Hivatal lenne az a szerv, amelyik listázza a nemkívánatos médiumokat és civil szervezeteket, akik onnantól kezdve gyakorlatilag nem tudnának Magyarországon működni. Ez a törvény adna tehát fogat a tigrisnek.”

Van még visszaút? Lehet idehaza nagyobb sajtószabadság?

A fentiek ellenére a Mérték Médiaelemző Műhely vezetője nem pesszimista a jövővel kapcsolatban. Polyák Gábor úgy véli, ha például visszatérnénk oda, hogy az állami hirdetések aránya ismét 2–3 százalék körül lenne a reklámpiacon, mint volt 2010 előtt, az már eleve nem tudná annyira eltorzítani a piacot, nem tudnának ezek a médiumok annyira nyomott áron reklámfelületet adni a piaci szereplőknek sem. Az is sokat számítana, ha a KESMA működését sikerülne végre tisztességes versenyhatósági vizsgálatnak alávetni. „Ezekhez az intézkedésekhez nem kell kétharmad, viszont segítenének abban, hogy a médiapiac visszataláljon a piaci működéshez, és levegőhöz jusson.”

Dojcsák Dalma szerint kiemelten fontos, hogy mi, polgárok, értsük és értékeljük a szabad sajtó működését, és kiálljunk érte, ha amikor fenyegetés éri.

A TASZ ügyvezető igazgatója azt is hangsúlyozza, hogy ennek része az is, hogy személyesen fenntartjuk a független újságokat, adományokkal, előfizetésekkel, vásárlással támogatjuk őket, hiszen akkor kevésbé van szükségük akár állami hirdetésekre.

„Ez egy egymástól függő rendszer: a választópolgár, a sajtó és a hatalom gyakorlói mind ugyanabban a társadalomban működnek. A sajtó akkor tudja betölteni a feladatát, ha ellenőrizni tudja a hatalmat, és mi, választópolgárok pedig akkor tudunk jó döntéseket hozni, ha követjük a sajtó által végzett munkát, és ez alapján hozunk közéleti-politikai döntéseket.”

Milanovich Domi