D. Tóth Kriszta: A szabadságnak kőkemény ára van

–

Both Gabi: Bár lassan 11 éve dolgozunk együtt, de még mindig meg tudsz lepni azokkal a váltásokkal, fejlesztésekkel, amelyek miatt cseppet sem mondható unalmas munkahelynek a WMN. Mi táplálja benned ezt a szűnni nem akaró innovációt?

D. Tóth Kriszta: Sosem féltem a változástól, de – noha kívülről számtalanszor megkapom a kérdést: miért ennyire fontos nekem, hogy gyakran megújuljak – a saját perspektívámból ez mindig ugyanannak a történetnek látszik. Kíváncsi vagyok az emberekre, a világra, benne magamra, és fontosnak érzem az emberi kapcsolatokat. Ezzel foglalkoztam egész életemben, legfeljebb a forma, a műfaj, a platform más. És még valami: ma sokkal nagyobb a szakmai és emberi autonómiám, mint másfél évtizeddel ezelőtt volt, amikor magam mögött hagytam az intézményi televíziózást.

Azt hiszem, az egész pályám leginkább egy felnövéstörténet, amelynek során megteremtettem a szabadságomat. Annak minden nehézségével, keservével és veszteségével együtt.

Nem emlegetjük elég gyakran, hogy a szabadságnak ára van, lemondással jár. El kell engedni bizonyos privilégiumokat, kényelmet, biztonságérzetet... Én úgy szoktam mondani, hogy meg kell váltanod a saját szabadságodat, pláne ma Magyarországon. Én is ezt tettem. Arra gondolok, ahogyan ma élünk és működünk. Ahogyan az ország működik. Ahogy a magyar médiapiac működik, nálunk a szabadságnak kőkemény ára van.

B. G.: Ezt tanúsíthatom… végigéltem veled ezt a folyamatot.

D. T. K.: Ennek a folyamatnak te fontos szemtanúja vagy, mert láttad a szabadságom születését és látod a fenntartásáért való küzdelmemet is. Tudod, mit? A szabadság szerintem bizonyos szempontból olyan, mint egy párkapcsolat; megharcolsz érte, megszerzed, de a fenntartásáért és működtetéséért meg kell dolgozni; nap mint nap őt kell választani.

B. G.: Nem mellesleg pedig elég súlyos döntéseket kell hoznod.

D. T. K.: Bizony. Nekem is meg kellett tanulnom elhordozni az ezzel járó veszteségeket.

Bevallom, néha az is megfordult a fejemben, hogy mennyivel egyszerűbb volna beosztottnak lennem a WMN-nél, mint a csapat vezetőjének.

De ez nem csak a hatalomtól független média sajátja. A szabad alkotóműhelyek és azok vezetői más területeken is hasonló utat járnak be, és hogy ennek a beszélgetésnek az apropójánál maradjunk, elég csak a színházi szakmában piaci alapon működő független társulatokat nézni. 

B. G.: Tényleg rengeteget változott a színházi struktúra, hogy mást ne említsek, megszületett a Free Egyetem, miután szétverték a Színművészetit. Ugyanakkor a Loupe Színházi Társulás szabadságtörténete azért nem kevés reményt ad mindannyiunknak. Én nagyon remélem, hogy az ő szárnyalásuk átívelhet egy másik korszakba, ami ha tényleg eljön, abban az ő szerepük sem elhanyagolható.

D. T. K.: Érzem a Loupe és a WMN hasonlóságát, és hihetetlen öröm látni a sikerüket. Emlékszem az első évekre, hogy milyen fontos volt számunkra a patinásabb, régebb óta működő műhelyek támogatása. Ezért sem volt kérdés, hogy együttműködjünk velük, több projektünk is van, a mostani SzabadNapot megelőzte például a saját fejlesztésű Fogalommagyarázó sorozatunk, amely óriási sikerrel fut a YouTube-on és a Viasat3-on egyaránt. És fontos, hogy ez a bajtársiasság ne múljon el az idővel, hogy akkor is ott legyünk egymásnak, amikor a Loupe is 11 éves lesz, mint most a WMN. 

B. G.: Szerintem azért elég sok „ág” nőtt ki belőlünk is…

D. T. K.: Igen, de ez természetes. Amikor a WMN elindult 2015-ben, már a puszta léte, a témaválasztása, a nyelvezete is úttörő volt; nem hatalmi nyelven szóltunk, hanem emberi, tapasztalati nyelven fogalmaztunk meg karcos dolgokat. És olyan témákhoz is hozzányúltunk, amelyekhez a piacon akkor jelen lévő női fókuszú lapok nem.

Úgy kezdtük el a diskurzust, hogy nem puhítottunk föl semmit, a valóságot írtuk meg, de mégis partneri viszonyban beszéltünk. Közben egyetlen szállal sem kötődünk semmiféle hatalomhoz. Csak a piacból és az olvasókból élünk.

Amikor felsejlik, hogy ilyen is lehetséges, az nyilvánvalóan hatással van a többi szerkesztőségre, a közbeszédre és az olvasókra is. Én erre nagyon büszke vagyok, akkor is, ha az elmúlt 11 évben természetesen követtünk el hibákat mi is, mint mindenki, és volt, hogy kerestük a hangunkat. De a hibáink ugyanúgy a sajátjaink, mint a sikereink. Fontos, hogy minél többen legyünk, akik ilyen szabadon működnek. 

B. G.: Amikor azt mondod, hogy a szabadságnak ára van, akkor mire gondolsz konkrétan? 

D. T. K.: Emberekre, kapcsolatokra, saját időre, régi működésekre... és persze pénzre is. Ne legyünk álszentek. A szabadságom ára akár forintosítható is lehetne, de nekem messze nem ez a legfontosabb szempont. Mindenesetre ha egy nagy tévécsatornánál maradtam volna, vagy elmentem volna egy multihoz, akkor a mai fizetésem többszörösét keresném. És sokkal kevesebb lenne a felelősség rajtam.

B. G.: Boldogabb is lennél szerinted?

D. T. K.: Nem hiszem. Ma már nem tudok más utat elképzelni.

Ha egyszer „elkapod” a szabadságvírust, akkor nem akarsz meggyógyulni belőle. Ragaszkodsz hozzá, mert átírja a szinapszisaidat. Megtanít egy sor fontos dologra az élet más területein is.

Önismeretre, határhúzásra, saját magad képviseletére, és közben empátiára, elfogadásra, türelemre. Ráadásul ebből a folyamatból számomra most épp kinő egy új szakma is.

B. G.: Ahogy én láttam, ez egy teljesen organikus folyamat volt, aminek az lett az eredménye, hogy nemsokára megkapod a diplomádat a Semmelweis Egyetemen mentálhigiénés szakember képzésén. Írod már a szakdolgozatodat?

D. T. K.: Jelenleg Tóth Flóra, a WMN audiovizuális főszerkesztője írja a szakdolgozatát, és amíg ő szabadságon van, addig elég sok feladatot átvettem tőle, de az a tervem, hogy április közepéig én is megírom a sajátomat. Amúgy igazad van, tényleg organikusan alakult ez az egész. Azt a mentálhigiénés szemléletet, amit most az egyetemen tanulok, én – tulajdonképpen, a személyiségemből fakadóan – jó ideje már használom a gyakorlatban. Ezzel együtt hihetetlen sokat ad a képzés, nemcsak szakmailag, hanem emberileg is.

B. G.: Egy céget vezetni és mellette egyetemre járni, elképesztően nagy vállalás azért...

D. T. K.: Nagyon sok pluszmunka, ez igaz, ugyanakkor nem is tudom, hogy tanulási folyamatot élveztem-e ennyire valaha. Mindig szerettem tanulni, de újságíróvá azért főleg a gyakorlatban képződtem.

Ötvenévesen kezdtem el az egyetemet, épp akkor, amikor a gyerekem is kirepült itthonról.

Bennem is felmerült az ilyenkor természetesen felhangosodó kérdés: „most, hogy az anyai feladataim nagy része elvégeztetett, akkor ki is vagyok én?” Ez egy normatív krízisidőszak, az élet természetes ciklusával járó válság, ilyenkor az ember ránéz az identitására és miközben válaszokat keres, feljődik. Én is ezt teszem. Együtt kezdtem a gyerekemmel az egyetemet.

B. G.: Hogyan foglalnád össze a mentálhigiéné lényegét? 

D. T. K.: Ez egy szemlélet, amelynek alapja a Carl Rogers-féle humanisztikus pszichológia, ami az embert a maga teljességében, vizsgálja. A mentálhigiénés folyamatokban maga a kapcsolat gyógyít, az értő és érző figyelem, az az ítélkezésmentes elfogadás, ahogy a másik ember felé fordulsz segítőként, miközben a teljes személyiségeddel, hitelesen vagy jelen. Munkahelyi helyzetekben, csoportvezetésben vagy épp klienskísérésben ugyanazt élik meg a résztvevők:

„lehetek az, aki vagyok, elfogadnak úgy, ahogy vagyok, nem feltétlenül kell egyetértenünk, de nem kell változnom azért, hogy szeressenek”.

Az élménynek és a folyamatnak köszönhetően a kliens hozzáfér olyan érzelmi erőforrásaihoz is, amelyekhez addig nem, vagy csak korlátozottan.

B. G.: Hű, milyen jó lett volna ezt gyerekkorunkban is megtapasztalni! Egy kicsit mesebeli állapotnak tűnik…

D. T. K: Ha ismerős, az nem véletlen; ez lenne az ideális gyerekkor, az az alapélmény, ami a puszta létünkkel járna nekünk, de sajnos nagyon sokan nem élik meg. Számomra igazi hazatalálás ez a módszer és ez a szemlélet. Az pedig különösen izgalmas, ahogy a WMN-en belül is megtalálja a helyét az új tudásom és szakmám.

Amellett, hogy a csapatot igyekszem ezzel a szemlélettel vezetni, egy konkrét újdonság is „kinő belőle”.

B. G.: Van olyan része ennek az új projektnek, ami már az olvasókkal is megosztható?

D. T. K.:

Hónapok óta dolgozunk rajta, és lassan a nyilvánosság elé lépünk a Community Lab kezdeményezésünkkel, amely egy teljesen új szemléletű közösségi rendezvény.

Ez egy élményprogram, amely ötvözi azt, amit egy workshop, egy panelbeszélgetés és a mentálhigiénés kísérés adhat.

Mindezt az a felismerés hívta életre, hogy az embereknek talán soha nem volt akkora igényük és szükségük a közösségi összekapaszkodásra, a nehézségek közös kimondására és feldolgozásra, a kapcsolati gyógyulásra, mint most. Nagyon lelkesek vagyunk, szeretnénk, ha minél több emberhez, sőt, akár cégekhez is elvihetnénk a szemléletet és ezt a kivételes élményt. 

Both Gabi, D. Tóth Kriszta