Mi szoktatjuk rá a gyereket a képernyőre, pedig ő ellenáll – Olvasói írás

–

Kicsit maradj veszteg!

Barátnőmmel próbáltunk volna kávézni a másfél éves gyereke társaságában. Hogy nyugalmunk legyen, a kezébe adta az okostelefont és elindított egy mesét. A gyereke 10 percenként próbált szabadulni a telefontól, mert láthatóan sokkal jobban érdekelte a külvilág. Ebben a korban a saját evolúciós programja a világ felfedezése felé hajtja. De nem tudott elszakadni a képernyőtől: az anyukája idegesen újabb mesét keresett neki, csak maradjon még egy kicsit nyugton. Háromszor játszották ezt el, míg végül a negyedik próbálkozásnál a gyerek már kérlelhetetlen volt, felállt és elrohant egy macska után. Mi pedig utána. Tökéletesen megértettem a barátnőmet, az én gyerekeim már valamivel nagyobbak voltak, de tudom, mennyire kemény korszak volt.

Az viszont feltűnt, hogy a gyerek valójában nem akar mesét nézni, csak az anyja erőltette. 

Digitális szemellenző

Digitális bébiszittert rengetegen alkalmaznak. Éttermekben a legtöbb gyerek okostelefont bámulva majszol, hogy a szülők nyugodtan ehessenek. Egy óvónő mesélte, hogy a csoportjában majdnem minden gyerek csak tablettel hajlandó táplálkozni, amire persze az oviban nincs lehetőség – emiatt kínszenvedés az étkeztetés. Olyan gyerek is jár a csoportjába, akit úgy hoznak a szülei oviba, hogy szemmagasságban tartják előtte az okostelefont, amíg begyalogolnak a kocsitól az oviba, és amíg átöltöztetik, mert különben hajlamos üvölteni, hogy nem akar oviba jönni. Orvosi várókban is azonnal a gyerekek arcába toljuk a telefont.

Örökmozgók

Pedig a gyerek inkább szeretne folyamatosan mozogni és emberek között lenni. Egész egyszerűen azért, mert még nem fejlett aggyal születik, hiszen pár hónapos koráig azt sem tudja, hogy keze van…  És ahhoz, hogy az agya „kész” legyen, szüksége van a mozgásra és a szociális interakciókra, mert így alakulnak ki az idegpályái, és így lesz fejlett az agya. 

Gyereket nevelni viszont sokemberes feladat, elképesztően fárasztó 21. századi anyaként egyedül vinni ezt a feladatot. Nagyanyám azt mondta, régen mindig volt ott valaki, akinek a kezébe nyomhatta a gyereket, ha már ő nem bírta elviselni. A nagyanyja, dédanyja, nagynénje, ángyika átvette egy kis időre, amíg ő kisimította az idegrendszerét. 

Én nem tudtam senkinek a kezébe nyomni, amikor a csecsemőm már órák óta folyamatosan bömbölt, vagy amikor már százhetvenedik napja nem ültem a kanapé két percnél hosszabban.

Nem tudtam senkit megkérni, hogy épp ő lássa el a gyereket. A nagyszülők részben öregek, részben messze, tesók nincsenek, bébiszitter ugyan volt, de őt nem lehetett azonnal leakasztani, csak előre egyeztetett időpontokban. Viszont a tévé, az okostelefon kéznél van. Csak kicsit kapcsolom be, hogy nyugalmam legyen, vagy hogy elmosogassak. Aztán egy kicsit többet kapcsolom be. 

A rövid nyugi után jön a még nagyobb szívás

A képernyőzésre viszonylag könnyű rászoktatni a gyereket, mert sok ingert ad, és még az evolúciós programja is elnyomható vele, pedig az erős. Miután azonban rászokott, utána nagyon nehéz lesz tőle megvonni. Hatéves kora előtt mindenképp, mert addig nem fejlődik ki az agyának azon része, ami az indulatszabályozásért felel. Azaz: amikor ideges lesz, hogy nem kapja meg a digitális bébiszittert, akkor az indulatainak képtelen gátat szabni. Ezt észre is fogjuk venni. Szinte őrjöngve tud még egy mesét követelni vagy még egy kis játékot az okostelefonon. A hatvan percnyi pihenés hatását kettő perc alatt semmisíti meg. Sátánkává válik. A legdurvább indulatcunamit kapjuk az arcunkba. 

Hogy szoktattam le én a gyerekemet a képernyőről?

A fentiek ellenére nagyon könnyen. Egy titkom volt: kültéri programot ajánlottam neki helyette, amiben én is részt veszek. Egyébként már ő is szépen rácsúszott a tévézésre, ugyanis költöztünk, és ez egy két-, illetve egy féléves gyerekkel nem volt egyszerű, ezért én is a telefonommal kötöttem le, hogy pakolhassak. De amikor azt kérte, hogy ne én olvassak neki, hanem inkább hangos mesét hallgathasson, a vészvillogó megjelent a fejemben. Akkor döntöttem el: leszoktatom. Bántott, hogy a gépet preferálta helyettem. 

Így a hiszticunami érkezésekor, vagy a szokásos képernyőzés helyett felajánlottam neki egy közös programot, általában mozgással.

Menjünk ki az erdőbe, kismotorozni, virágot szedni, bármi. Többet nem nagyon kérte a képernyőzést. De tényleg. Pillanatok alatt terelhető volt 

Nekem viszont persze fárasztó volt, és végtelenül unalmas, sokszor jólesett volna a telefonomon lógni közben, hogy legalább virtuális kapcsolatot létesítsek felnőttekkel, de nem akartam ezt a mintát mutatni nekik. Viszont a hisztit és a követelőzést nagyon könnyen le tudtam szerelni, ha kinti, mozgásos programot javasoltam úgy, hogy én is részt veszek benne, mármint szigorúan csak kísérőként és nem animátorként. Azt idegileg nem bírtam.

Szabályok hatéves kor után

Mikor a kisebbik betöltötte a hatot, akkor nyitottam ki újra ezt a lehetőséget nekik. Könnyen lépnek ki-be a képernyőzés helyzetébe, nincs utána különösebb hiszti, könnyen váltanak a virtuális és a való világ között. Betartják a hétvégi szabályt, és van, hogy hétvégén sem jut eszükbe, hogy tévézzenek. Mert nekik a való világ legalább olyan érdekes, azt szokták meg, és nem a vágásokkal teli, ingergazdag mesék világát.  

Nagy árat fizettem 

Egyáltalán nem török pálcát azok felett, akik rendszeresen bevetik a digitális bébiszittert. Én úgy döntöttem, hogy nem teszem, elsősorban azért az állandó nyomasztás miatt, hogy szar anya vagyok, ha túl sokat képernyőznek, és ezzel ártok nekik.

De nagy árat fizettem érte. A krónikus kimerültségtől idegrendszeri betegségem alakult ki, amikre évek óta keresem a helyes terápiát.

Talán három év után meg is találtam, de még mindig nem tekintem magam gyógyultnak. Nem tudom, hogy megérte-e feláldozni az egészségemet a gyereknevelés oltárán. Majd egyszer talán meg tudom válaszolni ezt a kérdést. Az elmúlt három évben úgy éreztem inkább, hogy nem…

WMN szerkesztőség