Húsz évig filozófusként dolgozott, ma Ugandában él, és oktatási programot szervez gyerekeknek

–

Nagyobbat álmodtak, át akarták lépni a kontinens határait

Az Afterschool Geekery Kocka Tanoda néven indult a koronavírus-járvány kirobbanása után. „A pandémia idején Máltán voltam, ahol találkoztam Daróczi Gáborral, aki akkor már a Foundation for Global Human Dignity (FGHD) ügyvezető igazgatója volt. Szakmai vezetőként csatlakoztam a szervezethez, és együtt megálmodtuk, majd önkéntes alapon létrehoztuk az oktatási programot, ami ma már Magyarországon, Szlovákiában és Ukrajnában is működik” – meséli Mekis Péter. 

Mekis Péter és Daróczi Gábor azonban ennél is nagyobbat álmodtak: szerették volna a programot a kontinensen túlra is eljuttatni, és Afrikában is megvetni a lábukat. „Egy agilis ugandai szociális munkás és projektmenedzser, David Muhindo megkeresett bennünket. Vele kezdtük el közösen megtervezni, hogyan valósíthatnánk meg az Afterschool Geekery programot Ugandában. Egy barátom segítségével adománygyűjtő kampányt szerveztem, majd az összegyűlt forrásokat kiegészítettem a megtakarításommal, így elutazhattam Afrikába” – mondja Mekis Péter. Az indulás azonban korántsem volt zökkenőmentes, ugyanis időközben megszűnt az FGHD, az a szervezet, ami delegálta őt.

„Ott álltam források nélkül egy megkezdett projekttel, de nem akartam feladni. Ez volt az álmom, folytatni akartam, ezért a saját pénzemet is beletettem, hogy megvalósulhasson. A másik ok, ami miatt ma már el sem tudom képzelni, hogy elhagyjam Ugandát, az az, hogy tizennyolc év házasság és egy válás után újra rám talált a szerelem. 

Nem kerestem, az elmúlt években teljesen a munkámnak éltem, aztán egy nap egy kis buszon, amit a helyiek taxinak használnak, leült mellém egy nő, aki ma már a menyasszonyom.”

A mentorok többsége korábban nem is látott laptopot

Mielőtt áprilisában elindíthatták volna a kurzusokat, szükség volt olyan önkéntesekre, akik hajlandók elköteleződni egy bizonytalan jövőjű projekt mellett. A gyerekek fejlődését segítő mentorok felkutatásában Mekis Péternek David Muhindo nyújtott segítséget.
A mentorképzésre 30-an jelentkeztek, de a keretek miatt végül csak 15 főt tudtak kiválasztani és kiképezni. Mekis Péter azt mondja,

a mentorok 20–30 év közötti fiatalok: tanárok, diákok, szociális munkások és pedagógusok – olyan emberek, akik maguk is hasonlóan nehéz körülmények között nőttek fel, mint azok a gyerekek, akikkel ma foglalkoznak.

Bár európaiként ez szokatlan lehet, Mekis Péter szerint a kollégái nem várnak fizetséget a munkájukért – mindössze arra van szükségük, hogy az utazási költségeiket kifizessék, ami fejenként nagyjából 3–5 euró. „Az internet itt ritka kincs, igazi luxus, ha van olyan hely, ahol wifire lehet csatlakozni. Ez egyébként még egyes magyarországi falvakban is előfordul. A fővároson, Kampalán kívül szinte sehol nincs vezetékes internet, csak mobilnet, ami nagyon drága. Ha online szeretnék valakivel beszélni, nekem kell kifizetnem az ő mobilinternetét is” – teszi hozzá Mekis Péter.

A mentorok képzése két részből állt: a munkatársak pedagógiai, valamint szakmai felkészítést is kaptak azért, hogy ők is tudják kezelni ezeket az eszközöket, amiket a gyerekek oktatásához, fejlesztéséhez használnak. 

„Ugandában ez külön kihívást jelentett, mert a mentorok többsége korábban nem is látott laptopot. Az országban egyáltalán nem elterjedt a laptophasználat, az iskolák sincsenek felszerelve számítógépekkel.

A gyerekek digitális jártassága általában a családban lévő okostelefonra korlátozódik, amin lehet játszani és internetezni. Hasonló helyzettel találkoztam egyébként Ukrajnában is, ahol szintén vannak olyan 14 éves gyerekek, akik még soha nem ültek laptop előtt” – meséli Mekis Péter.

Amikor beérik a kávé, akkor a gyerekeket az iskolából is kiveszik 

A fejlesztő kurzusokon 7–16 év közötti gyerekek vesznek részt, akik írni, olvasni, programozni is tanulnak. Foglalkoznak robotikával, például kutyarobotot építenek és egyszerű animációkat készítenek a számítógépeken. Mindemellett a programban fontos szerepet kap a mesélés is. „A gyerekekkel közösen találunk ki történeteket, aminek van egy terápiás oldala is. Ezek a gyerekek jellemzően traumatizáltak. Sokuk nem egészséges családban, közösségekben nő fel, amik gyakran bántalmazzák is őket” – magyarázza Mekis Péter, aki szerint bár eleinte a gyerekek félénkek, két-három foglalkozás után feloldódnak.

„Megszeretik, és elkezdik hozni a kistestvérüket, nagytestvérüket – így lett idővel a kurzus 40 fős. A gyerekek sorban állnak a számítógépeknél, amiket közösen használtak. Viszont

az már egy hosszabb folyamat, mire fejben is rá tudnak hangolódni a foglalkozásokra. Az ugandai oktatás úgy működik, hogy a tanárok mondatokat mondanak, a gyerekek pedig kórusban ismétlik őket. A jó tanuló az, aki a következő héten is emlékszik a mondatra, a szavakra – gyakran anélkül, hogy értené, mit jelent. Mi viszont úgy haladunk előre, hogy kérdéseket teszünk fel, és addig nem lépünk tovább, amíg nincs meg a válasz.

Nehéz őket bevonni egy interaktív helyzetbe, ahol saját ötleteket kell hozniuk, kreatívan kell gondolkodniuk.”

Mekis Péter szerint a résztvevők között nagy volt a fluktuáció: körülbelül 20 gyerek járt el minden alkalommal, de rendszeresen változott, kik jelentek meg. Ennek részben az volt az oka, hogy az igazgatók időnként más tanulókat küldtek – általában azokat, akiket jutalmazni szerettek volna. „Másrészt abban a térségben, ahol tanítunk, a kávé az egyik fő termék. Amikor beérik a termés, a gyerekeket még az iskolából is kiveszik, mert nekik is dolgozniuk kell.”

A játék, amivel el lehet jutni „Fehérországba”

Az Afterschool Geekery foglalkozásait heti egy-két alkalommal tartották délutánonként. Mekis Péteréknek minden alkalommal busszal vagy autóval kellett elmenniük a gyerekekért az iskolákba, ahol reggeltől estig tart a tanítás.

„Eleinte győzködnünk kellett az igazgatókat, hogy engedjék el a tanulókat a délutáni órákról. A tanárok attól tartottak, hogy ha kivesszük őket az iskolai foglalkozásokról, romlani fog a teljesítményük. Később azonban belátták, hogy ennek épp az ellenkezője történik.

Egy 15 hetes intenzív kurzus során meg is figyeltük a gyerekek készségfejlődését: szeptemberben és májusban is elvégeztünk egy felmérést, amiben 10 gyerek matematikai, logikai és programozási képességeire voltunk kíváncsiak. Mindkét alkalommal ugyanazokat a kérdéseket kapták, és az eredmények látványosan javultak. A találgatástól eljutottak odáig, hogy megértették és végig is gondolták a kérdéseket” – mondja Mekis Péter.

A foglalkozások mellett filmvetítéseket is szerveztek, és mentorok a gyerekekkel együtt megnézték a Kisvakondot, a Lolkát és Bolkát, valamint egy Ugandában forgatott amerikai filmet, a Katwe királynőjét. „Katwe a főváros egyik hírhedt nyomornegyede, a filmben pedig egy tanár sakkszakkört indít a gyerekeknek, és az egyik kislány a végére nemzetközi sakkmester lesz.

Két alkalommal is megnéztük a filmet, és annyira megtetszett nekik a történet, hogy a sakkozás is a kurzus része lett. Elkezdtem a gyerekeket sakkozni tanítani – egy olyan játékra, amivel szerintük eljuthatnak „Fehérországba”, vagyis az ő szavaikkal élve: Muzungulandbe”

– részletezi Mekis Péter, aki azt szeretné, hogy a jövőben más afrikai országok diákjai, fiai és lányai is lehetőséget kapjanak arra, hogy részt vegyenek a foglalkozásaikon. „Abszolút azon vagyunk, hogy a program folytatódjon. Olyan centrumokat szeretnénk létrehozni, amikben helyi mentorok és iskolák együttműködve dolgoznak a gyerekek fejlődéséért. A kurzusok jelenleg is zajlanak, ám ahhoz, hogy a projekt hosszú távon is fenntartható legyen, sőt tovább terjeszkedhessen, elengedhetetlen a stabil anyagi háttér. A célunk egy országokon átívelő hálózat kialakítása.”

Írni és olvasni tanulni, számítógépet használni – sokunk számára ezek teljesen természetes dolgok. Pedig nem mindenki számára alapvető, hogy saját telefonja, laptopja van, vagy akár az is, hogy iskolába járhat. 

Kaiser Orsolya