„Én meg, ha tehetném, chipet ültetnék a lányomba, hogy mindig tudjam, biztonságban van-e”

–

Lányos anyaként, szorongással és pánikzavarral megáldva egészen szép kis csomagot érzek a vállamon, amikor az elengedésre gondolok. Tudom, hogy feladatom van ezzel, valószínűsítem, hogy lesz is – egy életen át. Miközben mosolyt erőltetek az arcomra, és próbálom láttatni a bizalmat, belül azért küzd a lelkem.

Bárcsak több lazasággal és ősbizalommal tudnék létezni az életben. Jobban tudnék bízni – ha nem is feltétlen a kislányomban, mert az a része nagyjából megvan –, a világban. Az viszont nem mindig megy. A saját kis védett burkomban hálával teliek a napjaim, ott megvan a megnyugvás, a bizalom. A kis burkon kívül viszont megjelenik a félelmem. Az aggódásom.

A gyerekem hatodik osztályos, a főváros közeli faluból jár be Budapestre, vonattal és metróval – velem.

Benne nagy a vágy, hogy egyedül közlekedhessen, de bennem rögtön megjelennek a képek: mi történik, ha elengedem majd egyedül, és a vonaton mellé ül egy csapat fiatal fiú, akik zaklatni kezdik? Hogyan reagálna? Kiállna-e mellette valaki?

A gyerekem ráadásul a klasszikus elvarázsolt művészlélek – aki simán felszáll rossz irányba, aki belefeledkezik egy könyvbe, aki feltétel nélkül bízik az emberekben, mert nem tudja elképzelni, hogy bárkinek is lehet ártó szándéka –, és épp ez az, ami miatt még nehezebb elengednem. 

De azért részeredményeink már vannak. 

Ha nem is a teljes útra engedem el egyedül, de már metrózik, és gyalog megy el a suliba, vagy onnan a közeli különórára. Szigorúan úgy, ahogy az elején is írtam: bejelentkezik telefonon, hogy minden rendben.

Sokat mélázom azon, vajon nem ugyanúgy kellene-e bíznom benne, ahogyan anno a mi szüleink bíztak bennünk.

A 90-es években már egyedül mászkáltam az éjszakában – pontosabban a barátnőimmel. Néhány alapszabály volt csak: amikorra megbeszéltük, hogy hazaérek, azt tartsam is be, a barátokkal mindig figyeljünk egymásra. Hol volt akkor még mobil, de nekünk vezetékes telefonunk is csak a szomszédban volt. És valahogy mindig minden simán ment. Mindig hazaértünk. Imádtam Anyukám, aki mindig küzdött azzal, hogy meg tudjon várni ébren, de azért csak beleszunnyadt a virrasztásba, és félálomban realizálta, ha rendben hazaértem.

A mai napig hallom anyu hangját: határozott kisugárzással közlekedjek, ne menjek túl közel a fal mellett – mert beránthatnak egy kapualjba –, de a járda szélén se – mert akkor autóba történhet ugyanez.

Akkor ezek voltak a rémsztorik. Vagy drága Nagyim intelmei: busz, villamos, metró és fiú után nem futunk, jön majd másik. Ő inkább a közlekedés biztonságos voltára próbálta felhívni a figyelmem.

Érdekes módon kamaszlányként, majd felnőttként sosem féltem a budapesti éjszakában. Talán szerencsém volt, talán a kisugárzás számított tényleg. De az is biztos, hogy a mai napig megmaradt bennem: ha a barátnőimmel valahol járunk, mindig, mindenki ír, amikor hazaér. 

Próbálom én is az életre készíteni a lányom, bizonyos dolgokra felhívni a figyelmét, de tudom, nem lehet minden helyzetet lemodellezni, átbeszélni. Csak bízni abban, hogy amit látott, amit hallott, amit tanult tőlünk, az beépül, és jól fogja megoldani a helyzeteket.

Isten látja lelkem, kiolvastam minden Vekerdy-könyvet, itt sorakoznak a Kim John Payne-kötetek is, rengeteg önfejlesztő, az életre és gyereknevelésre felkészítő könyvet, cikket olvastam, igyekszem mindenben azt szem előtt tartani, hogy a szeretet, a bizalom vezéreljen. Nem szeretnék helikopterszülő lenni, de piszok nehéz. Igyekszem mosolyogni, bízni, gyakorolni az elengedést, de közben belül tudom: ez egy újabb tanulás számomra. Egy olyan folyamat, amelyben nekem is fejlődnöm, lazulnom, erősödnöm kell.

Mert lehet, hogy nem a gyerekemnek van a legnagyobb szüksége erre az önállósodásra, hanem nekem arra, hogy elhiggyem: a világ nem csak veszélyes. Hanem élhető is.

És nem, nem lehet mindenre ráhatásunk, nem tudunk mindent kontrollálni, néha csak engedni kell a dolgokat. Hogy büszke lehessen magára ő is, és én is magamra, ha túlleszünk az első önálló vonatozáson, az első bulizással töltött éjszakán. Még az a szerencse, hogy van, akinek itthon közben szoríthatom a kezét, hogy: ugye minden rendben lesz vele?

WMN szerkesztőség