Murányi Renáta: Kampánypara – kiégek, kiégünk

–

Kimerít, hogy érzelmeket viszek a közéletbe, de nem tudom máshogy csinálni. Bár ahogy elnézem, más se tudja. Dühöngve és öklöt rázva vagy visszafojtott agresszióval söpri le az egyik oldal szimpatizánsa a másikat – a sajátját elfogultan, könnyes szemmel csodálja, micsoda remek ember!

Beengedtük a szívünkbe a politikusokat, leültettük őket a családi asztalnál. És nagyon nehezen kérjük meg egyiküket-másikukat, legyenek szívesek elhagyni a házat, és csukják be maguk után az ajtót.

Van olyan közéleti szereplő, akit ugyan nagyon kedvelek, de nem szeretném, ha az apám lenne, vagy mondjuk a bátyám. Lenne vele gond, meg kellene kérnem, hogy ne kiabáljon vagy fröcsögjön ebéd közben, ne vágjon a szavamba, hallgasson meg. 

Azt mondtam a terapeutámnak, szeretnék olyan országban élni, ahol nem tudom a miniszterelnök nevét. Mert mindegy. Mert az ország elketyeg így is. Nem tudom, van-e ilyen ország. És néha irigylem azokat, akik higgadtak, akikből hiányzik az egzisztenciális szorongás, és úgy vannak a választással, hogy utána is lesz nap, nem függ tőle, országot váltanak vagy sem. Mert külföldön élni nem vicces, politikai okokból elhagyni egy országot tragikus és anakronisztikus.

Hogy történhetett meg, hogy az elmúlt tizenöt évben 370 ezer magyar tántorgott ki az országból, mert a hazájában nem tudott boldogulni? És vajon vissza fognak jönni, ha itthon majd más lesz?

Ugyanolyan kemény döntés visszajönni, mint elmenni, átvirrasztott éjszakák, emberi kapcsolatok mennek rá.

Tizenpár éve beléptem egy pártba, három hónap után meg kiléptem onnan, mert egy megbeszélésen két tagtárs összeveszett egy havi ötvenezer forintos felügyelőbizottsági helyen. Úgy éreztem magam, mint mikor kiábrándulok egy emberből, de akkor egy nagyon szimpatikus, dinamikus pártból ábrándultam ki. Elvesztettem az ártatlanságomat.

Azért négyévente elmegyek szavazatot számlálni, mikor kinek, legutóbb civil összefogásból. Valahogy mégis a demokráciát ünnepeljük aznap, szavazatszámlálóként jó hosszan.

A hangulat először fagyos, aztán pár óra munka után a más logó alatt ülők pont olyan segítőkészek, mintha ugyanaz a tábor delegált volna minket.

Ha nem is köttetnek barátságok az urna körül, azért magammal viszek emlékbe egy-két kedves arcot. A szavazókat is szeretem, nem láttam még közömböset. A kedvencem a horgászatból érkező férfi volt, aki valószínűleg röviddel előtte még pontyot belezett, és annyira sietett szavazni, hogy nem mosott kezet. Büdös lett az egész helyiség. 

Néha azt gondolom, jobb lenne inkább a következő fél évet átaludni, elindítani valami bódító sorozatot, más bőrébe bújni, kivenni fél év szabadságot a közéletből. De igaza van a kedvenc Facebook-oldalamnak, amin átszűröm a híreket, ha én nem politizálok, más csinálja helyettem. És az is lehet, hogy jobban.

Viszont van pár olyan ügy, ami mellé odaálltam, mint a tömegből egy fej, és történt valami. Ilyen volt a 2022-es sorozatos kiállás a pedagógusok mellett és a független sajtót fenyegető törvénytervezet elleni tiltakozás. Mindkettőt követte valami apró változás, vagy csak nem lett rosszabb a helyzet.

Ez az, ami Magyarországon kétségbe ejt: már azért is küzdeni kell, hogy ne legyen rosszabb, mint tegnap volt.

Nyilván nélkülem is elérték volna az előbbi demonstrációk a hatásukat, de ezekben a helyzetekben potens állampolgár voltam, kötelességem kiállni, ha a jogaimat bárki korlátozni szeretné.

Viszont az állandó készenléttől kiégek, kiégünk

Ha mindennap egyre súlyosabb ügyekről olvasok, és már nem tudom, hogy millió vagy milliárd az összeg, amit a közösből vettek ki, és költötték olyanra, ami nem tesz hozzá a közöshöz, akkor baj van. Akkor a Spotify-on a podcastoktól vissza kell mennem a kedvenc dalok listájára, kicsit felnyomni a hangerőt, és úgy utazni a villamoson, hogy nem számít, mit hallok a következő húsz percben. A politikai rendezvényeket is lecserélem koncertekre, elborít az élőzene eufóriája, és kétely nélkül mindent elhiszek az énekesnek.

Idén nyáron a politika beszivárgott a fesztiválokra, átszakította a hártyát, beömlött az elkeseredett indulat. Szomorú, de természetes. Ahol pár ember összejön, nehéz nem beszélni arról, amit ebben az országban megélünk: hogy abszurd az egész.

Hogy egy kollektív apakomplexust hordunk ki lábon, hogy azt is elhisszük, amiről egészen biztos, hogy nem igaz, mert ha nem hinnénk, akkor mi marad? A teljes apátia, ami talán a célja annak, aki a leghangosabb. Hogy ne érdekeljen, mi van körülöttem, hogy égjek ki, hogy aludjam át a telet és lehetőleg a tavaszt, hogy ne menjek el szavazni.

Akkor tehát meg kellene őriznem a hitemet, lefagyasztani pár hónapra, és áprilisig turistaként jönni-menni a saját országomban. Érdekességként kezelni, hogy bárki bármit mondhat, mutathat a másikról, hogy a lakosság egy része azt is elhiszi, hogy az egyik párt jelöltje lelőtt egy macskát, a másik pedig kioperálta belőle a golyót és feltámasztotta. Ehhez a hithez kellene még eltenni befőttnek a reményt abban, hogy van valami kollektív történelmi tudás, vannak alapvetések, hogy ez az ország Európában van, tehát úgy is viselkedik. Persze Európában máshol is döbbenetes néha a közélet, de legtöbb helyen konszenzus van abban, hogy nem fordulnak vissza. A demokratikus értékek valóban értékek, és védelmük nem visítás, hanem hazaszeretet.

A gyerekek pedig figyelnek. Mindent, aki és ami körülöttük van. Nemcsak az AI-videókat az ellenjelöltről, a háborús plakátokat, hanem engem is. A propaganda egy elszabadult állat, nem mondhatom, hogy nem szaladgál éjjelente a városban, mert pont azt csinálja. Meg kell tőle védenem a gyerekeket. Válaszolni, kérdezni, érdeklődni, mesélni kell. Aztán elmenni kirándulni, vagy elkísérni őket egy rapkoncertre, nem elájulni a trágárságtól és az indulatoktól, de csodálni az energiát, és hazavinni belőle. Mert itt vannak ők, jönnek utánunk, és bár néha egy szavukat sem értem, pont olyan lelkesek, mint én voltam, mielőtt a közélet kiégetett. Mielőtt haragudtam volna a hazámra, mert úgy érzem, nem tesz értem semmit, és ha teszek érte, megsértődik.

Murányi Renáta