–

Anyám az előszoba tükör előtt állt előre dőlve, és már percek óta azon ügyködött, hogy kihúzzon az állából egy szőrszálat. Félrefordította a fejét, tapogatta a bőrét a csipesszel, közben pedig erősen oldalra nézett, kilátszó szemfehérjével, mint egy kutya. Elmentem mögötte, és a konyhában kipakoltam mindent az asztalra. Nem érdekelte, amit hoztam, mint ahogy az se, hogy mi van a fiammal, aki, ugye, az ő unokája. El volt foglalva, csak az a szőrszál izgatta.

Megszoktam. Anyámnak egyetlen témája volt, saját maga. 

Kinyitottam a hűtőt, ott állt dobozban a három nappal ezelőtti kelbimbó, amit Ildi készített. Megkérdeztem, hogy nem ízlett-e, mire azt mormolta, mert nem tudott rendesen válaszolni félrehúzott szájjal, hogy de, ízlett. Láttam, hogy hozzá se nyúlt. Kikotortam a vécébe a rakott kelt. Anyám megint telepakolta az ablakpárkányt pálcás illatosítókkal. Négy sorakozott egymás mellett, amitől olyan tömény virágillat gomolygott odabent, hogy alig lehetett levegőt venni. Egy pillanatra mégis mindent elöntött a romlásnak indult rakott kel szaga, aztán visszaülepedett a sűrű, mesterséges virágillat a rózsaszín kis szőnyegre.

Anyám egy olaszországi út során szeretett bele a pálcás illatosítókba. Az olasz utat Rohadt Robi szervezte, és utána készséggel vásárolta anyámnak a további illatos kis üvegeket, miközben újabb és újabb, egyre nagyobb összegeket kért kölcsön. Már akkoriban is egy lakás áránál tartottunk. 

Robi, akiből aztán hamar Rohadtrobi lett, csak így, egyben kimondva, apám halála után nyolc évvel jelent meg az életünkben. Jóval fiatalabb volt anyámnál, és bár eleinte örültünk, hogy végre van valaki mellette, aki helyettünk is gondoskodik róla, hamar kiderült, hogy Robi élete egy csődtömeg, és így, hatvan felett is állandó pénzzavarral küzd. 

Átmenetivel, hangsúlyozta anyám feltartott ujjal, de ez az átmenet eléggé elhúzódott. Mi pedig a bátyámmal lassan szerettük volna megtudni, hova is megy át Robi anyám kezét fogva: hogy mégis, hová tartanak így együtt ezen a hosszú, átmeneti folyosón.

Visszavittem a büdös dobozt elmosni, de anyám az utamat állta. Az orrom alá dugta a csipeszt, hogy nézzem csak meg, itt van. Csak sikerült kihúzni, mutatta. Olyan erős, mint egy damil. És teljesen átlátszó! Mióta megőszültek a szőrszálai, panaszkodott, sokkal nehezebb őket kihúzgálni. Lehet, hogy tényleg egy damil, vetettem oda gonoszul anyámnak, aki Robi kedvéért újra és újra felvarratta az arcát, sokkal gyakrabban, mint a sebésze szerint indokolt lett volna. A lábadozás ideje alatt leköltözött a nyaralóba, ami még mindig tele volt az apám üzleti útjairól hazahozott egzotikus ajándéktárgyakkal. Afrikai maszk, faragott kócsag, kínai agyagkatona porosodott a lambériás falak között, a tévé fölött pedig egy díszkard lógott.

Anyám minden alkalommal hangsúlyozta, hogy Robinak nem szabad tudnia a dologról, nehogy már azt higgye a nyomorult, hogy miatta csinálja. Még elbízná magát!

Ilyenkor, a „kisebb szépészeti beavatkozások” után az unokájának kellett őt lefuvarozni Szepezdre. Hol napszemüvegben, hol fátyolos kalapban, hol pedig orvosi maszkban és stólában ült a hátsó ülésen alaktalanra dagadt fejjel, és Daninak sem engedte meg, hogy akár egy pillanatra is ránézzen.

Jaj, gyerekek, szét vagyok szabdalva, tisztára, mint egy Picasso kép! – panaszkodott ilyenkor a telefonban.

Dani a visszapillantó tükörben látta a nagyanyja püffedt fejét, és csak találgatta otthon, mennyibe kerülhetett ez az egész. Rendező szakra járt, és fillérenként kellett összeszedni minden egyes munkához a szükséges pénzeket.

Négy vagy öt alkalommal bújt így el anyám pár hétre a Balatonnál, és ilyenkor nekünk kellett megnyugtatni az aggodalmaskodó, értetlenkedő Robit, hogy nem, Irén nem beteg, csak egy kis egyedüllétre, feltöltődésre van szüksége. 

A bátyám, aki Németországban él, hatalmas összegeket utalt anyánknak, ezzel váltva ki azt, hogy soha nem látogatja. Anyám a pénz egy részét ilyenkor rögtön magára költötte, például botoxoltatta a homlokát, vagy sminktetoválást tetetett a ráncosodó szájára, a pénz másik része pedig az átmeneti nehézségekkel küzdő Rohadtrobinál landolt.

Dani fiam egyszer, vacsora közben megjegyezte, hogy a bátyám neki is segíthetne, úgysincs saját gyereke. És ha már nem ad, mert eszébe se jut, folytatta a spagettit tekergetve a villára, akkor neki tulajdonképpen joga volna kérni néha egy kis pénzt a nagyanyájától.

– És, szerinted, adna? – vonta fel a szemöldökét Ildi.

Dani azt felelte, hogy tuti nem adna, de ő már kitervelte a tökéletes bűntényt. Ezeket a nyanyákat meg kellene fenyegetni, és, mondjuk százezret kérni mindegyiktől. Csak ki kellene figyelni, folytatta, hogy hova viszik őket haza. Nyomott még egy nagy adag ketchupot a spagettijére.

– Töröld már meg a szádat! – mordult rá az anyja.

De Dani nem zavartatta magát. Csak ki kellene lesni, hadonászott a villával, mikor engedik őket haza, és szépen követni őket. Biztos nem állnának neki dulakodni a sokmilliós, új mellükkel meg a frissen formásra faragott orrukkal. Azt feleltem, hogy teljesen hülye, de ha gondolja, csináljon belőle filmet, alapanyagnak nem rossz.

Rohadtrobi, mivel anyám a lábadozások ideje alatt kikapcsolta a telefont, általában minket keresett, és a hangjából az derült ki, hogy komolyan aggódik. Minden alkalommal megnyugtattuk, és megvártuk, amíg anyám megfiatalodva, kisminkelve, már halványuló lila foltokkal előkerült.

Robinak nem voltak gyerekei. Jazz zenész volt. Anyám elmesélése szerint egy koncert után ismerkedtek meg. A klubba a barátnője hívta meg, és eredetileg, legalábbis anyám szerint, ő akarta volna felszedni Robit, akit kinézett magának. Csakhogy Robi, így szólt a történet, azonnal anyámat választotta, csak anyám vonakodott, mert időt akart hagyni a kapcsolatnak.

Emlékeztünk rá Danival, hogy akkoriban egy rakás új cipőt meg bokacsizmát vásárolt magának, de nem bírt bennük járni, ezért táskában vitte magával a találkákra a váltócipőt, és azon izgult, hogy Robi ne nagyon akarjon sétálni, vagy esetleg andalogni a Margitszigeten. Szerencsére nem akart, nem volt az a sétálós típus.

Karácsony harmadnapján, ha felmentünk anyámhoz a túldíszített lakásba, általában őt is ott találtuk. Nem folyt bele a beszélgetésbe, inkább csak anyám körül tüsténkedett. Leszedte helyette az asztalt, párnát rakott a háta mögé. Ildi megkérdezte, apánk is így viselkedett-e. Az az igazság, hogy képtelen voltam felidézni, milyen is lehetett apám otthon, hasonló helyzetekben, mert a gyerekkorom nagy részében távol volt. Távol volt akkor is, amikor nagyritkán ott ült velünk a kinyitható étkezőasztalnál. Amire emlékszem belőle, azt mind fényképen láttam, és a fényképekből csináltam meg a saját emlékképeimet. A felújított Thonet zsúrkocsinkon mindig drága italok álltak, meg is kóstoltuk őket rendszeresen az öcsémmel. Anyánk nem csak megkóstolta őket, hanem rendesen ivott már akkor is. Gyakran a nappaliban, a kanapén aludt el nyitott szájjal, kifacsarodott pózban.

Az öcsémmel ilyenkor betakartuk és lábujjhegyen jártunk a lakásban, hogy fel ne ébresszük. Az osztálytársaink rendszeresen hoztak az iskolába tízórait, de anyánk nem bíbelődött ilyesmivel, mi pedig nem is kértük rá. Elfogadtunk mindent úgy, ahogy volt. Számunkra ez volt a család: egy néha felbukkanó apa és egy magába zárkózott, még éjszaka is sminket viselő anya. 

Ildi egyszer megjegyezte, hogy anyám nagyon boldogtalan lehetett akkoriban. Azt feleltem, hogy nem tudom. Sosem gondoltam rá, hogy vajon boldog-e, mint ahogy ő sem kérdezgetett soha bennünket az érzéseinkről. 

Rohadtrobi, ahogy anyám emlegette, valami faramuci módon a családunk része lett. Neki is vettünk ajándékot, például ingeket, amelyeket aztán soha nem viselt vagy valami drága italt, amit aztán többnyire anyám fogyasztott el.

Igazság szerint szélhámosnak, valamiféle élősködőnek tekintettük, akit csak azért tűrtünk meg, mert senki nem akart volna helyette anyánkhoz járkálni hetente háromszor vagy a telefonban hallgatni, ahogy órákig panaszkodik a proli szomszédaira, a bridzspartnereire, Robira és az időjárásra.

Tavaly aztán anyám egy éjjel azzal hívott bennünket, hogy ő most meg fog halni. Szerette a drámai felütéseket, de úgy látszott, ez talán tényleg komoly. Átmentünk hozzá az éjszaka közepén és kihívtuk a mentőt. Görcsökben fetrengett, epét hányt, és hangosan jajgatott. Bevitték az ügyeletes kórházba, majd másnap reggel rögtön ki is vették az epehólyagját. 

Robi, életében először, megjelent nálunk délután. Halálosan sápadt volt és ijedt. Remegett a keze. Azt mondogatta, hogy ő nem vesztheti el az anyámat, neki ez az élete, ő az Irén nélkül már nem is akarna élni. Döbbenten hallgattuk ezt a pocakos, rémült, verejtékező embert. Arról is beszélt könnybe lábadt szemmel, hogy ő tud anyám mindenféle műtétjeiről, de nem akarta őt soha megbántani, ezért inkább úgy tett, mintha semmit se venne észre. És hogy ő nem érti, folytatta szinte szipogva, miért akar az Irén még annál is szebb lenni, mint amennyire szép, és ő csak annyit tudott tenni, törölgette az orrát, hogy mindig elmondta neki, hogy tökéletes úgy, ahogy van. Ildi bólogatott, és ott marasztalta Robit vacsorára. Dani gyanakodva méregett hármunkat, amikor hazaérkezett. Attól tartott, történt valami a nagymamával, de megnyugtattuk, hogy a laparoszkópos műtét rendben lezajlott és két nap múlva már ki is engedik őt. 

Diétáznia kellett egy ideig, de ez nem okozott neki gondot, amúgy sem evett sokat. Rendelt magának epekímélő ebédet valami egészségtudatos honlap menüjéből. Az ivást persze nem hagyta abba, de felöntögette vízzel az üvegeket, hogy Robi ne aggódjon.

Még kicsit több mint egy évet töltöttek együtt.

Egy hűvös, ködös estén, november elején, anyám zokogva hívott bennünket. Úgy sírt, hogy alig tudtuk kihámozni a telefonban, hogy mit is akar mondani. Ildi arra gondolt, Robival lehet valami, talán összevesztek és lelépett. Felöltöztünk és kocsiba ültünk, mert Ildinek az a gyanúja támadt, hogy anyám ezúttal talán túl sokat ivott.

Kiderült, hogy Robi meghalt. A Városligetben találtak rá, már órák óta ott fekhetett. Megállt a szíve, ismételgette anyánk a fotelben kuporogva, egy agyonsírt, agyonnyálazott zsebkendőt gyömöszölgetve a szája előtt. A pongyola alól kilátszott két bütykös, eres, lilára lakkozott körmű lábfeje. Bömbölt hajnalig rázkódó vállal, nyüszítve, vigasztalhatatlanul. Ott ültünk mellette még akkor is, amikor odakint már világosodott, és ő félrebillent fejjel végre elbóbiskolt a fotelban. Most annak látszott, ami volt: egy halálosan összeaszott, nyolcvanéves, magányos, kimerült kisgyereknek.

Tóth Krisztina