A cottingley-tündérek és két kislány, akik még a Sherlock Holmes íróját is átverték

–

Gyerekcsínynek indult. Az 1917-ben alig tízéves Frances Griffiths és az akkor tizenhat éves Elsie Wright nem akartak mást, mint elkerülni a büntetést azért, mert Frances vizes cipővel tért haza egy délután a patakpartról. A kislány azt állította, hogy tündérekkel játszott, amit az unokatestvére, Elsie is megerősített, sőt megígérte, hogy ha kölcsönkapnak egy fényképezőgépet, le is fotózzák a tündéreket.

Azt nem tudjuk, mit szóltak a szülők, amikor meglátták a két fényképet, amelyeken a lányok tündérekkel játszanak. Talán bekerült a családi fényképalbumba, esetleg néhány ismerősnek beszéltek róla. De Elsie édesanyját izgathatta a probléma, mert három év múlva, 1920-ban ellátogatott a Teozófiai Társaság egy előadására, amely a tündérek létezéséről szólt. A képek hamarosan eljutottak Edward L. Gardnerhez, az Angol Teozófiai Társaság egyik vezetőjéhez, majd Sir Arthur Conan Doyle-hoz, a Sherlock Holmes-regények megalkotójához. És ekkor megindult az a folyamat, amelynek során az ártatlan gyerekcsíny megtévesztette a fél világot.

Hinni a hihetetlenben

Gardner és Doyle hitt a fotók valódiságában. Gardner álláspontja érthető, hiszen ő a tündérek és más spirituális lények szakértőjének vallotta magát, de Doyle motivációit már nehezebb feltérképeznünk.

Miként lehetséges, hogy egy olyan éles eszű ember, aki megalkotta a világ legracionálisabb nyomozókarakterét, Sherlock Holmest, bedőlt egy gyerekcsínynek?

Természetesen nem tudhatjuk a pontos választ, ám a korszak sajátosságai és Doyle életének ismerete talán rámutathat a lényegre. A 20. század elején virágkorát élte az okkultizmus, nagy divatja volt a spiritiszta szeánszoknak, a szellemek megidézésének, az asztaltáncoltatásnak. A láthatatlan erőkkel, a transzcendens világgal való kapcsolatfelvétel iránti vágy az első világháború és az azt követő spanyolnátha-járvány után felerősödött a társadalomban, hiszen milliók vesztették el szeretteiket megrázó módon, sokszor tragikusan fiatalon. Doyle is az első világháború idején fordult a spiritualizmus felé – az ő fia is meghalt a világháború során. Ezután a mozgalom egyik fő szószólója lett Angliában.

Furcsának tarthatjuk ezt, hiszen Doyle alkotta meg Sherlock Holmes karakterét, akit semmiféle érzelem nem befolyásol, aki zseniális elméjével és kérlelhetetlen logikájával a legbonyolultabb ügyet is felgöngyölíti. Az író azonban nem azonos az általa megalkotott karakterrel. Doyle hinni akart a tündérek létezésében akkor is, ha az ész és a logika ennek ellentmondott. Hinni akart bennük, mert ha a tündérek léteznek, ha kapcsolatba lehet velük lépni, akkor léteznie kell egy transzcendens világnak, amelyen keresztül kapcsolatba kerülhetünk elhunyt szeretteinkkel.

„Tudományos” nyomozás a tündérek után

Bár Doyle az első pillanattól kezdve hitt a tündérfotók valódiságában, nem ő lett volna, ha nem kezd nyomozásba a képek valódiságát illetően, amit megpróbált tudományos keretek között tartani. Első lépésként szakértőkkel konzultált a Kodak Company londoni irodájában. A Kodak képviselői megvizsgálták az első két „tündérfotó” nyomatait, és azt mondták Conan Doyle-nak, nem találtak kézzelfogható bizonyítékot a fotómanipulációra, ellenben megfelelő fotótechnikai ismeretekkel egy ilyen fénykép elég könnyen hamisítható.

Doyle és a nyomozásban tudományos szakértőként felkért Gardner biztosak voltak benne, hogy két egyszerű, vidéki lány nem rendelkezhet olyan fényképészeti ismeretekkel, hogy hamis fotót hozzanak létre. Ebben súlyosan tévedtek, de erről majd később.

Doyle Gardnert kérte fel, hogy látogasson el a helyszínre, és beszéljen a lányokkal. Jó szándékból tette ezt, hiszen Gardner a Teozófiai Társaság prominenseként elismert tündérszakértő volt. De éppen itt csúszott el a dolog, hiszen Gardner nem volt elfogulatlan az üggyel kapcsolatban. Ennek ellenére alapos felderítő munkát végzett, többekkel beszélt a helyszínen, a yorkshire-i Cottingley faluban, és a szemtanúk egyöntetűen állították, a lányok kisgyerekkoruktól beszámoltak arról, hogy találkoztak tündérekkel és manókkal.

A két lányt is kihallgatta, akik szerinte teljesen ártatlan lelkek voltak, őszinte és becsületes válaszokat adtak neki. Mindent elmondtak Gardnernek, amit tudtak: kölcsönkérték Elsie apjának fényképezőgépét, és lementek egy kis rejtett völgybe a ház mögött, ahol a fiatalabb lány, Frances a tündéreket látta. Rövid idő múlva visszatértek a negatívval, amelyet Elsie apja hívott elő otthoni sötétkamrájában.

Gardner a helyszínre is ellátogatott Elsie-vel, négyszemközt is kikérdezte a lányt, és még egy beugratós kérdést is feltett neki: megkérdezte, milyen színűek a tündérek. Az akkor már tizennyolc éves lány világosan leírta a tündérek és a képen megjelenő manó színeit, ruházatát, és amikor Gardner a manó csápjai felől érdeklődött, Elsie kijavította, hogy azok nem csápok, hanem sípok. Megjegyezte, hogy szélcsendben hallani lehet a tündérek és a manók muzsikájának hangjait.

Ez a gyermeki őszinteség teljesen lenyűgözte Gardnert és Doyle-t is, és ettől fogva nem kételkedtek a tündérfotók valódiságában.

Hamisított tündérek

Pedig ha Gardner jobban utánajár a dolgoknak, vagy csak egy kicsit jobban kinyitja a szemét, rájöhetett volna az igazságra. Elsie ugyanis ügyes kezű gyerek volt, így már tizennégy éves korától egy fényképészműhelyben fotók restaurálásával foglalkozott. Festőművészi ambíciókat dédelgetett magában, és Gardner látta is az akvarelljeit, de úgy vélte, a lány nem elég tehetséges ahhoz, hogy egy tündért lefessen.

Nem volt igaza.

A képek ugyanis úgy készültek, hogy Elsie egy mesekönyvből kimásolta a tündéreket és a manót ábrázoló illusztrációkat, kartonpapírra kopírozta, kiszínezte, kivágta őket, majd kalaptűkkel a készülő fénykép előterébe rögzítette.

Minderről Gardner természetesen mit sem tudott, és szinte könyörgő levelet írt Elsie anyjának, hogy vegye rá a lányokat újabb fotók készítésére.

„Nagyon jól tudom, hogy tündérek léteznek” – írta Gardner Elsie anyjának egy levelében. – „Nagyon félénkek, nem mutatják meg magukat a felnőtteknek. Csak akkor reménykedhetünk abban, hogy fényképeket készíthetünk róluk, és ezáltal jobban megérthetjük a természetüket, ha sikerül megnyernünk a barátaik (értsd: a gyerekek) segítségét.”

A lányok ekkor már szerettek volna kibújni a feladat alól, de a dolog túlnőtt rajtuk. Doyle és Gardner hatalmas tekintélynek örvendtek nemcsak a családjuk szemében, hanem egész Angliában. Doyle pedig több cikkben is beszámolt a „valódi tündérekről”, később könyvet is írt a témáról The Coming of the Fairies (A tündérek eljövetele) címmel. A neves író cikkére és könyvére a fél világ felfigyelt, így a lányoknak már elég kínos lett volna bevallani, hogy hamisították a fotókat. Így elkészítettek még három fényképet. Az utolsó két kép hasonló volt az előzőekhez, amelyeken a lányok tündérekkel pózolnak, a harmadikon csak elmosódva látszódik a tündér, leginkább csak ágak és fénysávok láthatók.

A lányok halálukig azt állították, hogy ez a kép véletlenül készült, ám a tündérszakértők ezt tartották a legértékesebbnek, mert szerintük ezen egy „tündérlugas” látszik, ami a spirituális lények lakhelye.

Kiderül az igazság

Természetesen a korszakban is sokan vitatták a képek valódiságát, és volt, aki a kartonból kivágott figurák elméletét is felvetette. Kenneth Styles, egy másik korabeli „tündérszakértő” túl modernnek vélte a tündérek frizuráját és ruházatát, mások a beállítások kimódoltságát kifogásolták. Azonban a széles tömeg hitt a tündérfotókban, így Doyle és Gardner is. Úgy vélték, hogy a fényképészeti technológia előrehaladtával egyre több, egyre jobb minőségű fényképet lehet majd készíteni a transzcendens világ lényeiről.

Elsie hatvan éven keresztül kitartott a fényképek valódisága mellett, és csak halála előtt nem sokkal árulta el az igazságot. Frances 1986-ban nyilatkozott, elismerte a csalást, de a „tündérlugas” valódisága mellett kitartott. Amikor rákérdeztek, miért hallgattak annyi éven át, ezt mondta: „Két falusi gyerek és egy briliáns elme, mint Conan Doyle. Mit tehettünk volna? Csendben maradtunk.”

Miklya Luzsányi Mónika