–

– Szeretnék kérdezni valamit, de csak akkor válaszolj, ha nem sért. Te izraeli arabnak vagy palesztinnak vallod magad? – kérdeztem.

– Az attól függ, melyik pólóból vásárolsz – felelte nevetve.

– Béke feliratú pólót nem árulsz? – tettem fel a következő kérdést, ő pedig elkomorodott.

– Árultam. De már évek óta nem gyártjuk. Nem vette senki.

Összemosolyogtunk, és nem volt több kérdésem. Azaz volt, de nem hozzá. Inkább saját magamhoz.

Azt akartam tudni magamtól: miért vagyok olyan konok, hogy azt hiszem, érthetek, tudhatok mindent.

Tíz év telt el, és bár egyre többet tanulok, egyre biztosabb vagyok benne: nem hagyatkozhatok egyféle válaszra. Ezért beszélgetek olyan sok emberrel, olyan sokféle körből – megkockáztatva, hogy kihívás elé állítják a hitrendszeremet, a meggyőződéseimet azzal, hogy rávilágítanak valamire, amit nem tudtam, vagy azzal, ahogy reagálnak arra, amit én tudok. 

És tudom: mindig lesznek olyanok, akik szerint gerinctelenség egyáltalán szóba állni azokkal, akik másképp gondolkodnak, mint én. Szerintem pedig ez is a tanulási folyamat része.

Amikor húsz évvel ezelőtt először vezettem a Holt-tenger felé tartó úton, és egy ellenőrző ponthoz értünk, megkérdeztem az akkori páromat: „Ez egy határ?” Ő pedig azt felelte: „Nem, csak egy biztonsági ellenőrzés.”

Bennem pedig fel sem merült, hogy tudatosan úgy nevelték fel, ne legyen pontos fogalma arról, meddig tart Izrael a nemzetközi egyezmény szerint, és hol kezdődnek a Palesztin területek.

A szerencsémen és a nyitottságomon múlt, hogy olyanokkal hozott össze a sors, akiknek köszönhetően elkezdtem utánanézni a definícióknak.

Számtalanszor jártam Betlehemben és Jerikóban, voltam Ramallahban és Nabluszban – buliztam, beszélgettem, lakomáztam, piacoztam, fürdőztem, nevettem, sírtam és konstruktívan vitatkoztam itt élőkkel –, és akárhányszor mesélek ezekről az utazásokról izraelieknek, kételkedve vagy szörnyülködve hallgatnak.

Olyan, diaszpórában élő zsidók is akadnak szép számmal, akik ilyenkor azzal érvelnek, hogy biztosan eltitkoltam a homoszexualitásomat vagy a zsidó rokonságomat. Amikor pedig kifejtem, hogy nem így történt, hazugnak neveznek.

Ilyenkor mindig felmerül az én zsidóságom – vagy annak hiánya.

Mert zsidó az, aki a zsidó vallást követi; zsidó az is, aki semmit sem tud ugyan a zsidó hagyományokról, de származásánál fogva zsidó; zsidó, aki „csak” apai ágon zsidó (tekintve, hogy hivatalosan anyai ágon öröklődik); és ha mégsem „elég zsidó” zsidó apával, azért kellőképpen zsidó ahhoz, hogy izraeli állampolgárságot kapjon.

És persze ott vannak a betért zsidók is, akik sok zsidónak sosem lesznek „igazi zsidók”.

Tekinthető tiszteletlenségnek vagy személyes választásnak, de én nem kérem senki áldását a zsidósághoz való kötődésemre.

Nekem elég, hogy lengyel nagyanyámat elvitték a nácik, leugrott a haláltáborba induló vonatról, a második világháború végéig szolgálólányként dolgozott az őt bújtató családnál, majd mikor béke lett, elindult haza, de út közben megismerte a nagyapámat, és Budapesten maradt. Péntekenként sóletet főzött, sosem járt templomba, és amikor rákérdeztek, miért vitték el a németek, azt hajtogatta: „Mindenkit elvittek.”

Ennél többet nem akart, vagy nem mert mondani.

Én – vallást tekintve – buddhista családban nőttem fel, de apám Martin Buber haszid történeteit is olvasta nekem esti meseként, és bár sosem volt bár micvója, a szíve-lelke mindig a zsidóságé és Izraelé volt. Olyankor is, amikor ebből személyes politikai konfliktusunk származott.

Ezzel párhuzamosan – bár a legtöbb pro-palesztin ismerősöm természetesen nem ilyen – jó párszor keveredtem Palesztinát támogató aktivistákkal olyan beszélgetésbe, amelynek során mélységesen elítéltek azért, hogy egyáltalán kapcsolatban maradok izraeliekkel, mert szerintük pusztán a velük való kommunikációval elfogadom a cionista narratívát.

Hozzá kell tennem: ez a fajta narratíva soha nem palesztinoktól érkezett.

Gázában élő vagy onnan – közösségi összefogással és adományokkal – kimenekített palesztin barátaim rendre elmondták nekem és az izraeli férjemnek: saját vezetésükben, a Hamászban épp annyi – semennyi – hitük van, mint Izrael állami vezetésében. És azt is: egyformán félnek mindkettőtől.

„Hogyan említheted őket egy bekezdésben?” – hallom, olvasom. „Hogyan tehetsz egyenlőségjelet a kettő közé?” – kérdezik ugyanazok az emberek, akik abban az esetben, ha egy cikk, egy kerekasztal-beszélgetés vagy egy tévériport Gáza szőnyegbombázása utáni romjait mutatja, vagy a Nova Fesztiválon történt mészárlás tragikus képeit, azonnal megkérdezik: „Miért nem beszélnek a mi oldalunkról?!” – és egyoldalú narratívát kiáltanak. Valójában nem az a baj, hogy a kettő együtt kerül említésre, hanem az, hogy a másik egyáltalán figyelmet kap.

Semmit sem lehet összehasonlítani semmivel – hiszen semmi sem azonos semmivel –, de ebben a kontextusban minden mindennel összefügg.