„Egy anya mindig a gyereke mellett áll. Akkor is, ha az börtönben van” – Olvasói írás

–

Nem tudom, hol romlott el.

Azt tudom, hogy minden szépen indult. 

A fiam elment külföldre dolgozni, hogy jobb élete legyen. Fiatal volt, erős, tele tervekkel. Amikor beszéltünk, mindig azt mondta: „Anya, most már minden rendben lesz, dolgozom, gyűjtök.” És én hittem neki. Büszke voltam rá.

Azt hittem, a nehéz évek után most végre ránk mosolyog a sors.

De valami megváltozott.

Először csak apróságokat vettem észre. A hangja más lett. Türelmetlenebb, zaklatottabb. Néha nem vette fel a telefont, máskor úgy hangzott, mintha sietne valahová.

Aztán jöttek a „barátok”. Akik addig sosem voltak sehol, most hirtelen körülvették. És jött a drog. Onnantól minden más lett.

A fiam, aki mindig segítőkész volt, aki a családért élt, elkezdett hazudni, titkolózni.

Amíg volt pénz, mindenki szerette. De amikor már nem volt, hirtelen senki sem állt mellette.

Csak én, aki mindvégig próbáltam hinni, hogy egyszer visszakapom azt a fiút, akit ismertem.

Aztán jöttek a bajok. 

Pénz tűnt el, dolgok vesztek el.

Már nem tudtam, hogyan segítsek. Mert amit az ember szívből próbál menteni, azt néha a valóság szépen lassan elveszi.

2019 augusztusa: a dátum, amit soha nem felejtek el. És egy telefonhívás, amit senkinek nem kívánok. A fiamat letartóztatták embercsempészetért. Amikor kimondták a nevét, megszűnt a világ körülöttem.

Csak annyit kérdeztem: „Él?” És amikor azt mondták, igen, akkor tudtam, hogy mindegy, mi történt – csak éljen.

Börtön

Amikor bekerült, minden napom egyformává vált. Reggel felébredtem, és az első gondolatom ő volt. Éjszaka is vele álmodtam. Aztán jött a valóság – a csend, a hiány, a tehetetlenség.

Nem lehet leírni azt az érzést, amikor tudod, hogy a gyereked odabent van, és te nem segíthetsz. Csak vársz, imádkozol és számolod a napokat.

Soha nem felejtem el az első látogatást. Amikor megláttam, megállt bennem a levegő. Ott ült előttem az a fiú, akit én szültem, akit neveltem, akit egykor öleltem – most pedig egy rideg asztal választotta el tőlem. A szeme fáradt volt, de amikor rám nézett, láttam benne azt a kisfiút, aki régen volt. Csak annyit mondtam: „Szeretlek, fiam”.

Sírni kezdett. „Én is téged” – felelte.

Nem foghattam meg, nem ölelhettem át, csak az ujjainkat érintettük össze a plexin keresztül. Az a pár másodperc annyit ért, mint az egész világ.

Jött a hír – az apja meghalt. Összeomlottam. Nemcsak magam miatt, hanem miatta is. Kértem, könyörögtem, jártam minden hivatalt, hogy engedjék ki a temetésre. Nem lehetett. Nem volt elég papír, eljárás, idő – mindig volt valami kifogás.

Ő bent sírt, én kint. A lelkem kettészakadt. 

Minden nap írtam neki. Leveleket, amiket soha nem tudtam, mikor kap meg. Próbáltam erőt adni neki, miközben én magam is alig bírtam.

A testvérei tartották bennem a lelket. A kisfia miatt is próbáltam erős maradni. Hiszen egyszer majd meg kell mondani neki, hol van az apja – és azt is, hogy mennyire szereti.

Remény

A napok múltak, az évek lassan teltek. Aztán 2021 tavaszán végre kiszabadult. Amikor először láttam szabadon, olyan volt, mint egy új kezdet. Azt hittem, most már minden más lesz. Hogy megtanulta, mi fontos. Hogy a pokolból vissza lehet jönni.

Egy ideig tényleg reméltem. De az élet odakint nem könnyű. Sok mindent elvett tőle az idő, az emberek, a múlt. Nehéz volt újra beilleszkedni. De én akkor is hittem benne. Mert hiszem ma is, hogy minden ember képes változni. Még ha újra és újra el is esik.

Dermesztő csend

Nem gondoltam volna, hogy egyszer újra megtörténik. Hogy megint elviszik. Pedig a szívem mélyén éreztem, hogy valami nincs rendben.

Előtte való este csúnyán összevesztünk. Fájt minden szó, amit kimondtam, és még jobban fájt, amit ő mondott vissza. Düh, fájdalom, csalódás – mind összekeveredett bennem.

A drog, a hazugságok, a remény, amit már annyiszor próbáltam életben tartani… egyszerűen elfáradtam.

Másnap csend lett. Nem hívott. Nem írt. Pár napig semmit sem tudtam.

Aztán megszólalt a telefon: „Bevihet ruhát”.

Abban a pillanatban mintha megállt volna a világ. Nem kellett magyarázat. Tudtam.  

Börtön, újra

A találkozást leírni is nehéz. Ő áttolta az ujjait a plexi szűk nyílásán, én megsimogattam. Az a mozdulat mindent elmondott. Nem volt benne harag, csak fájdalom és szeretet. Sírtunk. Nem volt mit mondani.

Nehéz hónapok jöttek. Ügyvéd, papírok, reménykedés – hogy talán most hamarabb kijöhet.

Nem így lett. Ezúttal kifosztás miatt ült.

Később Tökölre szállították, nem tudni, miért. Ott minden nehezebb. A közlekedés, a látogatások, a várakozás.

Sokszor könyörögtem, hogy valaki vigyen el, csak láthassam.

De a távolság már nem csak kilométerekben volt mérhető. Ő a falak között lett rab, én meg kint, a lelkemmel.

A látogatások kemények. A plexi, a zaj, a szűk tér, a bogarak, a fáradt arcok. Mégis minden alkalommal azt mondom magamnak: legalább látom. Legalább tudom, hogy él.

Hogy még mindig ott van bennem a fiam, akit annyira szeretek.

Lassú változás

Sokat beszélünk telefonon, Skype-on. Van, hogy csak hallgatunk, de az is elég. Máskor nevetünk, mintha minden rendben lenne. És mindig elmondom neki: „Változz, fiam. Ne miattam, hanem a fiad miatt.”

Mert a kisfia várja. Mert a családja várja. És én. Már nem tudom, mennyi könnyet sírtam el, de még mindig várom.

A napok nehezek, a remény néha gyenge. De amikor úgy érzem, nem bírom tovább, mindig eszembe jut: ha a két rossz közül választanom kell, inkább a börtön, mint a koporsó. Mert ott bent legalább él. És amíg él, van remény.

Ma már nem számolom a napokat. Régen mindet jelöltem a naptáron, minden vonás egy újabb várakozás volt. Most már csak azt mondom: „ma is eltelt egy nap, közelebb vagyunk”. Megtanultam, hogy az idő nemcsak múlik, hanem tanít is. Megtanít csendben lenni, bízni, elengedni, és újra hinni. A fiam bent van, de már másképp beszél. Komolyabban, nyugodtabban, néha még vigasztalni is próbál engem.

Talán most kezdi igazán érteni, mit jelent a család, a felelősség, a szeretet.

Érzem, hogy változik. Lassan, de biztosan.

A hangja néha fáradt, máskor erős. Ha rossz napja van, csak annyit mond: „Anya, ne aggódj, egyszer kijövök, és minden más lesz.” És én ilyenkor elhiszem neki. Mert hinni akarok.

A kisfiát is mindig emlegeti. Ha róla beszél, a hangja meglágyul.

Tudom, hogy ő az, aki miatt talán tényleg képes lesz új életet kezdeni.

Mert az ember, ha igazán szeret valakit, képes megváltozni.

És ő tud szeretni – ezt mindig is tudtam.

A szeretet összetart

Néha, amikor este leülök, csak csendben imádkozom.

Nem kérek sokat. Nem kérdezem, miért történt így. Csak annyit mondok: „Istenem, add, hogy legyen ereje kijönni ebből. Add, hogy egyszer újra együtt lehessünk, ne falakon át, hanem szabadon.”

A testvérei is várják. A család összetart, ahogy tud. Mindannyiunkban van fájdalom, de van szeretet is. És ez az, ami megtartott minket eddig – és meg is fog, amíg kell.

Most már nem félek annyira, mint régen. Megtanultam, hogy a félelem nem segít, a hit viszont igen. Bízom benne, hogy minden sikerülni fog.

És ha eljön a nap, amikor újra szabad lesz, ott leszek. Mert egy anya mindig a gyereke mellett áll. Akkor is, ha mindenki más elfordul. Akkor is, ha az út hosszú, és a fájdalom mély.

WMN szerkesztőség