Terápiás manipuláció és családi káosz – (Madame) Tartuffe 2025-ben is él és virul

–

Az elmúlt években tendencia a Vígszínházban, hogy klasszikus drámákat mutatnak be kortárs viszonyokra hangolva. Idén Georg Büchner Leonce és Lénája és Molière Tartuffe-je indítja az őszt. A klasszikusokat – sokszor kötelező olvasmányokat – műsorra tűző évadtervezés értelmezhető biztonsági játékként is, hiszen a közönség könnyebben vált jegyet egy híres drámára, mint például egy kortárs szerző kevésbé ismert darabjára.

Bár a rendező, Kincses Réka a társulat improvizációi alapján újraírta az eredeti Molière-drámát, a Tartuffe történetét ismerőknek nem okoznak nagy meglepetést az előadás fordulatai. Ugyanakkor a Pesti Színház bemutatóján az eredeti alapanyaghoz képest átalakulnak a szereplők. Pernelle (az eredetiben Orgon édesanyja) Kőszegi Ákos alakításában központi karakterré válik, és egy borászat vezetőjeként a családi egzisztencia megteremtője. Izgalmas dramaturgiai megoldás, hogy Orgon fiát és lányát egy karakterré gyúrták össze Liber Ágoston alakításában: a transznemű Damis Mariane néven szeretné folytatni az életét. Az más kérdés, hogy nem szerencsés, hogy ez az elem humorforrásként szolgál, a közönségből több helyen nevetést vált ki.

Míg az eredeti drámában Mariane udvarlójaként szerepel, a Pesti Színház bemutatójában Valér (Kövesi Zsombor) Tartuffe kíséreteként érkezik. Kövesi Zsombor alakításának egyik alappillére a kiszámíthatatlanság, és hogy bárkit könnyen meg tud félemlíteni agresszív robbanékonyságával. Valér figurájáról a nézőnek eszébe juthat a Vígszínház tavalyi bemutatójának, a Bodó Viktor rendezte Az ember, aki elvesztette az időt előadásának Erikje, ahol Kövesi hasonló energiákat jelenített meg. A Madame Tartuffe egyik legerősebb jelenete, amikor Valér flörtölni kezd Damis/Mariane-nal, majd a játékos közeledés hirtelen agresszióba fordul, és szinte nemi erőszakba torkollik.

A karakterekkel való játék számomra legizgalmasabb eleme Orgon alakja, akit Petrik Andrea formál meg. A rendező részéről mély együttérzést érezhetünk a sokáig orránál fogva vezetett házigazda iránt. Petrik alakításában Orgon olyan családfő, aki maga is gyakran ragad gyerekszerepbe bizonytalanságai miatt.

A szendvicsgeneráció tagja: az előadás végén már egyszerre kell az apjáról gondoskodnia és anyaként helytállnia. Tartuffe-höz való ragaszkodásában nagy adag biztonságkeresés van, amelyet a csaló készségesen biztosít – és használ ki – saját javára.

Az előadás sikere nagyban múlik a címszereplőn. Udvaros Dorottya nem először dolgozik Molière darabjával: a Nemzeti Színház emlékezetes előadásában Elmira szerepét játszotta, és alakításával Tartuffe-fel és Orgonnal azonos súlyú figurává tette karakterét. Udvaros a színházi hagyomány kifinomultan álszent Tartuffe-jeivel szemben egy harsány, közönséges figurát hoz. Akkor érzi magát igazán elemében, amikor gyógyító foglalkozást tarthat – ilyenkor nem keresi a szavakat. A csoportalkalmakon kívül leginkább verbális erőszakkal érvényesíti akaratát.

A díszlet központi eleme egy képernyő, amely egy lombkoronán mutatja az évszakok változását és Tartuffe befolyásának csökkenését (díszlettervező: Csiki Csaba). Tartuffe hanyatlása környezetének árulásával kezdődik: egyszerre talál egymásra Philip, a párja (Ertl Zsombor) és Ursula, a kísérője (Majsai-Nyilas Tünde), illetve ekkor ismeri fel Orgon is a valódi helyzetét.

Szélhámosság az önismeret korában

Az álszent, magát bigottnak mutató Tartuffe 2025-ben álgyógyítóként él vissza Orgon családjának bizalmával és jóindulatával. Tartuffe – avagy kísérete számára csak Barbi mama – kultuszát saját jól hangzó gyógyulástörténetére és az egészségügyi ellátórendszer válságára alapozza. Releváns problémákra tapint rá olyan embereknél, akik valamiért maguktól nem mennének el orvoshoz vagy terápiára, vagy (már) nem bíznak a hazai egészségügyben.

Hamar kiderülnek és kimondásra kerülnek családi vagy egyéni elfojtások, ugyanakkor azok feloldását és megoldásának irányát mindig Tartuffe önös érdekei vezérlik. Mintha a ChatGPT létrehozott volna egy nagy karizmával rendelkező karaktert az önsegítő irodalom bestsellerei alapján, és egy jó adag opportunizmussal fűszerezte volna meg.

„Aki nem mond ki mindent, az megbetegszik” – mindannyian ismerjük ezeket a mondatokat. Nézőként mi is megtapasztalhatjuk a „T-módszert”: demonstrálása során mindenki tesztelheti, mennyire fogékony a tanításaira.

Tartuffe magabiztosan használja a pszichodráma elemeit. Ügyesen tapint rá a többiek frusztrációira, és a megfelelő pillanatban ellenük fordítja az információit – legyen az akár Pernelle ügynökmúltjával kapcsolatos, akár Orgon szorongásával gyereke nemi identitása miatt. A „jobb adni, mint kapni” jegyében a titka súlya alól felszabadult Pernelle vagyonát is megszerzi, és a hivatalos verzió szerint alapítványi formában tervez gyógyító központot nyitni belőle.

Hiányok

Az izgalmas koncepció és a gondosan felépített dramaturgia ellenére sem állt össze igazán az előadás a bemutató estéjére. Hiányzik belőle a Tartuffe tettei nyomán kibontakozó valódi feszültség. Pedig aki látta már Kincses Réka Karácsonyozzatok velünk, vagy ússzatok haza című rendezését az Örkény Színházban, az pontosan tudja, milyen mesterien képes megkomponálni például egy-egy pattanásig feszült családi vacsorajelenetet.

Az előadás nem mentes a logikai ellentmondásoktól sem. Miért van az, hogy Tartuffe kíséretének két Németországból származó tagja, Philip és Valér tökéletesen beszél magyarul, míg Ursulának erős német akcentusa van? Ugyancsak nehezen érthető az előadás végén Orgon pálfordulása: miután végre elűzi Tartuffe-öt a házából, vállalkozásba fog. Bejelenti, hogy a meghiúsult tervekhez kísértetiesen hasonló központot hoz létre – olyat, amely várhatóan a hozzá hasonló hiszékenyek kihasználására épül. Mint irónia, működhet az ötlet, ám az előadás újszerű megoldásai és erős alakításai ellenére véleményem szerint mégis több okból is hiányérzettel távozhat a néző.

WMN szerkesztőség