Deák Kristóf: Embernek lenni igazából csak többes számban értelmes dolog

–

Sándor Anna/WMN: A Mindenkiben a gyerekkórus összefog és fellázad az elnyomó tanárnője ellen. Mennyire érzed ezt valóságközelinek a magyar társadalomra?

Deák Kristóf: Pont azokban a napokban, amikor 2016-ban először levetítettük a Mindenkit a tévében, gyönyörű dolog történt. Egy pedagógustüntetésen a szervezők azt kérték, hogy öt perc csenddel fejezzük ki a szolidaritásunkat. Volt vagy 10 ezer ember a Kossuth téren, és senki sem törte meg. Részemről a filmbeli ötlet egy idealista elképzelés volt, de hamar kiderült, hogy a mindennapokban is ki lehet fejezni hallgatással az összetartozást.

Rendezőként szeretek a valóságból kiindulni, ennek a kisfilmnek is megtörtént eset az alapja. És ahogy jártuk vele a világot, Japántól Brazíliáig, nagyon sokan meséltek a hasonló élményeikről.

A végső fordulat az én vágyamból fakad, hogy arra is használjuk a képzelőerőnket, hogy milyen lenne egy jobb világ. Ne csak borzalmakat és disztópiákat találjunk ki.

S. A./WMN: A másik rövidfilmed, A legjobb játék arról szól, mit tesz a kisember, amikor azzal szembesül, hogy a munkájával tanítják be a mesterséges intelligenciát, hogy az aztán majd leválthassa őt. Akkor az még sci-finek készült, mára beérte a valóságunk, ebben élünk. A film mégis szintén pozitív kicsengésű. Ez is egy összefogás és lázadás története – számomra van egy népmeséket idéző hangulatuk is.

D. K.: Akkor azért már lehetett tudni, hogy utoléri: A legjobb játék inspirációja egy Wired-cikk volt arról, hogy azok tanítják be a mesterséges intelligenciát, akiknek aztán elveszi a munkáját. Félelmetes paradoxon.

Ehhez viszont szintén jól passzolt a hős útja-toposz, ami a legősibb és szerintem legjobb módja a történetmesélésnek. Valakivel együtt belemegyünk egy új, ismeretlen világba, ott átéljük a viszontagságokat, és ha jól csinálom a dolgom rendezőként, egyszer csak már a kedves nézővel történik az, ami a hőssel, mert annyira mélyen azonosul, hogy tulajdonképpen a hőssel együtt éli át az eseményeket. Vele együtt hoz döntéseket, és elgondolkodik azon, vajon ő maga hogyan döntött volna. Ennek nagy ereje van.

S. A./WMN: Az Egykutyában mi fogott meg?

D. K.: Hogy mennyire embertelen dolog a magány. Hogy embernek lenni igazából csak többes számban értelmes dolog: ha kapcsolatban vagyunk egymással, és meg tudjuk oldani együtt a dolgainkat.

Ez nagyon együtt rezgett az eddigi témáimmal és a lelkemmel.

Az Egykutyában Patika, Döbrösi Laura karaktere egyedül marad tíz évre, ami elég nagy lelki bajokat tud okozni. Csakhogy fokozatosan kiderül, hogy a másik három főszereplőnk sincs sokkal jobb helyzetben: ők csak hiszik, hogy olyan nagyon sikeresek. A valóságban ők is nagyon magányosak, megrekedtek abban a tíz évvel korábbi pillanatban, amikor ez a társaság felrobbant.

S. A./WMN: A Foglyok című filmed alaphelyzete is hasonló annyiban, hogy a szereplők bekerülnek egy zárt térbe, ahol valahogy ki kell jönniük egymással. Az Egykutyában a szereplők szabadon elmehetnének, de a vihar szimbolikusan is ellehetetleníti ezt. Színházban adja magát, de filmesként mi az izgalmas egy ilyen zárt szituációban?

D. K.: A kreativitás számomra az ismert határok feszegetéséből áll. Szeretem, ha le vannak szúrva a cölöpök, és azokhoz képest kell kitalálni, hogy meddig lehet tágítani a dolgot. A zárt tér kicsit olyan is mindig, mint egy mikrokozmosz, leképezi az adott társadalmat és történelmi pillanatot. Számomra a Foglyokban és az Egykutyában is erős motívum, mennyire vágyunk a tudásra, hogy megfejtsük a világot, miközben a hozzánk legközelebb álló embereknek is vannak olyan titkai és mélységei, amiket soha nem fogunk megismerni. És ez rám is igaz: bőven van mit megtudnom magamról és a szeretteimről.

S. A./WMN: A rendezés képes tükrévé válni annak, hogy milyen a viszonyod az emberekkel?

D. K.: Tud, és ennek örülök. Reményt ad, amikor összekerülök másokkal, hogy együtt létrehozzunk valamit, mert az általában a játékhoz hasonlít a legjobban.

És játszva sokkal kellemesebb felfedezni az élet kellemetlenebb zugait is.

S. A./WMN: Ha már tanulás: miben volt más, hogy most egy sikeres előadásból rendeztél filmet. Mire kellett figyelni? Például a színészi játéknál, hiszen nagyon közel megy a kamera az archoz.

D. K.: Soha nem rendeztem korábban színházban, ez teljesen kimaradt a pályafutásomból, miközben imádok színházba járni, független darabokat nézni. A kicsit különlegesebb, nem hagyományosabb darabokat keresem.

Itt, hogy ez már egy kész előadás volt korábban, rendezőként abban tudtam segíteni, hogy belőjük a színészekkel, hogy pontosan mi az, ami filmen is ugyanúgy működni tud, és milyen gesztust, érzelmet kell úgy lekicsinyíteni, hogy még mindig át tudják élni és át tudják adni. Ehhez nagyon meg kell bízniuk bennem, mert lehet, hogy egy egészen pici mikrorezdülés is elég lesz.

Az Egykutyában ehhez jön az hozzá, hogy a sztoriban is van egy kis színészkedés, hiszen a három vendég úgy érkezik meg, hogy vetít, megjátssza magát. Mint amikor az osztálytársad a tízéves osztálytalálkozón megpróbálja a legjobb formáját előadni.

S. A./WMN: Pont mostanában mondta egy pszichológus ismerősöm, hogy körülbelül fél óra az az idő, amíg meg tudjuk játszani magunkat, utána ez elkezd repedezni.

D. K.: Ez szép, mert az Egykutyában is az első fél órában vetítenek nagyon a szereplők. Utána jön a fordulat, ami mindent a feje tetejére állít.

S. A./WMN: Felbukkan az Egykutyában egy városképet elcsúfító, abszurdan kinéző kormányzati épület, a férfi szereplő, Honda pedig büszkén vállalja a politikaközeli üzleti kapcsolatait és a luxizós életmódját. Ezek megint univerzálisan ismerős motívumok, de azért Magyarországon nem lehet nem ráolvasni a rendszerkritikát. A darabot sajnos nem láttam, hogy abban is megjelenik-e, de az, hogy a filmben benne van, nyilván tudatos alkotói döntés. Ki tudja, mi lesz jövőre, de felmerült, hogy ezután lehet, hogy ha kértek, sem kaptok állami támogatást?

D. K.: Ennyire bármilyen rendszerrel szemben és bármikor lennénk kritikusak. Ráadásul nincs új a nap alatt, amit itt a hatalom működéséről elmondunk, az több ezer éve is így ment.

Inkább az az érdekes, hogy ebben a történetben Hondáé az egyik életigazság, az egyik megküzdési mód a három közül. És mindhárman totálisan elhiszik, hogy az a frankó, ahogyan ők látják a világot. Ez a három különböző álláspont, ennek a pszichológiai oldala válik aztán lényegessé. A rendszerkritika ebben csak egy kis huncut fűszer.

S. A./WMN: Szerinted egyébként meg lehet változtatni valakinek a gondolkodását? Vagy mennyire durva dolognak kell történnie hozzá? Spoiler nélkül.

D.K.: El lehet ültetni egy kis gondolatcsírát, ami talán kikel és kivirágzik. De maximum ennyit várhatunk.

S. A./WMN: Az Egykutya független, tehát állami pénz nélkül készült produkció, ami most elég forró téma Magyarországon. Tavaly Herendi Gábortól a Futni mentem elsöprő sikert aratott a magyar nézőknél, az is független filmként forgott. Viszont a filmkészítés iszonyú drága, nem véletlen, hogy Európában teljesen alap gyakorlat, hogy az állam beszáll a költségekbe – kérdés, hogy mekkora szabadságot hagy. A hazai kurzusfilmek és Filmintézeti döntések dömpingjében a szakma vegyesen áll a kérdéshez: Hajdu Szabolcs szerint a Filmintézettől nem szabad pénzt felvenni, mert azzal legitimáljuk a rendszert. Fliegauf Bence ezzel nem ért egyet, és árnyalja, Herendi Gábor pedig egyenesen arról beszél, hogy a független film a jelen formájában fenntarthatatlan és önkizsákmányoló. Ti egy klasszikusan amerikaiasabb felállásban készítettétek az Egykutyát, az ACG Reklámügynökség független produkciójában. Te hogyan látod ezt a dilemmát?

D. K.: Örülök, ha vannak és lesznek ilyen kisebb költségvetésű független filmek, de azért megvannak a korlátai annak, hogy így milyen filmet lehet csinálni: nem nagy a variációs lehetőség. Most fogják bemutatni Nemes Jeles Lászlótól Az árvát, az soha nem készülhetett volna el így, és a Saul fia sem, ami Oscart kapott. 

Szerintem egy ország felelős kulturális vezetésének az egyik legfontosabb feladata a tehetséggondozás, hogy fel tudjanak bukkanni azok a filmesek, akik normális körülmények között letehetnek valamit az asztalra. Az Inkubátor Program nagyon jó, de nem elég, mondok egy példát – tíz másikat is tudnék. Kis Hajni forgatott egy iszonyatosan erős inkubátoros filmet, a Külön falkát, és azóta nem kapott lehetőséget. Nem láthattam még a második filmjét a moziban, és ez nekem konkrétan fáj.

Szerintem itt elpazarolják a tehetségeket. Ha olimpiai sportolókkal csinálnák azt, amit a világszínvonalú művészeinkkel, akkor ezzel lenne tele minden címlap. És ezt nem lehet arra fogni, hogy készítjük a történelmi filmeket és sorozatokat, mert közben 700 milliárd forintot adunk oda Hollywoodnak is adókedvezmény formájában, aminek az 1 százalékából megvalósulhatnának ezek a hazai filmek.

Én fogok tudni filmet csinálni, nem magam miatt mondom, de ezzel a pocsékolással a magyar kultúrpolitikának kezdenie kell valamit. 

S. A./WMN: Mit nyit meg egy Oscar-díj? 

D. K.: Az Oscart követő években nagyon sok időt és energiát szántam arra, hogy Los Angelesben legyek, ottani projekteket rakjak össze. Rengeteget pitcheltünk (filmötleteket vázoltak producereknek, a stúdiók döntéshozóinak – S.A.), sok kört futottunk több projekttel is, és volt, ami majdnem össze is jött, de aztán mégsem. Úgyhogy a kérdésre a válasz az, hogy ezt még mindig próbálom megfejteni. Nehéz dolog ez az első angol nyelvű nagyjátékfilm, ha egy bizonyos szint alá nem akar menni az ember. Úgy döntöttem, hogy amíg azt a szintet nem tudom biztosítani, addig magyar filmeket fogok csinálni, és közben azon dolgozom, hogy összejöjjön az amerikai.

S. A./WMN: Műfajilag mennyire vagy kísérletező kedvű? Rendeztél sci-fit, thrillert, de a magyar játékfilmes hagyománynak van egy vígjátéknehézsége, ami a romkom és a szatíra irányba tud inkább elmozdulni. Még az első vámpírfilmünk is szatíra volt.

D. K.: Azért volt pár nagyon jó műfaji filmünk, a Valan is tök jól sikerült. De valóban van egy olyan alapvetés, hogy magyar néző, magyar filmre leginkább vígjátékra ül be. Szerintem nem a legnagyobb erősségünk a műfaji film, de jó, ha belekeveredik. Amik nekem a legjobban megmaradtak, azokban mindig volt egy nagyon erős társadalmi téma is, de ügyesen elrejtve, becsomagolva. 

S. A./WMN: Miben vagyunk jók szerinted?

D. K.: A magyar operatőrök világszínvonalúak. Inkább forgatókönyvírás szempontjából vannak lemaradások. Ezt onnan is látom, hogy az ügynököm időről időre küld olyan külföldi forgatókönyvet, ami igazi melléfogás. De általában még a rosszabbak is jobbak, mint a legtöbb magyar forgatókönyv, amit olvasok. Itt lenne mit fejleszteni.

Ami még izgalmasan működne, az az, amikor a helyi karakter belekeveredik a produkcióba. Ezt például a dél-koreaiak nagyon jól csinálják. Bármilyen műfajhoz nyúlnak, Park Chan-wook például, az csak egy eszköz arra, hogy elmeséljenek egy nagyon helyi ízű történetet, ami közben mégis univerzális.

Itt viszont az is kérdés szerintem, hogy mi, akár a jelenlegi kultúrpolitikai vezetés, mit gondolunk érdekesnek saját magunkról. A sajátosságaink egy része pedig nem biztos, hogy feltétlenül pozitív dolog, egyszerűen csak különleges és magyar. Van-e elég önbizalmunk, hogy azt mondjuk: márpedig ezek a világon másnak is érdekesek lehetnek?

Például a Mindenkiben egy kicsit szégyellnivaló jelenségre találtam rá – ráadásul a valós eset, amiből kiindultam, svéd –, csak aztán kiderült, hogy nemcsak itthon, hanem szerte a világon ismerős tapasztalat. Ám azzal, hogy belekerültek népdalok, a kóruskultúránk kincsei, kapott az egész film egy sajátosan helyi, magyar karaktert.

S. A./WMN: A legjobb játék rendezőjeként különösen érdekel a véleményed arról, hogy miközben itt beszélgetünk, bemutatták az első AI-színésznőt, Tilly Norwoodot. Tudtuk, hogy eljutunk ide, már bő tíz éve, A futurológiai kongresszus című film egyik cselekményszála arról szólt, hogy Robin Wrightot digitalizálják, hogy a halála után is szerepeljen filmekben. Mert az AI-színész olcsó (vagy előbb-utóbb az lesz), nem megy szabadságra, nem fárad el, nincs kontrollálatlan botránya, és a többi. Hiszen egy gép. Szerinted van ennek jövője? Vagy inkább: milyen jövője van?

D. K.: A színészi alakításban egy valódi embernek az egész élete, múltja, jelene, a húsa, a lelke találkozik a szerepen keresztül egy fiktív, jó esetben mélyrétegeiben kitalált, teljesen másik karakterrel. Ez egy bonyolult találkozás, aminek hatására már nem egy színészt nézek, ahogy eljátssza, hogy, mondjuk, valakinek az anyja, hanem azt érzem, hogy az én anyám, annyira fel tudom ismerni. Úgyhogy sok sikert kívánok annak, aki például Robin Wrightot, az egyik legjobb színésznőt tudja úgy digitálisan archiválni, hogy abból aztán később valódi színészi alakítás szülessen.

Évmilliók evolúciójában fejlődtünk úgy, hogy a másik ember szeme villanásából azonnal tudjuk, hogy mit érez, gondol, mit fog mondani. Ez nagyon fejlett érzékünk, nehéz becsapni, és nem is elégséges a cél, hogy becsapjuk, mert persze az AI nagyon hamar el fogja tudni hitetni velünk, hogy az ott egy másik ember. De érdekelni, meglepni, katarzist okozni szerintem csak egy igazi ember fog tudni, amikor egy alakítással valami olyat tesz, olyan irányba visz el, amire nem gondoltam volna, ami korábban sosem létezett.

S. A./WMN: Sokat gondolkodom ezeken a humán kontra gép helyzeteken, és szerintem a kapcsolódás is sokat számít. Ez is evolúciós, ez is közösségi, hogy egyszerűen fixáltak vagyunk egymásra, a másik emberre. Ő az érdekes. A gép szórakoztató, jé, ilyet is tud, de aztán megyünk tovább, és a valódi emberrel való kapcsolódás fog igazán megmozgatni.

D. K.: Nem tudom, Tilly meddig fogja érdekelni az embereket. Lehet, hogy a digitális főszereplő megmarad egy limitált, niche dolognak, mert a nézőket tényleg inkább az igazi emberek érdeklik. Nem is kell feltétlenül, hogy az illető sztár legyen – bár a sztárfaktornak nyilván van jelentősége. Azért nézünk larger than life karaktereket a moziban, mert példaképek is valamennyire, akár olyan szinten is, hogy mennyire bátrak tudtak lenni egy-egy szerepben. 

Nem filmes példa, de ez a bátorság például fontos része annak, hogy miért hallgatok stand-up előadókat. Volt olyan élő stand-up comedy élményem, amiről úgy jöttem ki, hogy azt éreztem: ez az ember egy rocksztár, mert oda mer menni, ahová senki más. Olyan dolgokkal mer viccelni és annyira önazonosan, hogy felnézek rá és ilyen akarok lenni. Ezt jelenti a példakép. Azt sosem fogom érezni, hogy „bárcsak olyan lehetnék, mint az az AI”.

S. A./WMN: Te egyébként hol vagy bátor?

D. K.: Nem vagyok különösebben vakmerő. Sőt, szorongó vagyok, és naponta meg kell vívnom azokat a kis csatákat, hogy megszólítsak valakit, kérjek valakitől valamit, szívességet, felemeljem a szavamat, hogy valami nem tetszik. Úgyhogy szeretem azt a kis bizsergő érzést, amikor akár apró dolgokban, de sikerül ezt legyőzni.

Egyszer jött hozzám valaki, akinek Marketplace-en eladtam egy hangkártyát. Épp nem volt otthon kenyér, és kérdezte Nina, a feleségem, hogy nem kérem-e meg, hogy hozzon már a boltból egy kilót. Én meg elkezdtem szorongani azon, hogy dehát azért jön, hogy vegyen tőlem valamit, hogy néz ez ki? Ezt azóta is emlegetjük, mert végül megráztam magam, hogy végül is, miért ne kérhetnék meg egy másik embert, akkor is, ha tök ismeretlen, hogy ugorjon be a boltba és kapjon már fel egy kiló kenyeret, itthon kifizetem.

Mi akadályoz meg engem abban, hogy kérjek egy egyszerű szívességet egy embertársamtól?

Vannak ezek a gátak az agyunkban, amik megakasztanak, nem merünk átlépni rajtuk, szinte megáll az élet miattuk, és mégse. Egészen valóságosnak tűnnek addig, míg nem pislogsz kettőt, és rájössz, hogy ez csak egy kiló kenyér.

S. A./WMN: Mi a legrosszabb, ami történhet?

D. K.: Szó szerint: mi a legrosszabb, ami történhet?

Sándor Anna