„Bicske és a Szőlő utcai történet csak a jéghegy csúcsa” – Interjú Herczog Máriával a gyerekvédelem válságáról

–

Kurucz Adrienn/WMN: Ön, mint az ország egyik vezető gyerekvédelmi szakembere, hogyan éli meg ezeket a napokat? Mit gondol, mit érez?

Herczog Mária: Nagyon felzaklató és elkeserítő a kialakult helyzet. Kínomban azt szoktam mondani, hogy ha az elmúlt 40 évet a fitneszteremben töltöttem volna, annak legalább lenne látszatja. Úgy tűnik, mintha semmi értelme nem lett volna azoknak az erőfeszítéseknek, amiket a gyerekvédelemben dolgozók, illetve az azzal akár elméleti szinten foglalkozók az elmúlt négy és fél évtizedben tettünk. Tény, hogy a 80-as évek közepétől egy nagyon erőteljes reformgondolkodás indult el ezen a területen, amit már a rendszerváltás előtti években is támogatott az akkori kormányzat. Tény az is, hogy a kutatások már akkor kimutatták azokat a problémákat, amikkel ma is küzdünk, tragikus módon.

És nem elsősorban ezekre a mostani, valóban sokkoló botrányokra gondolok, hanem sokkal inkább magára a rendszer működésére. Az elmúlt időszakban főleg a gyermekotthonban élőkről volt szó, de az én számomra a legmegrendítőbb része ennek az egész történésnek az, hogy az alapellátás mennyire nem működik.

Hogy mennyire nincs megelőző tevékenység, hogy mennyire nincs figyelem arra, hogy a gyerekek megismerjék a jogaikat, hogy tudják, hova fordulhatnak, hogy ha bármiféle gondjuk van, hogy a családok nem kapnak megfelelő segítséget, hogy csak a felső-középosztálybeli, magas jövedelmű családok élvezik azokat a családpolitikai előnyöket, amiket a kormányzat bevezetett. 

Rettenetes, hogy hagyják szétesni az egész rendszert. Nyilván itt nemcsak a gyerekvédelemről van szó, hanem legalább ilyen hangsúllyal az oktatás, az egészségügy, szociális ellátás helyzetéről, hiszen ezek részei a széles értelemben vett gyerekvédelemnek. Azt gondolom, hogy az, ami ezekkel a botrányokkal kicsúcsosodik, az már a történet vége, amit megelőz egy sor olyan történés, amire figyelni kellene, és idejében lépni.

Előtte nagyon sok minden zajlott, ami megmagyarázza, miért ennyire kiszolgáltatottak a gyerekek és a családok. A másfél éves kisgyerek vélelmezett bántalmazása a szekszárdi otthonban nagyon pontosan mutatja, hogy kiemelnek gyerekeket a családjukból azért, mert a helyi alapellátás többnyire nem működik, vagy mert büntetésnek használják nagyon sokszor a gyerekek kiemelését. Erről az ügyről persze nem tudunk eleget, és nem akarnék szakmai véleményt mondani valamiről, amiről újsághírekből tudok csak tájékozódni.

De ahogy látom, sem a fenntartó, sem az intézmény nem együttműködő abban, hogy világossá váljék, hogy valójában mi is történt, és hogy miért van ez a gyerek az otthonban, és hogy igaz-e, hogy egy alkoholos befolyásoltság alatt dolgozó a bántalmazó.

Ha valaki megnézné, hogy milyen iskolai végzettséggel és milyen szakmai háttérrel dolgoznak emberek gyerekotthonban, lakásotthonban, akkor megrendülne. Nem feltételezem, hogy attól, hogy valaki gépészmérnök vagy villanyszerelő, ne szerethetné a gyerekeket, de hát azért mégis azt gondolnánk, hogy annak, hogy valaki gyerekekkel dolgozzon, vannak szakmai feltételei, és ezek, úgy tűnik, egyáltalában nem teljesülnek.

Én is úgy látom, ahogy sok kollegám, hogy az egész rendszer az összeomlás határára jutott. És azt is gondolom, hogy miután politikailag nem sikertörténet általában a gyerekvédelem, ezért is hagyták, hogy tönkremenjen. Ez elfogadhatatlan, ahogy az oktatás és az egészségügy katasztrofális helyzete is. Hogyan lehetséges, hogy a politika nem tartja prioritásnak, hogy az emberek ellátását jó színvonalon biztosítsa?

K. A./WMN: Sok pontja van a gyerekvédelmi botránysorozatnak, ami egészen elképesztő. Például az, amit Molnár László is mondott nekem egy interjúban: végig tudta a szakma, hogy mi történik. És nemcsak, hogy tudták a szakemberek, de feljelentéseket is tettek, amiknek nem lett következménye. Hogyan történhet ez meg?

H. M.: Sajnos ez nem magyar sajátosság. Ilyen történeteket a gyerekvédelem nemzetközi gyakorlatában is hallunk. Az állami gondoskodásba került gyerekek védtelenségét nagyon sokan kihasználják. Ez nem ment fel senkit semmilyen felelősség alól, csak azt jelzi, hogy ez egy rendszerszintű probléma.

A rendszerabúzus lényege, hogy az a rendszer, amelynek az volna a feladata, hogy védje a gyereket jogi, szakmai és minden egyéb eszközzel, elbukik, ha más érdekek erősebbek.

K. A./WMN: Most sem erről beszélünk viszont, hanem inkább csak a szexuális abúzusról, ami a jéghegy csúcsa.

H. M.: Nem szerencsés ez a közéletben elterjedt „pedofíliázás”, mert tudjuk, hogy azoknak a szexuális abúzusoknak, amit gyerekek ellen elkövetnek felnőttek, körülbelül 95 százaléka nem pedofil bűncselekmény. Olyan éretlen személyiségű felnőttek követik el ezeket, akik nem képesek, vagy nem mernek egyenrangú kapcsolatba kerülni, vagy változatosságot keresnek, és a legkiszolgáltatottabbak feletti hatalmukkal élnek vissza.

A pedofília nem jogi, hanem orvosi fogalom. A kormány által gyermekvédelminek nevezett törvény még jobban összemossa a dolgokat, hiszen nyilvánvaló, hogy az elkövetők nagy részének semmi köze a pedofília nevű betegséghez és a homoszexualitáshoz, pusztán elvetemült, gátlástalan emberek, akik lehetnek heteroszexuálisak vagy homoszexuálisok. Lehet, hogy gyerekeket használnak ki, lehet, hogy védekezésre képtelen felnőtteket. Mert tudjuk, hogy ilyen is van.

Nincs okunk feltételezni, hogy a szociális otthonokban, a fogyatékosokat gondozó és más intézményekben nem történik sok fizikai, lelki és szexuális visszaélés, legfeljebb ezekre még kevesebb figyelem irányul, még kevésbé derül ki.

Ide kapcsolnám, hogy ez a szexualitással kapcsolatos hírborzongás eltakarja azt a tényt, hogy a gyerekek túlnyomó többsége fizikai és lelki bántalmazást szenved el az intézményekben és a családokban is, és ezt a tényt sem veszik komolyan, pedig a rettenetes károkozás ugyanúgy jelentkezik, mint szexuális bűncselekmények esetén. És azt is tudjuk, hogy a szexuális visszaélés egyben érzelmi és fizikai bántalmazás is, de a figyelmet a szexuális vonatkozás ragadja meg.

Bicskén, miután Vásárhelyi Jánost kiemelték a rendszerből, nem tudunk róla, hogy a gyerekeknek bármilyen program indult volna, hogy földolgozzák mindazt, ami történt. Nemcsak az áldozatoknak van erre nagy szüksége, hanem a néma szemtanúknak is, és mindazoknak, akik ebben a környezetben nevelkednek. Egy olyan intézményben éltek és élnek ma is, ahol a dolgozók egy része ma sem hiszi el a történteket a bírósági ítélet ellenére.

És van egy másik vonatkozás, amit szintén teljesen abszurdnak tartok: a kifogástalan életvitel ellenőrzés felmerülésekor nagyon határozottan felhívtuk a döntéshozók figyelmét arra a nemzetközi gyakorlatra, amely evidens volna nálunk is, hogy nemcsak a gondozókat, nevelőket kell átvilágítani – és nem így, ahogy most történik –, hanem a portástól elkezdve a konyhásokig, a kertészekig, mindenkit, mert tudjuk, hogy nagyon gyakran azok, akik gyerekekhez vonzódnak, ilyen munkakörökben helyezkednek el, sportegyesületben, iskolában, gyerekintézményben. Bicskén sajnos az élet is minket igazolt azóta, hiszen egy portásról derült ki, hogy molesztált gyerekeket. Ennek ellenére sem történik semmi e téren sem.

Ugyancsak aggályos, hogy a nemzetközi gyakorlatban elvárt és az Európai Bizottság által is szorgalmazott gyermekbiztonsági útmutatók, szabályzatok nálunk nem kötelezőek, pedig ezek lehetővé tennék, hogy minden gyerekekkel foglalkozó intézmény – nem csak gyerekvédelmi – rendelkezzen olyan egyértelmű leírással, amiből kiderül, hogy kinek mi a dolga a gyerekek védelme érdekében, kinek és hogyan kell jeleznie gyanú vagy felismert bántalmazás, visszaélés esetén. Ehhez kapcsolódnak az évenkénti kötelező képzések e tárgyban, és ezt minden dolgozónak ismernie kell, és aláírásával el is kell fogadnia. Természetesen a gyerekekkel és a szülőkkel is ismertetni kell felhasználóbarát nyelvezettel megfogalmazva, hogy mindenki tudja, mit lehet és mit nem, és kihez lehet fordulni segítségért, ha szükséges.

Felül kellene vizsgálni a rendszert független szakértői vizsgálóbizottság parlamenti felállításával – nem a kormány saját emberei által. Az eredmények alapján le lehetne vonni a szakpolitikai következtetéseket, képzési követelményeket lehetne megfogalmazni, protokollokat készíteni.

De nálunk sosincsenek következmények, illetve azok nem az igazi megoldást szolgálják, hanem a hárítást és a felelősség, a számonkérhetőség elhárítását. 

K. A./WMN: Más országokban látott olyan példákat, amelyek jó volna, ha nálunk is meghonosodhatnának?

H. M.: A jelzési kötelezettség minden országban működik, de az, amit a magyar kormány bevezetett másfél évvel ezelőtt, hogy börtönnel fenyegeti a nem jelzőt, azért aggályos, mert ennek a jogszabálynak a hatályosításakor semmiféle továbbképzés vagy segítségnyújtás nem történt annak érdekében, hogy az, akinek jelezni kell, tudja, hogyan ismerheti fel a bántalmazást, visszaélést. Készült módszertani anyag, ami leírja a jeleket, de nagyon kíváncsi lennék, hogy hány kollégánk olvasta ezt el, vagy hányan beszélték át a kollegáikkal, volt-e formális felkészítés a jogszabály alkalmazásáról.

Jeleztük azt is, hogy probléma adódhat abból is, hogy miután nincsen semmilyen kapuőri, szelekciós mechanizmus jelenleg, rá fog zúdulni a rendszerre sok olyan jelzés, amit félelemből tesznek a kollégák azért, mert börtönnel fenyegetik őket. Miután a gyanút nem kell indokolni, bárkit meg lehet vádolni bármivel, mindenféle következmény nélkül, illetve sok nem megalapozott jelzés érkezhet. Sajnos a szekszárdi ügy azt is mutatja, hogy el lehet kerülni a jelzést következmények nélkül, még ha nyilvánvaló is, hogy valami mégiscsak történt az érintett kisgyerekkel, és az orvosi jelentés szerint felmerült a bántalmazás lehetősége. 

A nemzetközi gyakorlatban a jelzésre való felkészítés egy tisztességes továbbképzési rendszerben működik. Vannak nálunk ezen a téren civil akciók, de ezek nem államiak és nem kötelezők, így nem mindenkit érnek el. Ha a szelekciós mechanizmusok nem működnek, akkor

nem meglepő, hogy miközben évente több százezer üggyel küzd így is alig háromezer, a gyerekjóléti, családvédelmi szolgálatoknál, gyámhivatalban dolgozó, és sajnos nagyon sokszor nem felkészült, nem gyakorlott, nem szupervízióval megtámogatott ember, a jelzéseknek egy része vagy elsikkad, vagy teljesen fölöslegesen reagálnak valamire, miközben a súlyos és valóban azonnali beavatkozást igénylő ügyek elsikkadhatnak.

Egy jobban kidolgozott rendszerben különféle szintjei vannak a beavatkozásnak. Nálunk ezekről nincsen szó, mert vagy nem történik semmi, vagy azonnal történik valami olyan hatósági intézkedés, aminek aztán a következményei beláthatatlanok: például kiemelik a gyereket a családból, vagy áthelyezik egyik helyről a másikra. Mire kiderül, hogy indokolatlan volt a rendelkezés, addigra mindenki tönkremegy a folyamatban.

Mivel mindenhol erőforráshiánnyal küzd a gyerekvédelem, a nemzetközi törekvés az, hogy megpróbálnak olyan szakmai technikákat bevezetni, amelyek segítenek a dolgozóknak, hogy biztonságosabban hozzanak döntést.

2023-ban Lux Ágnessel kaptunk felkérést az EU Alapjogi Ügynökségétől arra, hogy a 27 európai uniós országnak tekintsük át kérdőívek segítségével a gyerekvédelmi rendszerét. A 27 EU-s tagországban egy dologban mindenki egyetértett, alulfinanszírozott és gyengén ellátott a rendszer. Ezzel összefüggésben tavaly az EU Bizottság meghirdette az integrált gyerekvédelmi stratégiát. Ebben pontosan azok a törekvések fogalmazódnak meg, amelyek abban segítenének, hogy ne essen ki gyerek, család a rendszerből, hogy a különböző szektorok együttműködjenek, ne mindenki csak a maga területén dolgozzon, hanem használják a szinergiákat, a megelőzésre és a korai támogatásra koncentráljanak.

Módszertanilag tehát tudható, hogy mi az, amit csinálni kellene. De ha nincs politikai akarat, akkor ezek nem valósulnak meg. Mert az, ami nálunk történt Bicske után, az egy totális félrecsúszás.

És nem lehet nem beszélni a pénzről. Ha megnézzük a bértáblázatot, akkor azt lehet látni, hogy miközben az oktatásban és az egészségügyben is gyalázatosak a bérek, a szociális ágazat súlyosan le van maradva még ezekhez képest is. Ez magyarázat a nagyfokú kontraszelekcióra és fluktuációra. A gyerekvédelembe vagy nagyon elkötelezett szentek mennek dolgozni, vagy olyanok, akik megpróbálják, és otthagyják a pályát, vagy akiknek nincs más lehetőségük – és nem feltétlen jó a szándékuk, motivációjuk.

K. A./WMN: Egy interjúban „fekete dobozoknak” nevezte a nagy létszámú gyerekotthonokat. Ahonnan információ nem jut ki.

H. M.: Igen. Nem véletlenül az intézménykiváltásokat célozza minden nemzetközi program. Szomorúan látom, hogy Románia, Bulgária messze megelőzött minket, miközben katasztrofális volt a helyzetük a rendszerváltáskor, és még nagyon sokáig utána is. Náluk sem rózsás a helyzet, nagyon sok gond van ott is a megelőzéssel, lakásotthonokkal, nevelőszülői rendszerrel, de egy sokkal erőteljesebb törekvés volt arra, hogy modernizálják a gyerekvédelmi ellátást. Szomorú, hogy Magyarország sokkal jobb pozícióból indult, és úgy tűnt sokáig, hogy nagyon progresszív az irány, azzal együtt is, hogy, mint Kuslits Gábor is említi, én már '98-ban szóltam, hogy, ha az alapellátást végző önkormányzatok nem érdekeltek a helyi ellátásban, nem fizetnek a szakellátásért, akkor nem hajtható végre hatékonyan a törvény.

És ahogyan a Számvevőszék már 2000-ben megállapította, a törvény végrehajtásának pénzügyi és egyéb feltételét nem biztosította az akkori kormány sem. Tehát hiába volt nagyon jó a törvény, ha azonnal hatályba lépett, és nem kaptunk időt a képzésekre, információk megosztására, hogy megértsék az emberek, miért akarjuk bezárni a nagy intézményeket, mi a célja a helyi ellátás megerősítésének, a nevelőszülői rendszer erősítésének. Mentünk, konzultáltunk, próbáltuk győzködni az embereket, sok helyen nagy ellenállás volt és maradt. Volt olyan település, ahol a helyi gyerekotthon volt az egyetlen munkahelylehetőség, nyilván nem támogatták a változást, és nem hittek, hisznek a megelőzés, családgondozás sikerességében. 

K. A./WMN: Sok helyen csak névlegesen jöttek létre szeparált lakóotthonok egy-egy nagy intézményen belül.

H. M.: Így van. Például a tragikus balesetek és visszaélések miatt is elhíresült Cseppkő Gyermekotthon is így működött, tíz vagy tizenkét lakóotthonnal a Rózsadomb tetején, körülvéve egy kerítéssel. Formailag lakásotthonos pavilonrendszer, de valójában ugyanolyan nagy intézmény, azonos, sokproblémás menedzsmenttel. A nagy intézményekkel nemcsak az a baj, hogy hospitalizálnak, hanem az is, hogy nem látunk beléjük. Egy igazi lakásotthon a helyi közösségbe szervesülve működik, átláthatóan. Összezárva nagy intézményekbe, három műszakban dolgozó, elcsigázott, alulfizetett, alacsony presztízsű nevelők mellett a gyerekeknek minimális az esélye arra, hogy személyes kötődést alakítsanak ki valakivel, személyre szóló figyelmet, törődést kapjanak, ami a legfontosabb volna.

Tudjuk a reziliencia-kutatásokból, hogy ha egy gyereknek legalább egy olyan személyes kapcsolata van, amelyben őt elfogadják, szeretik, elismerik, akkor a legvacakabb életelőzményekből is fel tud épülni, és fejlődhet, rendeződhet az élete. Ha nincsen olyan személy, akiben megbízhatna a gyerek, akkor sincs kihez fordulnia, ha bántás éri, nem tud kötődni, akkor nagyon rosszak a kilátások minden tekintetben.

Nem tudjuk, pontosan mennyit költ az állam egy-egy szakellátásban gondozott gyerekre, mert nem nyilvánosak az adatok, de korábban úgy 4,5-5 millió forint volt az összeg évente, nyilván most már jóval több, bár nem sokat adhattak hozzá. Ennyi pénzt költ az állam arra, hogy a gyerekek többsége ugyanolyan vagy még rosszabb állapotban kerüljön ki az intézményekből: az egészségi állapotuk semmivel nem jobb, az iskolai végzettségük sem magasabb, a kilátásaik semmivel nem kedvezőbbek. Ha ennyi pénzből családot gondoznánk, meg alapellátást fejlesztenénk, akkor sokkal kevesebb gyereknek kellene szakellátásba kerülnie, és nem ilyen hosszú időre. 

K. A./WMN: Ráadásul ezek a pénzek legkevésbé a gyerekekre mennek.

H. M.: Igen, kb. 85 százaléka a normatívának megy az intézmények fenntartására és a dolgozók bérére. A gyerekek többnyire semmivel nem jutnak jobb lehetőségekhez, ételhez, ruhához vagy bármihez, mint jutottak a legtöbb családban, amelyből kiemelték őket, és azokat az ellátásokat sem kapják meg, ami a lemaradások pótlására, az elmaradt egészségügyi, oktatási, érzelmi szükségletek kielégítésére, traumafeldolgozásra kellene.

A másik oldalon ott van a nevelőszülői rendszer. Sokan, akik az intézménybezárások ellen tiltakoztak, most némi elégtétellel figyelik, ahogy válságba kerül. Csakhogy ez nem a koncepció hibája, hanem azé, hogy a megvalósítást nem sikerült tisztességesen elvégezni. A felkészítést ugyan megszerveztük, és az is ezer sebből vérzik már, de az utánkövetés, a továbbképzés, és a támogató szolgáltatások nagy része elmaradt. A nevelőszülők juttatásai rendkívül alacsonyak, a kihelyezés, szupervízió és a támogatás gyenge, sokproblémás.

Amiről most mindenki hallgat: a kórházban ragadt csecsemők ügye. Ez botrányos. Ilyet korábban sosem hallottunk, egyedül Romániában fordult elő, amikor az EU-csatlakozás miatt hirtelen be kellett zárni az intézményeket, megfelelő stratégia nélkül.

Már 1997-ben jeleztük, hogy a három év alatti gyerekek számára speciális nevelőszülői ellátásra van szükség. Ez a legkritikusabb időszak a gyerek életében, és a legnagyobb kihívás a nevelőszülőnek is, sokféle okból.  

A magyar nevelőszülők egyre nagyobb hányada 2000 főnél kisebb településen él, sokan távoli kistelepüléseken, ahol alig vagy egyáltalán nincsenek megfelelő szolgáltatások. Három év alattiak befogadására kevesen vállalkoznak. Ismert, hogy a rendszerbe kerülő kisgyerekek többsége gondozatlan, nem kívánt terhességből születik, emiatt gyakoribb a koraszülés, a speciális szükséglet, a különféle egészségügyi problémák. Egy speciálisan képzett, kisgyerekekre szakosodott nevelőszülői csapatot kellett volna felépíteni, ez azonban nem történt meg. Ugyanez igaz a fogyatékkal élő vagy súlyos magatartási zavarokkal küzdő gyerekekre, krízishelyzetben lévőkre is: külön, jól támogatott és erős anyagi, szakmai támogatást élvező speciális nevelőszülőkre lenne szükség. Ehelyett sokszor négy-öt sokproblémás gyereket helyeznek el egyetlen családnál, majd csodálkoznak, hogy mindenki tönkremegy. A családi elhelyezés feltételeit meg kell teremteni, mert különben ott is kudarcot vall a rendszer.  

Nemzetközi kitekintésben is válságban van a nevelőszülői rendszer a legtöbb országban. A családok életstratégiái megváltoztak, egyre kevesebben vállalják, hogy egész életüket gyerekek gondozására szánják. Márpedig nevelőszülőnek lenni komoly elköteleződés, és nem könnyű út. Kevés szülőnek jelent valódi kiteljesedést és örömöt. Sokan inkább munkaként tekintenek rá – és ezzel nincs is baj, ha tisztességesen végzik. Ahogy egy védőnő, szociális munkás vagy óvodapedagógus is hivatásból, de megélhetési céllal dolgozik. A gond ott kezdődik, ha valaki pénzért vállal nevelőszülőséget, de valójában nem csinálja meg azt , amire vállalkozott és szerződött.

Ez önmagában is óriási téma. A sajtóban azonban többnyire csak felületes ítéletek jelennek meg, és soha nincs elég idő és tér a valódi érvek kifejtésére.

K. A./WMN: Az egyik legnagyobb probléma, hogy nem történik valódi tanulságlevonás. Ha kiderülnek visszaélések, nem a rendszer hibáit kezdik vizsgálni, hanem azt az embert támadják, aki szóvá teszi őket. A propagandamédiában hamar „alkoholistának” vagy hiteltelennek állítják be azt, aki ki meri mondani, mi a helyzet.

H.M.: És a cinizmus folytatódik azzal is, hogy az állam átadja az intézményeket az egyházaknak – ahogy a nevelőszülői szolgálatokat is. Ha valaki megnézné, hogyan működnek az egyházi fenntartók, világosan látná: nem egy esetben nemhogy hozzátennének a nekik járó megemelt normatívához (ami amúgy is kevés), hanem sokszor el is vesznek belőle.

Így végül az egyház jár jól, a gyerek és az őt ellátó szakemberek pedig még kevesebb támogatást kapnak. Ez köztudott a szakmában, de nyíltan senki sem mer beszélni róla. Senki nem firtatja, mitől lenne jobb gazdája egy egyházi szervezet a gyermekvédelemnek, idős- vagy fogyatékosellátásnak, mint egy civil szervezet vagy egy önkormányzat. Van erről bármilyen megalapozott állítás? 

Kutatóként is egyre inkább meg van kötve a kezünk. Az érintettek nem mernek szóba állni velünk, ha mégis, könyörögnek, hogy ne hozzuk nyilvánosságra, amit elmondanak, mert beazonosíthatóak lennének. Adatokat is egyre kevésbé lehet elérni. A KSH adatgyűjtése is megváltozott például: korábban részletes beutalási okokat tüntettek fel, most mindössze két kategória van: hátrányos helyzetű vagy halmozottan hátrányos helyzetű egy gyerek. Ezek viszont semmit nem mutatnak a bántalmazásról vagy elhanyagolásról, a bekerülés igazi okairól. Látjuk ugyan, hogy a három év alattiak aránya megnőtt, és az okok is nyilvánvalónak látszanak, de ez kevés a megbízható bizonyításhoz.

Tragikus, hogy a döntéshozókat nem érdeklik a kutatások, elemzések, értékelések, amelyek alapján szakpolitikát és stratégiát lehetne kidolgozni, persze megfelelő, átfogó szakmai vitákat követően. Nem a tények számítanak, hanem az érzelmi és politikai megfontolások. Így volt ez Bicske után is, és most, a Szőlő utcai ügy esetében még inkább.

Közben pedig maradnak a megoldatlan problémák. Senkit nem érdekel például, hogy vannak intézmények, ahol a gyerekek 40 százaléka szökésben van – sőt, egyesek még örülnek is neki, mert így könnyebb megetetni a bennmaradókat.

Ma ott tartunk, hogy a szülőktől elvonják a családi pótlékot, elveszik a gyereket, ha 50 óra igazolatlan hiányzása van. És mi van az intézményben élő gyerekkel, aki nem jár iskolába, például a befogadó otthonból, ahol hosszú hónapokat tölt, illetve semmilyen segítséget nem kap a tanulási lemaradások pótlására – van ennek bármi következménye? Alig van pszichológus, több megyében egyetlen gyermekpszichiáter, vagy ellátás sincs. És mi történik a betegséggel, függőséggel, traumákkal, magatartási problémákkal küzdő gyerekekkel? Ki kérhető számon az elmaradó segítségért? 

És közben mi, akik még megszólalunk, nem tudjuk bizonyítani azt, amiről informálisan tudunk, hallunk.

Nem szolgáltathatjuk ki a kollégát, aki kétségbeesetten felhív minket, hogy mondjuk meg neki, mit tegyen. Egyre többektől hallom, hogy nem mernek telefonálni sem, és megkérdezik, lehallgatható-e a Messenger vagy a Zoom. Rettenetes, hogy idáig jutottunk.

Félő, hogy aki beszél, azt előbb-utóbb feljelentik, meghurcolják, ahogy most Szekszárdon történik a hírek szerint. A tünetek, történések világosan jelzik: vizsgálatokra, kutatásokra lenne szükség, hogy a döntéshozók lássák, hol vannak a működési zavarok, és mit kellene és hogyan korrigálni. Ehelyett személyes támadásként kezelik a kritikai hangot vagy bármilyen megszólalást. Pedig az volna a természetes, ha örülnének és igényelnék a jelzéseket: „Köszönjük, hogy szólt, megvizsgáljuk, kijavítjuk.” Ez nem presztízsveszteség lenne, hanem éppen presztízsemelkedés.

Az volna a kívánatos, hogy egy vezető képes legyen reflektálni, elfogadni mások konstruktív javaslatait, és azt mondani: „Igaza van, ez nem kerül többe, de jobb lesz, hatékonyabb és eredményesebb.” Ehelyett reflexből ellenséget keresnek. Nekem nincs sem személyes, sem szakmai érdekem abban, hogy bárkit megbántsak, indokolatlanul kritizáljak. Azon a szűk területen, ahol évtizedek óta dolgozom, érteni vélem a problémákat. Lehet, hogy nincs igazam – de akkor vitassuk meg, tények és érvek alapján! Nem megbélyegzéssel, nem ellenségképzéssel. Az evidencia alapú megközelítés teljes hiánya igazán kétségbeejtő.

Kurucz Adrienn