Süli Laura: Talán furcsán hangzik, de nekem nagyon sokat adtak a szorongásaim

–

Takács Dalma/WMN: Láthatólag a kamera mindegyik oldalán otthonosan mozogsz. Ez mindig is így volt? Az a fajta gyerek voltál, akiről azt mondják, a színpadra született?

Süli Laura: Gyerekkoromban először aquaparktervező akartam lenni, ezt követően író, majd színésznő. Kicsiként még nagyon vonzott, hogy kamera előtt legyek, de aztán egyik pillanatról a másikra ez megváltozott, és a mai napig a háttérmunkában érzem magam komfortosabban. Nagyon lámpalázas vagyok, és nem feltétlenül akartam az életembe azt a plusz stresszt, ami a színpaddal jár.

T. D./WMN: Mondod ezt, miközben azért találkozunk ma, hogy beszélgessünk a zenei karrieredről, minekután a New York-i Times Square-en egy óriáskivetítőn szerepelsz. Az utóbbi időben elég nagy figyelem irányul rád. Ezek szerint te nem vágytál erre?

S. L.: Szerencsére nem érzékelem ezt a mindennapokban, nem ismernek fel a boltban, ugyanazokra a helyekre járok, mint eddig, szóval nem annyira érzem a fizikai valóságomban, hogy nagyobb figyelmet kapnék. Maximum Instagramon és Spotify-on van kicsivel több követőm, meg kapok egy-egy üzenetet, hogy valakinek tetszik a zeném, de ez nem fullasztó, hanem nagyon jólesik.

Egyébként mindig tudatosan teszek és tettem azért, hogy valamennyire lassítsam ezt a folyamatot, hogy kicsit utolérje a lelkem azt, amiben vagyok.

T. D./WMN: Nagyon sok előadó meg pont arra vágyik, hogy minél előbb szélesebb közönséget érjen el, minél több embernek megmutathassa a tehetségét. Szokatlan, hogy valaki épp ezt lassítaná.

S. L.: Én nagyon sok mindennel így vagyok az életemben. Nehéz ezt megfogalmazni, de valahogy szeretem a legjobb előtt tartani a dolgokat. Ez időnként az emberi kapcsolataimban is megjelenik. Többször volt olyan élményem, hogy elkezdtem ismerkedni valakivel, és nekem az a pillanat volt a legérdekesebb, amikor még nem történtek meg a legjobb részek, és megpróbáltam ott megtartani az egészet. Ezt érzem a zenénél is. Aztán persze lehet, hogy a hátterében szorongás áll, és valójában attól félek, hogy az a bizonyos legjobb pillanat nem olyan lesz, mint elképzelem, vagy hogy utána valami rossz következik – nem tudom, ezt még biztosan meg kell fejtenem magamban.

Az azonban biztos, hogy az életem szerves része a dolgok lassítása és a tudatos végiggondolás, mert különben hajlamos lennék az impulzív csapongásra.

T. D./WMN: Nem akarok sztereotíp lenni, de ez nem egy tipikus 23 évesre vall. Én legalábbis annyi idősen voltam a legmeggondolatlanabb, és akkor azt mondták, ez életkori sajátosság. Honnan jön ez a nagyfokú tudatosság?

S. L.: Valószínűleg egyfajta kényszerességből. Nehezen engedem meg magamnak, hogy hibázzak, inkább mindent meggondolok kétszer, minthogy utólag megbánjam. Viszont emiatt nagyon sok lehetőségtől lököm el magam, például több olyan dalom is van, amit nem adtam ki, mert túlmisztifikáltam a jelentőségét. Folyamatosan ott a félelem, hogy utólag megbánom esetleg, főleg, ha nagyon személyes dalszövegekről van szó, amit az ember nem mutat meg csak úgy bárkinek. Nem akarok a hirtelen felindulásból kiadott számokon cringe-elni pár év múlva. 

T. D./WMN: Amúgy ez elkerülhető? Belegondolva, ha egy nagyobb zenekarnak van egy 30 éves diszkográfiája, biztos vannak olyan számok benne, amiket később nem éreznek már önazonosnak, nem?

S. L.: Igen, és éppen ezért gondolom, hogy amivel én küzdök, az már nem a jófajta tudatosság, és nem oké ennyire félni a hibázástól. Én sem jegyzem meg mások hibáit, nem vagyok haragtartó ember, a saját bénázásaimmal kapcsolatban viszont nagyon érzékeny vagyok, és képtelen vagyok elfogadni, hogy attól még, hogy valami 20 év múlva nem fog tetszeni, most igenis lehet jó és autentikus. Ebben szeretnék még fejlődni.

T. D./WMN: A kezdetektől fogva nyíltan beszélsz a szorongásaidról, sőt, az egyik kislemezed a Szorongok címet kapta. Ezek szerint erről a maximalizmusról van itt szó?

S. L.: Igen. Alapvetően nem tartottam magam szorongó alkatnak, de az utóbbi egy-két évben nagyon erős ívet jártam be a szorongás lejtőin, hegyein, völgyein. Főleg, ami az élő koncertezést illeti. Mondanám, hogy lámpalázam van, de a lámpaláz egy rövid és produktív dolog, ami a koncert előtti 10–15 percet jellemzi, aztán elkap a svung. Na, én ezzel szemben sokszor már hetekkel, hónapokkal a koncert előtt szorongok, és nyűggé válik, hogy fel kell lépnem. 

Szerintem ennek az is az oka, hogy amikor belecsöppentem ebbe 19 évesen, kapásból elég jó helyeken léphettem fel. Ezek kicsi, de menő klubok voltak, ahol rögtön nagyon sok ismerősöm volt, én meg persze extrán meg akartam felelni nekik. Nagyon gyorsan történt minden, buliról bulira éltem túl a dolgot, és sokszor azt éreztem, hogy nem volt időm rendesen felkészülni.

Testidegen volt ez a hirtelen figyelem, hogy néznek, várnak, én pedig akár csalódást is okozhatok. Ráadásul egy csomó másik zenésztől azt hallottam, hogy ők már „hazajárnak a színpadra, ott érzik magukat igazán otthon”, és ettől még bénábbnak éreztem magam.

Éppen ezért több síkon gondolkodom azon, hogy ha ennyire megbénít a folyamat, akkor mégis miért csinálom, vagy hogyan lehetne olyan alternatív megoldást találni, ami a közönségnek is jó, és nekem sem ennyire kimerítő mentálisan. Ez egyébként egy izgalmas kreatív játék, és egyre több ötletem van hozzá. Meg arra is rájöttem, hogy folyamatosan képeznem kell magam, mert erősíti a kontrollérzetemet, ha énektanárhoz járok, és ha tudom, hogy a hangom is készen áll.

T. D./WMN: Közben meg rengeteg olyan előadó van, aki teljesen autodidakta módon bontakozott ki, mégis elismeri a szakma és a közönség.

S. L.: Igen, de úgy képzelem, hogy ők született zsenik, és a tehetségük kiváltja a tanulást. De nyilván nem látom őket, miközben a szobájukban százszor elgyakorolják rosszul azt, amit aztán egyszer jól előadnak. Persze sokan mondják, hogy a rutinnal ez oldódik… De úgy érzem, nekem fontos mérlegelnem, hogy megéri-e ezzel foglalkoznom, ha közben ekkora mentális fáradtságot okoz. Ezért is tartottam most egy egyéves szünetet. És ez az oka annak is, hogy amikor jön egy nagy lehetőségem, ösztönösen azt érzem, hogy nem akarom csinálni.

T. D./WMN: És nemet is mondasz rá? Vagy végül sikerül legyűrni ezt a félelmet?

S. L.: Idén sokra mondtam nemet. És nem azért, mert ne tetszettek volna a projektek, egyszerűen csak nem azon a szinten akarok előadni, amin most vagyok. Még van egy nagy hiányérzetem, és ezt a hiányérzetet be akarom tömni.

T. D./WMN: Pedig most már igencsak szép elismerésekben van részed. Szerinted fel fogod ismerni, hogyha megérkeztél, vagy ez a fajta maximalizmus mindig megmarad?

S. L.: Mindkettő. Valószínűleg mindig maximalista alkat maradok. Viszont apróságokban már most is látok változást. Az elmúlt években, a terápia hatására sokat tanultam a szorongásaim kezeléséről, lettek új megküzdési mechanizmusaim, és sok olyan dolgot ki merek mondani, amit korábban nem.

Lehet, hogy furán hangzik, de nekem nagyon sokat adtak ezek a szorongások, ahogy az is, hogy megtanultam őket valamennyire megszelídíteni, átkeretezni, és sok élethelyzetbe bátrabban megyek bele.

Például megértettem azt, hogy ha valamit pihentetek, az nem egyenlő azzal, hogy leszarom. Ha félreteszek valamit, annak nem a lustaság vagy a feladás az oka, hanem az, hogy hagyok magamnak időt a gondolkodásra, tervezésre.

És már most érzem ennek az egyéves szünetnek is a pozitív hatásait. A Szigeten csak egy számra mentem fel a Balkan VIP mellé, de régen ez is egy kész tortúra lett volna, ehhez képest most nagyon élveztem, és büszkeséggel töltött el.

Ez nekem nagy dolog, mert pontosan emlékszem, milyen volt előtte, akár csak egy éve egy koncert.

T. D./WMN: Idén a Spotify EQUAL nagykövete lettél. Hogy érint ez téged?

S. L.: Én ezeknek mindig nagyon örülök, főleg, mert ez egy nagyon jó kezdeményezés, és közben persze elképesztően jólesik, hogy ezek szerint külföldön is hallgatják a zenémet. Furcsa érzés kizoomolni, hogy jé, ezek szerint nem csak a saját kis buborékom ismer, és még olyanok is rákattintanak, akik nem is értik a magyar dalszövegeket. Illetve ez szerencsére egy olyan elismerés, ami nem tesz rám plusz nyomást, mert a figyelem nagy része a virtuális térben valósul meg.

T. D./WMN: Ráadásul a nagykövetség az egyenlőség hirdetése köré épül. Baromi sok szó esett már arról, hogy a nők alapvetően mennyi hátrányt szenvednek a zeneiparban, ugyanakkor az elmúlt évek pozitívabb tendenciát mutatnak. Mit érzékelsz te, Z-generációs előadóként ebből? Tapasztalsz még hátrányos megkülönböztetést, vagy tényleg kikopni látszik a zeneipari szexizmus?

S. L.: Ezt már akkor is sokan kérdezték, amikor 19 évesen elkezdtem zenélni, ezért az utóbbi pár évben próbáltam monitorozni a dolgot, de én a saját bőrömön semmilyen negatív dolgot nem tapasztaltam, annak ellenére sem, hogy itthon egyébként nagyon maszkulin ez a szakma.

Velem mindig tisztelettudóan, egyenlően bántak, velem senki sem éreztette, hogy bármi különbség lenne köztünk, és szerintem nincs is.

Talán furcsán hangzik, de én soha nem női előadóként gondoltam magamra, hanem csak előadóként vagy dalszövegíróként.

Meg lassan talán kikopnak az olyan sztereotípiák is, miszerint a nők jobban tudnak rajongani férfiakért. Külföldön ez az arány már kezd megfordulni, a Billboard Chartokon főleg nők dominálnak, tele a lista Sabrina Carpenter, Olivia Rodrigo vagy Taylor Swift dalaival. Magyarországon maximum abban látom a különbséget, hogy az arénákat továbbra is férfi előadók töltik meg. Az pedig, hogy kit mennyien hallgatnak, szerintem rengeteg dolog függvénye, és nagyon leegyszerűsítő lenne azt mondani, hogy csak nembéli okai vannak. Szerintem ez a narratíva elüti a probléma bizonyos részeit.

Ugyanakkor, csak a magam nevében akarok beszélni, mert én is hallottam már rémtörténeteket. És persze időnként hallok egy-egy megosztó kijelentést, felröhögést, félmondatot is, de ezeket sokszor inkább generációs különbségnek látom, mintsem egyértelmű szexizmusnak.

T. D./WMN: Említetted, hogy itthon alapvetően a férfi előadók jutnak el a nagy stadionokba. Közülük kettővel te is dolgoztál együtt: ők Beton Hofi és AKC Misi. Milyen volt ez a folyamat?

S. L.: Amikor AKC Misivel dolgoztunk, még húszéves sem voltam, nem tapasztaltam még ezt a fajta szorongást, ami ma bennem van. Sőt, mintha semmi félelemérzet nem lett volna bennem!

Őszintén szólva elég vicces visszagondolni rá, hogy lazán beültem egy idegen rapper srác autójába, és elmentünk Ócsára a házába, a stúdiójába full egyedül, a szüleim tudta nélkül. Parán hangzik elsőre, de nyilván semmi félnivalóm nem volt, Chopint hallgattunk a kocsiban, aztán végignyomtunk egy elképesztően inspiráló alkotói folyamatot. 

Ugyanez volt Beton Hofival is, pláne, hogy Ádinak van egy nagyon izgalmas karaktere és aurája – ha ő rád figyel, akkor tényleg rád figyel, és ez elképesztő biztonságérzetet adott a közös munka során. Minden visszajelzésnél jobb, amikor valaki meghall téged, és te is meg tudod hallani őt. És egyébként mindketten elképesztően empatikus, érzékeny karakterek, akik mellett aztán végképp nem tapasztaltam semmiféle megkülönböztetést a nememből kifolyólag.

T. D./WMN: Kedden utazol Firenzébe, cserediákprogramra, fél évre. Mik a jövőbeni tervek? Mi az, ami még a sikert jelentené neked?

S. L.: Koncertek szempontjából ez nem lesz nagy kiesés, a hallgatóim szerintem megszokták, hogy csak Spotify-on hallhatják a zenéimet – ezúton is bocsi. Úgyhogy még örülök is, hogy lesz egy valid indokom, hogy megússzam a fellépést. Viszont a közeljövőben készülök egy picivel nagyobb anyaggal is, amit október környékén szeretnék megjelentetni.

De a legfőbb célom talán az, hogy önazonos maradjak, és kibontakozhassak többféle irányba is. Ezen kívül – őszintén szólva –nincsenek óriási vágyaim.

Szerencsére olyan családi és baráti környezetből jövök, ahol megélhetem, hogy büszkék rám a szeretteim, és innentől kezdve sikeresnek érzem magam. 

Ez persze nem feltétlenül jelenti azt, hogy Dabasról is ismernek, de én elégedett vagyok azzal, amit eddig elértem. Nem akarok telhetetlen lenni. Ha megmaradnak körülöttem a jó lehetőségek, a munkám és a hobbim iránti szeretetem, akkor elértem a céljaimat.

Takács Dalma