–

Nem tagadom, nekünk sem volt jó ez az időszak, és elég hosszúra nyúlt a felújítás: ahogy az lenni szokott, a munkálatok másfélszer annyi ideig tartottak, mint ahogy terveztük. Távol álljon tőlem, hogy panaszkodjak, de három kisgyerekkel, köztük egy egyre nagyobb mozgásigényű csecsemővel meglehetősen idegörlő volt ez a negyedév. A ház nagy része használhatatlan volt, az életterünk sokszor két kis szobára korlátozódott, és sokszor fülsüketítő zaj is borzolta az idegeinket. 

De igyekeztünk megtalálni azokat a lelki kapaszkodókat, kisebb-nagyobb örömöket, amik erőt adtak, hogy átvészeljük ezt a megterhelő időszakot. Én például újra felfedeztem a bográcsozást. Az egyik nap, amikor a család többi tagja elment otthonról néhány órára, gondoltam egyet, és előszedtem a porlepte bográcsunkat – egy idő után pedig az elveszettnek hitt bográcsállvány is előkerült. 

Pásztortarhonya a romos udvaron

Miután alaposan megtisztítottam mindkettőt, pórázt kötöttem a keverék kiskutyánkra, Zserbóra, és elmentünk a közeli erdőbe, hogy a lehullott faágakból egy hátizsáknyit összegyűjtsünk az első idei szabadtéri főzéshez. Arra gondoltam, hogy a „szezonnyitó” fogás egy pásztorétel lesz, mert Debrecenben, a hortobágyi puszta közelében lakunk, és a nagyobbik fiamat, Marcit akkoriban érdekelte a pásztorkultúra. 

Nemrég olvastam, hogy egyszerű ételeket ettek a pásztorok. Miután kivezették az állatokat a legelőre, a bográcsukban főztek valamit abból, amit az éléskamrában találtak: zsírból, szalonnából, húsból, kolbászból, tésztából, zöldségekből. Én is ezt vettem alapul. Találtam otthon zsírt, szalonnát, burgonyát, hagymát, tarhonyát és kolbászt – mindent, ami a pásztortarhonyához kell. Miután előkészítettem a hozzávalókat, jöhetett a tűzrakás. 

Miközben főztem az ételt, mélyről jövő, ősi érzések fogtak el. Csak a madarak énekét, a tűz pattogását és Zserbó kutya szuszogását hallottam. Hosszú idő után újra harmóniába kerültem a természettel. Rég nem tapasztalt nyugalom fogott el.

Lecsendesedett a szinte folyton zakatoló, nyugtalan elmém. Nem gondoltam a felújításra, sem a többi nehézségre, amivel akkoriban meg kellett küzdenem. Eltűntek az aggodalmaim. Tökéletesen megéltem a jelent: a világot akkor csak néhány négyzetméter jelentette a számomra: a tűz, a bogrács, a készülő étel illata, Zserbó kutya és a madarak. 

Csülkös pacal, csilis bab

Az élmény hatására megfogadtam, hogy a felújítással és az egyéb megpróbáltatásokkal terhelt nyár alatt amikor csak tehetem, bográcsozom majd – rájöttem, hogy ez valójában egy rövidke elvonulás. A későbbiekben főztem csülkös pacalt, palóclevest és csilis babot is. Miközben bográcsoztam, nem mindig volt csend: a gyerekeim gyakran körülöttem nyüzsögtek, aminek szintén nagyon örültem, mert így be tudtam őket avatni a tűzrakás és a szabadtéri főzés rejtelmeibe. Viszont vágytam az említett elvonulás-élményre is, és meg is találtam a módját, hogyan tudjam újra átélni.

Az egyik szombaton – annak ellenére, hogy még aludhattam volna – korán felkeltem. Megetettem, megitattam Zserbó kutyát, majd belekezdtem a „rituáléba”. Fát aprítottam, szalonnát és hagymát kockáztam, paradicsomot és paprikát daraboltam – majd lecsót főztem a családnak. És közben újra átéltem a természettel való egyesülés és a mély, zsigeri nyugalom csodáját. Mire a gyerekek felébredtek, már el is készült a reggeli – ami annyira laktatóra sikeredett, hogy ebédidőben még senki sem volt éhes. Nekem pedig nemcsak a gyomrom, hanem a lelkem is jóllakott.

A következő szombat reggel hagymás babbal örvendeztettem meg az álomszuszék családomat. 

A legutóbbi főzésem alkalmával pedig nemcsak a nyugalom szigetére, hanem a múltba is „elutaztam”. Ugyanis birkapörköltet készítettem, ami nagypapám kedvenc étele volt. Ő már tizenkét éve nincs köztünk,

több írásomban (ebben, ebben és ebben) is megemlékeztem róla. És ezzel a főzéssel is ez volt az egyik célom. 

Ahogy a derűs-szomorú múltidézés, úgy az étel előkészítése sem volt könnyű. A birkahúsról el kellett távolítanom a faggyút, mert az olyan ízt és szagot ad neki, amit sokan nem kedvelnek – és nem tudtam, ki kér majd kóstolót az ételből. És nekem, akinek nincs gyakorlata ebben, hosszú ideig tartott a tisztítás. Valamennyi faggyú biztos maradt a húson, de azt mondják, egy kevés csak jót tesz a pörkölt ízének. 

A birkapörkölt lelke

Van, aki nem tesz bort a birkapörköltbe. Én viszont úgy döntöttem, hogy néhány decit mindenképpen öntök bele – azért is, mert nagypapa nagyon szerette a vörösbort. De csak tisztán. Fröccsöt még a legforróbb nyári napokon sem ivott, mondván: „Ne rontsuk el szódával a bort”. Miután zsíron megpároltam a hagymát, majd rátettem a húst (hagytam, hogy amíg lehet, a saját levében főjön), egy darabig nem nagyon kellett figyelni a pörköltre, csak időnként kavargatni – és persze fát tenni a tűzre. Így el tudtam merülni a gondolataimban. Eszembe jutott, hogy én is alföldi „gyerek” lettem – akárcsak a nagypapám. Ő a Nagykunságban nőtt fel, és élte fiatalkorát – én már családapaként költöztem a Hortobágy mellé, Debrecenbe.

Bár a két tájegység mintegy százötven kilométerre fekszik egymástól, azon az estén, a bográcsozó „szentélyemben” mégis úgy éreztem, mintha egy nagykunsági mezőn lennék. Ott, ahol nagypapa egykor mezítlábas, napszámos gyerekként a teheneket őrizte, és közben vágyakozó szemekkel nézte a közeli síneken áthaladó vonatokat.

Szinte hallottam, hogy miközben megy haza az otthonába, egy döngölt padlójú, szegényes zsellérházba, fájdalmas sóhajtás hagyja el a száját: „Bárcsak én is utazhatnék”. (Később megvalósította az álmát: Európa több országában dolgozott, barangolásai során pedig a fél kontinenst bejárta.)

Az is felidéződött bennem, hogy miután felkerült Budapestre (és megismerte a nagymamámat), továbbra is hű maradt szülőföldjéhez: gyakran meglátogatta a rokonait, gondozta az elhunyt szerettei sírját. És amikor megvendégelték, sosem mulasztotta el, hogy megegyen egy púpos tányérnyi birkapörköltet, mellé pedig megigyon egy-két pohár testes nagykunsági bort – ahogy mindig is: tisztán, szóda nélkül. Ahogy ezt végiggondoltam, eszembe ötlött, hogy mivel a hús már szépen megpirult, itt az ideje, hogy hozzáöntsem a bort a pörkölthöz. Mielőtt azonban ráöntöttem, ahogy szokás, megittam belőle egy pohárral – szigorúan minőségellenőrzés céljából. Fontos ugyanis, hogy csak jó bor kerüljön a pörköltbe. Egy kicsit később megkóstoltam a pörkölt levét, kell-e még bele bor vagy fűszer, közben pedig a kertünkön időzött a tekintetem. 

Az összes növény nagypapára emlékeztetett

Ugyanis az ő telkén kezdtem el ismerkedni a kertészkedéssel. Majd később – amikor a gyerekeim is érdeklődni kezdtek iránta – a saját kertünk csinosítgatása közben sokat segített, amit nagypapától tanultam. Így szállt az örökség nagypapáról unokára. Miközben ezen merengtem, a két nagyobb gyerekem hirtelen mellettem termett. „Apa, kell még fa a tűzre?” – kérdezték.

„Nemsokára elkészül a pörkölt, de még kicsit puhulnia kell a húsnak, szóval egy-két hasáb még szükséges. Óvatosan tegyétek rá, köszönöm!” – válaszoltam. Utána visszaemlékeztem arra a rengeteg kalandra, amit nagypapával éltem át. A húgommal együtt a budapesti vidámpark legmenőbb látogatói voltunk, ugyanis papa elvállalt egy alkalmi munkát, fizetsége pedig néhány napijegy volt, amelyekkel az összes játékot ki lehetett próbálni. A budai hegyekben tett túráink is bevillantak, ahol mély, dörgő, mégis simogató hangján mesélt órákon át. Mintha egy élő könyvtár nyílt meg volna előttem – sok évtized történelme, bölcsessége, boldog és szomorú emlékei.

Beugrott az is, hogy milyen jókat játszottunk vele esténként, miután hazaértünk a telekről. A kis szoba, ahol az ágya és a rádiója volt, gyakran iskolává, vagy koncertteremmé alakult át: az unokái tanították neki a szorzótáblát, ő pedig türelmesen ismételgette ezredjére is, hogy „egyszer egy, az egy, egyszer kettő, az kettő.” És miután elfáradtunk a sok matekozástól, csendben hallgattuk a sportközvetítéseket a rádióból.

Ez is nagypapa öröksége: amióta a gyerekeim megszülettek, arra törekszem, hogy őket is hasonló élményekben részesítsem.

Többször ellátogattunk már a debreceni vidámparkba, időnként túrázunk a Nagyerdőben, színi előadásokat és koncerteket rendezünk a nappalinkban, közösen szurkolunk a tévé előtt a kedvenc focicsapatunknak – és amikor csak tehetjük, autóba ülünk, és kalandozunk erre-arra.

Miután az utolsó fahasábok is parázsra égtek, a birkapörkölt elkészült. De nem vettem le a bográcsot az állványról. Csak ültem, és hagytam, hogy a gomolygó, fűszeres illat az ég felé szálljon. Egy szippantásnyi szeretet – kóstoló a nagypapának.

Nádudvari Péter

Kiemelt kép forrása: Pexels/ Vladimir Srajber, Philippe Donn, Olha Ruskykh