–

A sátorban csak a telefonjaink világítanak. Veszekedés utáni dühös görgetés és ugrásra kész nyálcsattogások a csöndben. A fejünkben a másiknak címzett monológ fut; minden, amit nem mondtunk el az előbb élesben, letisztázva, hatásos retorikával, egyértelmű logikával, gyönyörű, hangzatos szólamokkal. Olyanokkal, amiket később szavalni lehet majd, amikor túlvagyunk ezen, amikor már majd nevetve gondolunk vissza, és mindketten a homlokunkra csapunk, de főleg ő, hogy milyen buták is voltunk, milyen fantasztikusan egyértelmű is, hogy a másiknak volt, hogy nekünk volt igazunk. Szlogenként idézhetnénk belőle később a másik, főként az én igazamat.

Nem nevethetjük el magunkat, amíg a másik meg nem törik. Hiába repked egy molylepke összevissza, és jut róla eszembe a nagyanyja, amikor nem bír leülni egy percre se, ki-be futkos a konyhából az ebédlőbe, mindig hoz valakinek valamit, nem mondhatom ki, mert akkor nevetnénk, és feloldódna a kényelmes, endorfindús feszültség. A hálózsákomon köt ki a lepke, lepöckölöm. Az ő hálózsákján landol, amit nem lehet behúzni, úgyhogy inkább takaró, mint hálózsák. Röhejesen mered ki belőle a nagylábujja. A nagylábujja független a többi lábujjától, és ezzel halálra idegesít. Fülledt a levegő, bár kint húsz fok sincs, nagyon lehűlt, és eleve is hűvösebb a hegyi levegő nyáron is.

Decathlon szag van, és az érzés, hogy túlságosan látszol, veszekedés utáni nyomasztó etűdöt árnyjátékozol a sátor körül ólálkodó feltételezett vadállatoknak.

Hirtelen felpattan, beütné a fejét, de a sátor plafonja nem elég kemény hozzá. Ügyetlenül rángatja a cipzárt az ajtón.

– Hova mész? – kérdezem a lehető legsötétebben.

– Elszívok egy cigit – mondja a lehető legsértődöttebben.

– Szóval egyedül hagysz? Gratulálok.

Tényleg félek, hogy egyedül maradok. Vadkempingezünk az erdőben. Már sötétben vertük föl a sátrat, mert nem szeretjük, ha látják a folyamatot. Félő, hogy ránk szólnak. Ha már fölverted, és benne alszol, kisebb az esélye, hogy valaki zavarni mer. Furcsa, illetve nem annyira furcsa, átlagos, de ijesztő éjjeli erdei hangok vannak odakint, és lehetnek a közelben farkasok is. Bár be kell vallanunk, a reális farkasoktól kevésbé félek, mint az irreális kósza gyilkosoktól.

Tényleg nem tudom, hogy sírok vagy nevetek, ahogy kipréseli magát a beakadt cipzár hagyta nem túl nagy résen. Nem mondom ki, hogy maradjon. 

– Persze nem húzná be a cipzárt.

Ezt csak úgy magamnak mondom, de tudom, hogy hallja, mert a sátor arról híres, hogy nincs hangszigetelve, olyan, mintha nem is lenne. Nem is véd semmitől. Ideges fújtatással lehajol, és újra rángatni kezdi, de becsípődött, nem mozdul.

– Nem tudnád kicsit kevésbé agresszíven? Elszakad az egész.

Nem tudná. Önkéntelenül mondom ki ezeket, mert mostanra arra vágynék, hogy ne hagyjon itt, jöjjön vissza, és tudom, hogy kevésbé fog akarni visszajönni, ha ilyeneket mondok. Az ő telefonja fénye kivonódik a sátorbelső világításából, így egy árnyalattal még sötétebb és szürreálisabb minden. Dermedten fekszem. Nincs több árnyjáték, nincs szórakoztatás. A nevethetnék elfüstöl, marad a rettegés.

Megpróbálok elaludni, de egy idő után feltűnik, hogy az adrenalin rázza a mellkasomat. Egy cigi nem tart ennyi ideig. Ha a kósza gyilkos megölte, a következő én leszek.

Kikászálódom a hálózsákomból, felhúzom a cipőm, és kibújok a résen. Amíg nem szokik hozzá a szemem, fejbever a kinti masszív sötét. Fázom.

Felkapcsolom a telefonom reflektorát, de elnyeli a levegő, a lábamig se látok. Bizonytalan léptekkel indulok el, de igazából nincs ötletem, merre menjek. Minden reccsenésre összerezzenek, de nincs hova bújni, mert a sátor sem biztonságos. Semmiféle cigi nem parázslik sehol. A kétségbeesett keresésem minden dühös gondolatot lekapcsol, a fejemben a monológ elhal, csak meg akarom találni, és visszabújni a meleg sátorba. Szólongatom, ki tudja, hányszor mondom ki a nevét, a becenevét és az anyja által használt megszólítását is. Ráébredek, hogy milyen nem ideillő is ez a név, hogy nekem a társam egy ilyen nevű ember, és minél többször mondom ki, annál jobban furcsállom, hogy így hívják. Bocsánatkérőn nézek körbe, hátha figyel valaki a fák mögül, igen, sajnálom, de ez a neve, nekem is meglepő. Válasz viszont semmi.

Végül már motyogok, hogy ne a neszeket halljam, beszélni kezdek az engem figyelő gyilkoshoz, meg akarom szerettetni magam vele, meg akarok neki felelni, nem is azért, hogy ne öljön meg, hanem azért, amiért mindenkinek meg akarok felelni. Egyre kényelmesebben monologizálok, lassan beleszokom a helyzetbe, ha eddig nem ölt meg, talán életben hagy.

Ugyanúgy a senkinek beszélek, mint általában. A mondataim nem maradnak fenn, nem vetnek magot, nem hatnak senkire. Nem torzítja a véleményem senki semmilyen irányba. Mintha posztolnék, a semmibe, a mindenbe, a senkihez, a mindenkihez, csak kommentelni nem lehet.

A telefonom lemerül, az apró fényforrás is elhal. Amikor nekimegyek egy fának, az ütközés olyan kis sebességgel történik, hogy még horzsolást sem ejt a magam előtt tapogatózó kezemen. A fák eddig kísértetek voltak, most a kísérteteknél is nemlétezőbbek.

Tényleg gyilkos jár idekint: ő és én. Egymás gyilkosaiként bujkálunk a fák közt…

Soha nem találtam meg. Reggelig botladoztam az erdőben, és a sátorhoz sem találtam vissza többet. Örökre eltűnt.

De minden relatív. Évek óta ki van plakátolva az arcommal a környék, és az eltűnt személyek oldalán is fent vagyok.

Szóval, hogy melyikünk tűnt el igazából azon az éjszakán, azt se én, se ő nem tudja, és senki más sem fogja megtudni soha. Nekem ő, neki én.

Az arrajárók megtalálták a sátrat. Egy szakadék szélére volt felverve, szinte már félig a szakadékba, ha a sátorban fekvők kibillentik az egyensúlyából, lezuhan. A sátorban egy Stephen King regény feküdt a háromnegyedénél könyvjelzővel, két hálózsák és két hátizsák. Egy műanyag kenőkés hiányzott a sátorból, de erre senki nem jöhetett rá. A regényből is hiányzott egy oldal.

Átlagos oldal volt, semmi gyanúra okot adó nem történt benne, még az is lehet, hogy a nyomdában rontották el. A sátor levegőjében ott maradtak a fejünkben futó monológok foszlányai. A veszekedés nyomai idővel kikoptak belőle, a veszekedés eredeti oka kiolvashatatlan a töredékekből, és csak a feszültség maradt meg egyértelmű egészben. Nem lehet feloldás. Érdekes részlet még, hogy a sátor ajtajának cipzárja tökéletesen működött. Persze a keresők, a rendőrök, a nyomozók nem tudták, hogy korábban a cipzár akadt, úgyhogy nem figyeltek fel erre a jelre sem. A sátor környékén nem találtak csikket, elejtett telefont, de még elhagyott sálat sem. Nem voltak lábnyomok, menekülő testek által letört ágak, vadállatok kiesett fogmaradványai. Ha lettek volna keréknyomok, akár hatalmas gépek keréknyomai, amik lehelyezik a gondosan berendezett sátrat a szakadék szélére, talán könnyebb dolga lett volna a hatóságoknak, de nem voltak. Eső sem moshatta el őket.

A nyomozás tehát kizárólag azt állapíthatta meg, hogy nem is léteztünk.

Kemény Zsófi

A kiemelt kép forrása: Németh Botond