Félelemtől a csodálatig: hogyan vált a tengerparti üdülés az egyik legkedveltebb nyaralási formává?

–

Isten haragja a vízben, szörnyek a parton

A tengerpartról való gondolkodásunk átalakulása a félelemtől a csodálatig és az üdülés célpontjáig számos tényező, illetve társadalmi, kulturális, művészeti és tudományos változás eredménye volt. Alain Corbin francia történész a The lure of the sea: the discovery of the seaside in the western world, 1750-1840 című könyvében részletesen áttekinti, hogyan alakult a tenger és a partvidék megítélése a nyugati világban az ókortól napjainkig. 

Kezdetben a tengerhez a félelem érzése társult. Az ókorban a tenger, különösen a viharos tenger, gyakran a rettegés és az isteni harag szimbóluma volt. Horatius például tartott a tengertől és a hajózástól, mivel azt kiszámíthatatlannak és a felsőbb erőkkel szembeni kihívásnak tekintette. A hajóút során az ember ki volt szolgáltatva az isteneknek, az ellenséges víz állandó fenyegetésének. A tengerpartot a szörnyek felbukkanása és a váratlan erőszak színhelyének is tekintették.

Ennek ellenére

tengerparton létesített üdülőhelyek már az ókorban is léteztek. Noha ezek fürdők voltak, nem nyílt vízi strandok, mégis fontos elemük volt a tenger közelsége.

A római időkben Baiae városa a Tirrén-tenger partján a tehetősek legnépszerűbb üdülőhelye volt. Az észak-olaszországi Barcola is az ókori tengerparti szabadidős kultúra különleges példájának számított. Ezek az üdülőhelyek a fürdőzés mellett színes társasági élettel és olyan partmenti tevékenységekkel várták a látogatókat, mint hajózás, halászat és mulatságok.

A középkori és kora újkori képzeletvilágban a tengeri kígyók, valamint más tengeri szörnyek, mint a kraken, képei terjedtek el. Gyakran társították a tengert a bibliai özönvíz katasztrófájával: a káosz és az isteni harag forrásaként és eszközeként tekintettek rá. A viharos tenger a bűnös lelkek képével is összefonódott.

Akkoriban Európában a tengerpartokat azért is tartották félelmetes helyeknek, mert a kalózkodás, a hurrikánok, az árapályok és a cunamik okozta pusztítás kiszámíthatatlan veszélyt jelentett. A part menti települések többsége halászfalu volt, ahol a közösségek lakói gyakran életüket vesztették a viharok vagy a kalóztámadások miatt. 

A fizikai kényelmetlenség és egészségügyi aggodalmak is erősítették a tengerről kialakult negatív képet: a tengeribetegséget kínzó élménynek tartották, a mediterrán partokat pedig maláriával sújtott, „mérgező bűzt” árasztó helyszínként írták le, sokszor a betegségek terjedésével is összefüggésbe hozták. A fulladás is gyakori tragédia volt, a vízbe merészkedni különösen veszélyesnek számított a cápatámadások eshetősége miatt. A tengerhez kapcsolódott továbbá a futóhomokba süllyedés vagy a nehéz levegő gondolata is, amelyek mind kockázatosnak számítottak, ezzel erősítve azt a képet, hogy a tenger veszéllyel, halállal fenyeget.

Egy új szenvedély születése

A 18. század előtt a tengerparti nyaralás még nem volt kulturális jelenség, több egymással összefüggő folyamat eredménye, hogy a félelemből csodálat lett. A 18. század második harmadában a tengerpart felfedezése az elit életmódjának részévé vált: a világ gondjaitól való elszakadás, valamint a magányos elmélkedés lehetőségét kínálta, nem utolsósorban a művészeti inspiráció forrásaként is szolgált. A 17. századi holland festészetben megjelentek a dűnék, homokos partok és tengerparti kilátások, gyakran emberi tevékenységgel a középpontban, a nézőt szinte a hullámok közé helyezve.

A 18. század során a fenséges („sublime”) esztétikája vált uralkodóvá, amely a végtelen óceán nagyságában a félelem és csodálat kettősét ünnepelte. 

Az irodalomban az 18. század második felében kialakuló Osszián-kultusz az északi partok vad szépségére terelte a figyelmet: a sötét sziklákra, a tomboló hullámokra és a bazaltbarlangokra. A romantika korában az egyén és a tenger kapcsolata elmélyült. A tenger új jelentéssel bővült, a part menti vándorlás és a magány keresése új értéket kapott, az elvágyódás helyévé vált. Lord Byron például amellett, hogy többször is megénekelte a tenger végtelen, veszélyes szépségét, gyermekkorától kezdve közel is merészkedett hozzá: állítása szerint több mérföldet úszott az óceánban, mint amennyit más költők csónakkal megtettek. Ez a személyes, aktív részvétel a tengerparthoz kapcsolódó érzelmek új formáját jelezte, túllépve a korábbi passzív megfigyelésen vagy a tenger hasznosságán.

A 18. század közepétől az orvostudomány is felfigyelt a tenger nyújtotta gyógyászati lehetőségekre. A hideg vízben való fürdést, a sós levegő belégzését és a part menti sétákat a gyengeség és a hipochondria, valamint a „városi életmód” okozta betegségek ellen javallották, főként az angol arisztokrácia körében. Ezek a módszerek a test edzését és az immunrendszer erősítését célozták. Így a tengerparti turizmus gyökerei a 18. század végén felívelő egészségturizmusban, gyógyturizmusban keresendőek.

A társadalmi és turisztikai fejlődés a 18. század végén, illetve a 19. század elején indult meg igazán. Anglia és Németország úttörő szerepet játszott a tengerparti üdülőhelyek létrehozásában, gondolj csak Brightonra vagy Doberanra.

Kezdetben nem járhatott bárki strandolni

Tengerparton nyaralni ma sem a legpénztárcabarátabb üdülési forma, de kezdetben kizárólag az arisztokrácia és a felsőbb társadalmi osztályok privilégiuma volt, majd fokozatosan vált az alsóbb rétegek számára is elérhetővé. Ez az átalakulás számos társadalmi, gazdasági és infrastrukturális változás eredménye volt.

A tengerparti nyaralás gyakorlata először a királyi családok, a nemesség, a dzsentrik, valamint a híres személyiségek körében terjedt el. Angliában az arisztokrácia mellett a királyi család is gyakran döntött egy-egy üdülőhely létrehozásáról vagy népszerűsítéséről, ezzel emelve azok presztízsét. Brighton például Dr. Richard Russell munkássága révén vált divatossá, majd a királyi család látogatásai is hozzájárultak ehhez. Franciaországban Caroline, Berry hercegnője igyekezett a dieppe-i tengerparti fürdőzést népszerűsíteni és a Bourbon-dinasztia szimbólumává tenni.

Az arisztokrácia számára a tengerparti üdülés gyakran kevésbé volt költséges, mint a londoni vagy vidéki kastélyok világa. Az olyan fürdőhelyek, mint Bath és később Brighton, szigorúan szabályozott és rituálékkal teli társasági életet kínáltak. Ez egy kontrollált, költséghatékonyabb teret biztosított a társadalmi pozíció megerősítésére és a házasságkötésre. A tengerparti mólók, promenádok, könyvesboltok, játéktermek, valamint a tengerparti bálok nyíltan az ismerkedés, a „férjfogás” helyszíneivé váltak.

Ahogy az ipari és kereskedő középosztály is elkezdte látogatni ezeket az üdülőhelyeket, új szokásokat hoztak magukkal, még ha igyekeztek is utánozni a nemesek strandolási szokásait. Németországban és Hollandiában a fürdőhelyeket gyakran kereskedők, köztisztviselők vagy orvosok alapították.

E folyamatot az elit tagjai gyakran kritikával illették, mert a „közönséges” tömeg megjelenését az üdülőhelyek romlásaként élték meg.

Ennek Jane Austen Sanditon című, befejezetlen regényében állított görbe tükröt: a könyv fókuszában egy feltörekvő, ám meglehetősen kulturálatlan tengerparti üdülőhely áll, ahol tipikusan a középosztálybeli emberek strandolnak, és a nemesség szokásait próbálják imitálni – sikertelenül. 

A tengerpart ma: a nyaralásnak ökológiai ára is van

A tengerparti üdülés szélesebb körű elterjedésében döntő szerepet játszott a közlekedési infrastruktúra fejlődése is, különösen a vasút megjelenése. Emellett sokat számított az is, hogy a modern munkarendben megjelent a hétvége, mint szabadidős koncepció.

A 20. század második felére a tengerparti nyaralás a közép- és a munkásosztály számára is tömegesen elérhetővé vált. Az utóbbi évtizedekben a repülőjegyek olcsóbbá válása és az üdülőkomplexumok, strandok kiépülése világszerte továbblendítette a partmenti turizmus virágzását. Ami valaha a félelmet, a bizonytalanságot és a veszélyt jelentette, mára a kikapcsolódás, az élmények és a szabadság metaforája lett. Ma a tengerpart nemcsak a pihenés tömegek által látogatott, sokszor zsúfolásig telített helyszínévé vált, hanem az egészségturizmus, a sport és a gasztronómia egyik központja is. 

Ez is hozzájárult ahhoz, hogy a tengerparti nyaralás ökológiai lábnyoma nagyot nőtt az utóbbi évtizedekben.

A Földközi-tenger partjain például a hulladék 85 százaléka műanyag, ennek jelentős része közvetlenül a strandolók tevékenységéből származik: cigarettacsikkek, italospalackok, kupakok, zacskók és eldobható evőeszközök maradnak hátra a homokban.

Mindez úgy, hogy egyetlen elnyomott csikk akár 500 liter vizet is beszennyezhet, a műanyagok pedig mikrorészecskékre bomolva hosszú távon a teljes tengeri ökoszisztémát károsítják. A nyaralás alatt autó- és repülőutakkal, egyszer használatos termékek fogyasztásával, valamint a túlzsúfolt strandok terhelésével mind hozzájárulunk ahhoz, hogy a tengerparti kikapcsolódás ára a természet számára túl nagy legyen.

A strandolás örömét nem kell feladnunk, de érdemes felelősségteljesen nyaralni: ne szemeteljünk, használjunk újratölthető kulacsot, kerüljük az egyszer használatos műanyagokat, és óvjuk a part élővilágát, ne tapossunk rá élő kagylókra és növényekre, valamint igyekezzünk a kijelölt útvonalakon közlekedni, hogy ne zavarjuk meg a természetes élőhelyeket. Bár az évszázadok során megszelídítettük a tengert, ne tegyük tönkre, vigyázzunk rá.

Nagy Krisztina