„Az őslakosok bulijába hívtak meg ma estére” – Amazóniában élő magyar párral beszélgettünk

–

„Már egy hete el vagyunk zárva a nagyobb városoktól. Az Egyenlítőn élünk, itt éppen tart az esős évszak, de az ilyen brutális földcsuszamlás errefele nem gyakori. Az inkább az Andokban jellemző, olyan 4000 méter magasan, ott el is vitt most egy kisebb falut” – meséli Róza és Botond (mindketten 27 évesek, kérésükre a vezetéknevüket nem közöljük), akik fél éve telepedtek le Ecuador amazonasi, esőerdős régiójában. Július első napjaiban beszélünk, Magyarországon még a nagy hőhullámban járunk, vágyakozva figyelem a videóhívásban mögöttük zöldellő vadont.

Közelebbit arról, hogy hol élnek, nem árulnak el: „Ecuadort tartják a világ második legveszélyesebb országának, de ez csak az óceánpartra igaz, itt az Amazonasban nyugalom van. Viszont a kartellek ráálltak arra, hogy social media-bejelentkezések és YouTube-videók alapján megzsarolnak embereket, úgyhogy az itteni külföldiek nem teszik nyilvánossá, hol élnek.”

A földcsuszamlások okozta átmeneti elzártság egyébként nem üti szíven őket, mivel az élelmük javát az itteniek helyben termelik meg. „Ha pont most utaznánk Magyarországra, akkor nem jutnánk el a reptérre.”

Róza és Botond a tapasztalt emberek nyugalmával beszélnek: egyszer az őslakosok két hétig lezárták az utat az 500 fős falu felé, aminek a közelében laknak, mert egy fokozottan szigorúan őrzött börtönnek a régióba telepítése ellen tiltakoztak. „Az ilyen magas biztonságú börtönökbe a nagyfőnököket zárják, emiatt a kartellek felvásárolják a környező telkeket és odaköltöznek. Ahol most élünk, éjszaka is ki lehet menni, a gyerekek egyedül járnak iskolába, az emberek nem akarják, hogy ez megváltozzon. Úgy tűnik, sikerrel jártak, mert az őslakosok összefogása gyakorlatilag az egész országot megbénította. Mi ebből a lezárásból akkor annyit érzékeltünk, hogy nem tudtuk megvenni a Nutellát, amiért már a városba kellene menni.”

„Ha egyszer megint lábra állok, soha nem állok meg.”

 A magyar házaspár fél éve vásárolt földet az Amazonas egyik mellékfolyójához közel. Mindennapjaikról az Egy Kaland Százat Csinál nevű Facebook-oldalukon számolnak be, legyen szó az andokbeli utazásaikról vagy éppen arról, hogyan építik meg ők maguk a saját zuhanyzójukat, konyhájukat az őserdőben.

„A nagyapám tengerészkapitány volt – meséli Botond –, és mióta az eszemet tudom, megvolt, hogy melyik csendes-óceáni szigetállamokra akarok eljutni, milyen szegleteit akarom a világnak megnézni. Középiskola után gazdasági informatikát akartam tanulni, csakhogy Lyme-kóros lettem, és lebénultam. Az a két év nagyon megviselt, fájdalmaim is voltak, de elhatároztam, hogy ha egyszer megint lábra állok, soha nem állok meg. Úgyhogy amikor meguntam az oroszlános videók nézését, elkezdtem programozni. Szabadúszó voltam, így amikor meggyógyultam, elindultam. Ha volt 200 dollárom, megvettem a legolcsóbb repülőjegyet, a legolcsóbb kajákat, barlangokban aludtam.” 

Rózával egy házibuliban találkoztak Vácon, az első randijuk egy egynapos kenutúra volt a Dunán. Aztán egyre hosszabb utakat tettek.

– Róza elég vagánynak tűnt, úgyhogy egyszer aztán elhívtam egy hálózsákkal Portugáliába. A sziklákon meg városok parkjaiban aludtunk.

– Mindig kergettek valahonnan. Jó volt!

Nevetnek, én meg azon gondolkodom, hogy egyszerre bátrak és vakmerőek. Az biztos, hogy nagyon szabadok.

Vadkempinggel Srí Lankától Kolumbiáig

Portugáliához hasonlóan járták be a Kanári-szigeteket, utána szilveszterkor Botond megkérdezte Rózát, ráér-e három nap múlva tízezer kilométerre utazni. „Annyit tudtam az egészről, hogy nem kell meleg ruhát vinni” – teszi hozzá mosolyogva Róza.

A kolumbiai kaland aztán még szerintük is elég vadra sikerült, fegyveresek fenyegették és ki is rabolták őket. Utána döntöttek úgy, hogy nyugodtabb helyre mennek Dél-Amerikában, így vadkempingeztek egy hónapot Ecuador partvidékén. Innen, amikor elegük lett a hőségből és a Csendes-óceánból, egy 20 órás buszúttal átkeltek az Andokon Amazóniába.

„Majdnem ide érkeztünk, ahol most élünk, és nagyon megtetszett. Láttuk aztán Amazónia más vidékeit is, de mindig arról beszéltünk, hogy ide kellene visszatérni.”

A történet persze nem ennyire nyílegyenes, hiszen mindeközben Ázsiában is jártak többször: látták például a Maldív-szigetek, a Fülöp-szigetek és Srí Lanka valódi, nem turistás arcát is.

„Azért is utaztam, hogy találjak valahol egy földet, ahol letelepedhetek. Ezt az elején elmondtam Rózának” – mondja Botond, aztán Róza veszi át a szót: „Kicsit a kizárások felől közelítettük meg a választást. Legyen egész évben meleg, de ne túl meleg. Ne legyen drága. Ne találkozhassunk mindennap veszélyes állatokkal. Ázsiában az a nehéz, hogy rengeteg az ember, és annyira más a nyelv, hogy megtanulhatatlannak éreztük. Nagyon ki is lógtunk, mert annyira máshogyan nézünk ki. Szempont volt, hogy ne legyen nagyon veszélyes, ami Ecuadorral kapcsolatban viccesen hangozhat, de az tényleg a parthoz közeli nagyvárosokra vonatkozik, erre a vidékre nem.”

A kulcs az életmódjukhoz az – mert igen, ezen a ponton már engem is nagyon érdekelt, hogyan tudják ezt finanszírozni –, hogy egyfelől nagyon puritán megoldásokat választanak: a legolcsóbb repülőjegyet, a legolcsóbb ételeket, ahol csak lehet, ott vadkempingeznek, most Amazóniában szinte mindent a két kezükkel építenek meg. A másik, hogy mindkettejüknek olyan a munkája, amit nagyjából bárhol lehet végezni, Róza gyönyörű gyöngyékszereket készít és azokat adja el – már itthon is –, Botond programozó: „Amikor jött egy nagyobb megbízás, projekt, akkor mindig félretettem, és ahhoz a megtakarításhoz soha nem nyúltunk, akkor sem, ha éheztünk. Így sikerült végül megvenni ezt a földet.”

Mindig nézz bele a csizmádba!

Az új otthonukhoz közel van a folyó, amiben ráadásul fürödni is lehet, mert nem élnek benne olyan állatok, amik ezt ellehetetlenítenék. A falu ugyan odébb helyezkedik el, de ott tudnak venni élelmiszert és barkácsalapanyagot. A telkük körülbelül negyed hektár (kb. 2000-2500 nm), ami ott egészen picinek számít a 200 hektáros földek mellett.

Most egy kicsi, négy négyzetméteres faházuk van, amit készen rendeltek a fővárosból 900 dollárért, ők pedig kiegészítették és továbbépítették különféle helyi anyagokból.

„Otthon mindig barkácsoltam, a szüleim is sok mindent maguk készítettek el, apa egyedül dolgozott a dombházunkon – mondja Botond. – Úgyhogy itt jövőre akarunk belekezdeni egy igazi, nagyobb ház építésébe. A »nagyobb« annyit tesz, hogy feleakkora, mint az őslakosoké. Ez az évszak kihívásokkal teli, mert iszonyú erős az eső, kimossa a sarat a sárból. Egy budit sem lehet ásni, mert másnapra megtelik vízzel. Úgyhogy azt most vödörrel oldjuk meg.”

Az élet az őserdőben persze többféle odafigyelést is igényel. Egy hét alatt a dzsungel akár két métert is nőhet, azt erős fűkaszával és machetével kell folyamatosan karbantartani – igaz, ezt Botond élvezi, mert ahogy mondja, „mindig szeretett volna sokat kardozni”.

Ültettek főzőbanánt és „sima” banánt, citromot, narancsot, kakaót, mangót, ananászt és avokádót is. A főzőbanánból már most van termés, 30 darab, az két hétre jó lesz.

„Próbáltam paradicsomot, paprikát, uborkát és dinnyét is ültetni, de azok egyáltalán nem maradtak meg. Valószínűleg rosszat vetettem, mert most már tudjuk, hogy vannak andoki magok és amazonasi magok” – meséli Róza, aztán beavatnak, hogy fürjeket is akarnak szerezni a következő szezonban.

Visszatérve a mindennapokra, amikor nagyon belemerülnek a munkába, építésbe és nincs idejük főzni, bemennek a faluba: „Két és fél dollár körül vannak az ebéd menük, ami valamilyen leves és választható második. Nagyon finomak és egészségesek, otthon fittness menüként adnák el, mert van benne avokádó, mindig van valami hüvelyes vagy más fehérjeforrás, hal vagy csirke.”

Az is hozzátartozik, hogy ha otthon bármilyen ehetőt elöl hagynak, azt másnapra megeszik az állatok. A rovarok akár a hűtőbe vagy zárt sütőbe is bemásznak. A termeszek miatt folyamatosan kezelni kell a fából készült építményeket. És ha már állatok, a csizmát mindig ellenőrizni kell, mielőtt belelépnek, mert lehet benne pók, skorpió stb. Valószínűleg az eső miatt, a beszélgetésünk előtti napon egy mérges korallkígyó is betévedt hozzájuk.

A kígyó nem okozott bajt, de Botondnak kellett már orvoshoz fordulnia: „Az ecuadori egészségügyi minisztérium rendszerében az orvosi ellátás teljesen ingyenes minden helyi lakos és külföldi számára is. Én például csak besétáltam a falu rendelőjébe, ahol kiműtötték a karomból a parazitát, és antibiotikumot is adtak – ez is teljesen ingyenes volt. A dobozra csak annyi volt írva: »állami tulajdon, nem eladható«.”

A magas páratartalom pedig kikezdi a tárgyakat: bepenészedik a készpénz, a külföldi ismerősök panaszkodnak arra, hogy a máshonnan hozott elektronikai eszközeik tönkremennek. „Valószínűleg direkt ilyeneket árulnak itt, mert azok a cuccaink, amiket Amazóniában vettünk – laptop, telefon –, jobban bírják. Főleg úgy, hogy naponta használjuk. Viszont ha egy hónapig nem nyitnám ki a gépem, szerintem lennének jelek. A fényképezőnk ugyanis, amivel jöttünk, kábé úgy néz ki, mint a Karib-tenger kalózaiban a hajóba beépült matrózok” – meséli Botond.

Ballagási buli az őslakosokkal

A helyiek egyébként nagyon segítőkészek: áramot a kezdeti időkben a szomszéd húzott át nekik a földjéről, tiszta ivóvizet az őslakosok a saját készleteikből biztosítanak nekik ingyen. A legabszurdabbnak az internet elintézését élték meg: „Van egy optikai kábeles társaság itt a faluban. Családi vállalkozás, semmi digitalizációjuk nincs még, folyóírással írt papírt kell szignóznod. Másnap kihozzák az optikai kábelt a földedre. Elképesztő, nem is értem.”

Amikor kérdezem őket a szomszédságról, elmondják, hogy az ottani külföldiekkel nem járnak össze, az őslakosokkal viszont már nem csak köszönőviszonyban vannak. Aznap estére például egy ballagási buliba voltak hivatalosak: „Itt mindenki mindenkinek a rokona, egy családban van 10-12 gyerek. Az, hogy valaki érettségizik, még mindig nagy dolog, úgyhogy óriási buli lesz, sokan eljönnek, már most annyira hangos a zene, hogy még hozzánk is áthallatszik. Valószínűleg mondanak majd valami köszöntőt, és muszáj lesz inni a brutál pálinkát. A legutóbbi buliban négy órán keresztül táncoltattak minket.”

És a jövő? Most hosszú távú ecuadori vízumot szeretnének az állandó letelepedéshez, ami azzal jár, hogy két évig csupán 90 napot (azaz 45 napot/év) tölthetnek az országon kívül. Persze így is tele vannak tervekkel, például:

„Le akarunk majd kajakozni a Napón, ami az Amazonas egyik legnagyobb mellékfolyója. Az jó kis kalandnak ígérkezik.”

Sándor Anna