A gyász már nem fogja a kezem, csak néha mellém ül – Olvasói írás

–

A szívem mélyén

Nem tudom, hogy ez korosztályos dolog-e, vagy csak az én személyes mániám, de mindig izgatottan várom a Spotify év végi összesítését. Olyan ez, mint egy hangos napló, ami leírja, mit hallgattam legtöbbször, és közben szelíden elárulja azt is, amit már tudat alatt bevallottam magamnak én is: hogyan éreztem magam. Tavaly két dal emelkedett ki: az első a Dire Straits Walk of Life – apukám kedvence volt. A második Zorántól az Apám hitte – ami az én búvóhelyem lett, amióta apa másfél éve meghalt.

„Kedves Ismerőseim! Édesapánk tegnap este tragikus hirtelenséggel elhunyt…” – valami ilyesmit írtam ki akkor a Facebookra. Azóta tudom, hogy volt ebben a mondatban egy kis hazugság. Mert számomra persze tragikus volt, de hirtelennek aligha nevezhető. Akkor tényleg úgy éreztem, mintha ennél meglepőbb dolog nem is történhetett volna.

Mégis, valahol a szívem mélyén régóta lapult egy csendes tudás: apa nem fog addig velünk maradni, amíg mi szeretnénk.

Akinek önmaga nem számított sokat

Apa 1955-ben született, Ratkó-gyerekként a Kádár-korszakban. Egy olyan világba, ahol a szabadságról plakátok meséltek, de a valóságban minden szűk volt: a terek, a lehetőségek, az álmok. A gulyáskommunizmus fiúgyerekének lenni annyi volt, mint egyszerre kapni túl sokat és túl keveset. Az egyik kezeddel markolhattál – a másikban viszont mindig üresség maradt. Ebből a kettősségből nőtt ki egy generáció, amely megtanulta szeretni a munkát, a kenyeret, a feladatot – de önmagát már nem igazán.

Apa is ilyen volt. Nagyvonalú, odaadó. Hatalmas szíve volt. De nem magára szabott életet élt. A munka, az iskola, a közösség, a másik ember mindig fontosabb volt, mint a saját teste. A külső szemlélőnek persze úgy tűnhetett, hogy ez sem igaz, hiszen hozott nem egyszer önző döntést. Csakhogy ezeknek a döntéseknek az alapja az adott tárgy/esemény/étel iránti vágyakozás volt, nem pedig a saját jólét iránti elköteleződés. Így hát apa azt csinálta, amit nagyon sokan: sok munka, örömkeresés az ételekben, egyértelmű tünetek elbagatellizálása.

Igazából, csak idő kérdése volt, hogy mikor mutatja meg neki az élet a valódi arcát, miszerint nincs következmények nélküli világ. 

A következmény egy nyugdíjazás utáni halálban érkezett meg hozzánk, és azóta is velünk ül minden vasárnapi ebédnél. Ez talán minden gyászolónak fontos lecke: attól kezdve az asztalnál már mindig x+1 a létszám.

A gyász legnehezebb része

Miután felocsúdtunk abból, amit még mindig próbálunk hirtelenként eladni magunknak, egy dolog világossá vált: édesanyám nem szeretne egyedül maradni vidéken, és mi négyen testvérek sem érezzük jól magunkat, ha ekkora a távolság az egyetlen megmaradt szülőnk és köztünk. Így eladtuk az otthont, ahol mindannyian felnőttünk. 

Egy barátom – tapasztalt szülőgyászoló – mondta, hogy a legnehezebb pillanat nem a temetés, hanem amikor ki kell pakolni a szülői házat. Megszűrni, mi az, ami emlék, és mi az, ami csak tárgy. Kiválogatni, elajándékozni, újrahasznosítani a múlt darabjait.

Így hát felkészültem, hogy ez lesz a legfájóbb rész, de anya, csendben, még ezt is elvégezte helyettünk, mint annyi mindent az elmúlt évek alatt. A szinte ipari mennyiségű tányér, a hatalmas ágyneműkészletek, a régi telefonszámlák, a gyerekkori játékaink – mind elindultak a maguk útjára. Azt hittem, hogy szörnyű lesz látni a kirámolt házat, a visszhangos konyhát, az üres lányszobát, ahol felnőttem.

De felszabadító volt a felismerés, hogy a ház nélkülünk, a kincseink nélkül nem otthon, csak néhány fal. 

Eltérő gyászhangok

Ugyanilyen felismerés volt, hogy mi négyen – testvérek – nagyon más szülőket gyászolunk. A korkülönbségek miatt másként láttuk őket, máshol tartottunk, mikor ők még aktív szülők voltak. Nem mindig volt könnyű megtalálni a közös gyászhangot. De most, hogy csendesedik az egész, már nem akarjuk egymást tanítani a fájdalomban. Elfogadjuk, hogy mindannyiunknak más az emléke, apa más alakú űrt hagyott mindannyiunkban. 

És mindeközben itt van az anyukám. Ugyanazt a történelmi örökséget cipeli, amit apukám nem bírt el. Ugyanúgy fiatal felnőtt volt ő is a ’70-es években, amikor úgy tűnt, végre lehet egy nagy levegőt venni ebben az országban – hamis, de mégis valamilyen biztonságot ígérő levegőt. Aztán a rendszerváltásra abból a levegőből nem maradt semmi a kitartásukon kívül – és anyukám ezt nemcsak elfogadta, hanem tovább is adta. Ha apa az örök tanító volt, anya az örök példakép. Neki kellett pontot tenni olyan mondatok végére, amiket nem ő kezdett el. Neki kellett újrakezdeni egy életet 70 évesen. Új városban, új ritmusban, új levegővel.

A gyász emelni is tud

A gyászom egy nagyon fontos eleme volt az is, hogy felismertem, apa nem egyedül ment el. Valamit magával vitt azokból is, akik maradtunk. Elsősorban anyából. Anya mégis ebben a veszteségben adta az egyik legnagyobb ajándékot: nem terhelt ránk többet, mint amit elbírunk. Hogy úgy tudott gyászolni, hogy közben megtartott minket annak, akik vagyunk. Nem pótlék, nem helyettes, nem egy fél egy elveszett egészből, hanem a gyerekei. És ezért nem tudok elég hálás lenni.

Most ott tartok, hogy már nem csak fáj apa halála. Már értem is.

Értem a rendszert, ami nevelte. A döntéseket, amiket hozott. Az utakat, amiket nem választott. És érzem azt is, hogy még mindig itt van. A zenékben, a gesztusaimban, anyukám hangjában, a tesóim nevetésében. Már nem csak gyászolom. Már őrzöm is. Ma már tudom, hogy a gyász örökre velem marad, de nem akarom, hogy lehúzzon. Azt akarom, hogy emeljen, hogy emlékeztessen arra: szeretni kell, és szeretve lenni jó. Hogy magamat is meg kell tanulnom szeretni – jobban, mint apa tudta. Hogy a testem, a lelkem, az időm: érték. És hogy a legnagyobb örökség, amit tőlük kaptam, nem a múltban van, hanem abban, ahogyan a jövőre nézek.

És ha egyszer majd újra jön a Spotify évösszesítője, remélem, lesz benne valami új dal is. Valami, ami nem a búvóhely, hanem a kilépés. Mert a gyász még itt van, de már nem fogja a kezem. Csak néha mellém ül.

WMN szerkesztőség