–

Múlt hétvégén vízbe fulladt egy kisgyerek Budapesten, a Palatinus strandon. A részletekről nem sok mindent tudunk, az eset után a BRFK sajtóosztálya a 24.hu megkeresésére közölte, hogy a Budapesti Rendőr-főkapitányság Életvédelmi Osztálya kiskorú veszélyeztetés bűntett gyanúja miatt indított eljárást az ügyben.

Alig néhány nappal korábban egy olyan videó járta be a netet, amelyen jól láthatóan egy kisgyerek a lábbal hajtós játékmotorjával a többsávos úttestre hajtott – és csak a szerencsén, na meg az autósok lélekjelenlétén múlt, hogy nem történt tragédia. A rendőrök felhívásban keresték a kisfiú segítségére siető autósokat, nyílt levelüket pedig a következőképpen zárták: „A gyermekre felügyelő felnőtt figyelmetlensége, felelőtlensége miatt kialakult helyzet, akár a csöppség életébe kerülhetett volna, hiszen ők még nem képesek felmérni a veszélyeket. Ez a mi dolgunk. Szülőként, felnőttként, gondviselőként. Egyetlen pillanatnyi figyelmetlenség is elég lehet a bajhoz. Egy forgalmas úttest nem játszótér, a felelőtlenség nem valamiféle véletlen, hanem döntés kérdése.”

Ugyanaz történik itt, mint a másik, tragédiáról szóló hír alatt, a kommentmezőben.

Nem elég az ijedtség, a sokk, nem elég a trauma, meg az, hogy – legyen a végkimenetel akár szerencsés, akár szerencsétlen – a szülő élete végéig magát hibáztatja a történtekért. Nem elég, hogy egy-egy ilyen eset örök tanulságul szolgál majd. Sokkal erősebb ezeknél a közléskényszer, a felsőbbrendűség látszata, meg a bezzegelés. 

Mert a ti gyereketek háromévesen is tudja már, hogy felnőtt nélkül nem lehet a vízbe menni.

Mert szép mentés ugyan, de apukát nem kéne egy ejnye-bejnyével elengedni – ez nettó közúti veszélyeztetés.

Meg hogy hol voltak a szülők, miért nem figyeltek?

Sőt, megbüntetni őket, felelőtlenségért!

Aztán jön a rendőrség, tudjátok, amelyik olyan lelkiismeretesen szolgál és véd, amelyikre mindig lehet számítani és kiáll azok mellett, akik arra szorulnak. Amelyiknek a fő feladata a bűncselekmények megelőzése és a szabálysértések kezelése, levonja a konzekvenciát, és azt mondja, hogy a felelőtlenség bizony döntés kérdése. Slusszpássz.

Én meg elképzelem a szülőket, akiknek valaha veszélybe került a gyereke.

Elképzelem, ahogy mindennél jobban szeretik a őket, nem bántják, nem hanyagolják el a gyerekeket, mégis, egyik reggel felkelnek, és arra jutnak, hogy na, ma felelőtlen leszek. Ma úgy döntök, hogy nem vigyázok rá tovább, oldja meg, ahogy tudja.

És közben remélem, nagyon szeretném hinni, hogy valójában mind tudjuk, a rendőrség meg a kommentelők is, hogy nem ez a jellemző. Hogy az igazság az, hogy onnantól, hogy megszületik a gyerekünk – mit onnantól, már hónapokkal korábban – szülőként mást sem teszünk, csak vigyázunk rá. Próbáljuk tanítani, nevelni, megtörni a rossz mintákat, átadni az értékeket, próbálunk ott lenni fizikailag és érzelmileg is mindig. Mindig, nullhuszonnégyben.

Csakhogy nincs állandó figyelem, ha beleszakadunk sem tud lenni. És nem azért, mert úgy döntünk, hogy ma leszarjuk a gyereket, inkább feltesszük a lábunkat, pörgetjük a reelseket meg csevegünk a Messengeren – hanem, mert emberek vagyunk.

Emberek, akik igyekeznek helyt állni a munkában, otthon, a világban. Akik a tőlük telhető legtöbbet teszik nap mint nap, és akik – most figyeljetek! – nem azért vállalnak gyereket, hogy aztán veszélynek tegyék ki őt. De az emberi lét sajátja az is, hogy vannak helyzetek, amikor kevés az igyekezet, a jelenlét, amikor nem kapcsolunk azonnal, sem elég gyorsan. Onnantól kezdve pedig ezeknek a pillanatoknak a súlyát az ember örökre magán viseli. Nincs megdolgozás, nincs feloldozás, csak a véget nem érő önvád.

De mintha ezt elfelejtenénk a tragédiák kapcsán, nincs empátia sem.

Egyből tízmillió tudatos, felelős, már-már tökéletes szülő országa a leszünk. Úgy törünk pálcát egymás feje fölött, mintha nem lenne holnap, mintha mindig lenne egy újabb, törésre váró husáng a kezünk ügyében.

Pedig lehetne másképp is. Mondjuk, ha nem egyből büntetésért kiáltunk, meg fejekért, hogy hulljanak.

Lehetne együttérzéssel, támogatással, egymás felé fordulással. Alázattal, és belátással, hogy ha nem megy másképp, néha jobb csendben maradni, nem kell mindent jobban tudni a másiknál. A bizalommal és a feltételezéssel, hogy a szülő a kritikus helyzetben is minden tőle telhetőt megtesz a gyerekéért, és elfogadással, hogy van, amikor a legtöbb is kevés. Olyan értékek mentén inkább, amiket szívesen adunk át a gyerekeinknek – tudatos, felelős, már-már tökéletes szülőként is.

Mózes Zsófi

A kiemelt kép forrása: Getty Images/Westend61